elveszített évek

Úgy emlékszem valamikor mostanában kellene, hogy legyen a sokadik éves évfolyam találkozónk. Tudod, hogy szokott lenni: összegyűlünk az iskolában, beülünk a régi termünkbe, és végig megyünk a névsoron. Mindenki elmondja hova jutott az elmúlt öt évben, kivel mi történt, mit csinált, mit csinál, munka, gyerekek, család satöbbi, satöbbi. Átadjuk az ofőknek az ajándékokat, majd fölkerekedünk és végigjárjuk az épületet. Nosztalgiázunk egyet a folyosókon, a termekben, megkukkantjuk a régi tablónkat, ami valahol még ott lóg az emeleten a lépcsőtől balra, a szekrények fölött, a huszonnyolcas és harmincegyes terem között. Aztán jön a lazább rész; aki ráér átsétál a közeli csehóba, amit már jó előre lefoglaltunk, vagy kikocsikázunk az egyik évfolyam társékhoz egy kerti partira. Mikor, hogy szervezik a kedves csoporttársak az eseményt.

Itt már lazább a hangulat, sokan csak egy-egy ilyen alkalom kapcsán találkoznak; jó ilyenkor a régi cimboraságot föleleveníteni. Jönnek a sztorik, jókat röhögünk a régi csibészségeken: kit, hogyan tréfáltunk meg (persze van olyan történet, ami jóval túlmutat a tréfán, de az idő távlatából megszépülnek a dolgaink), milyen hülyeségeket követtünk el. Milyen volt amikor sátort vertünk a konzi udvarán, mert épp akkor rúgtak ki az albérletünkből, vagy hogyan történt az a hógolyózás, mikor éjjeli hómunka szünetében majdnem kidobta az egyik lány a szememet. Szóval megy a sztorizgatás, kérdezősködés, fogy a sör, meg a kaja. Jól érezzük magunkat.

Mindig zavarban vagyok, amikor arra kerül a sor, hogy beszéljünk a családról. A nagy többségnek már van férje, felesége, egy-két-három-négy gyerek, én meg ott állok egy szál magam családi fotóalbum nélkül és csak széttárom a két kezem, a tenyerem és a kézfejem kifordítom, jelezve, hogy nincs karika, ami az elkötelezettséget jelentené. Ilyenkor jön a kérdés: – és gyerekek? Hát azok sincsenek – jön sommás válaszom. Tudjátok, még nem nőtt be a fejem lágya! – mentegetem magam, mielőtt még furcsán néznének rám. Erre jön a mosoly: – na ja, nem változtál semmit!

Sokszor gondolkodtam már ezen. Miért van az, hogy soha nem éreztem késztetést gyermek vállalásra. Persze-persze, hímből vagyok és genetikailag nem sürget semmi (legalábbis ezzel nyugtatják magukat a férfiak), de vajon miért van az, hogy a velem egyidősek már mind családot alapítottak (na jó, ez sem igaz, mert van olyan barátom, aki szintén nem házas – még), és gyereket vállaltak, csak én nem. Valami baj lehet velem? Ha körülnézek a kisgyerekes ismerőseim között, mindig elcsodálkozom, mikor azt mesélik a cimbik, hogy mennyire várták már, hogy végre gyerekük legyen. És úgy tutujgatják őket… talán még jobban élvezik a “szülőséget”, mint az anyukák, akik tényleg végigélték a gyermek növekedésének minden egyes másodpercét az első pillanattól kezdve.

Sokáig nem értettem, csak annyit éreztem, hogy valami miatt nem vonz a kérdés. Ez valami tudat alatti tartózkodás volt, valami olyasmi, amikor úgy érzed, hogy a hideg is kirázna, ha benne lennél. Van olyan, mikor úgy érzed, belül, a mellkasodban nagyon vágysz valamire. Nekem ez soha nem jött, inkább hidegséget és közönyt éreztem. Később ezt azzal magyaráztam, hogy én tényleg nem értem meg még erre. Nem vagyok rá fölkészülve, és amúgy is az életem túl zaklatott ahhoz, hogy leálljak. Nap, mint nap autóban ülök, hetente 500-600-1000 kilométert utazom, szeretek bulizni, koncertre járni, haverokkal bandázni, kávéházakban ücsörögni, jó könyveket olvasni és éjjel bújni az internetet. Nem vagyok én még erre felkészülve!

Aztán, ahogy figyeltem magam és megpróbáltam az életemet tudatosabban élni, a figyelmem a gondolkodásomat és az érzéseimet is megfejthetőbbé tette. Ráébredtem hogyan működöm és megfigyeltem, hogy vannak elképzeléseim a világról, melyek nem túl rózsásak. Ha nyitottabb vagy a hétköznapi történésekre és odafigyelsz, hogy mi történik a határokon túl, ha meghallod, hogyan változik a világ, ha odafigyelsz az apróbetűs hírekre, akkor komolyan el kell gondolkodnod azon, hogy amerre az emberiség halad, az nem tartható fenn hosszú távon. És ha igazán odafigyelsz, akkor észreveszed, hogy ez a “hosszú táv” nem évszázadokat jelent, csupán egy-két évtizedet. Olyannyira kizsákmányoltuk a természetes lakóhelyünket a Földet, hogy néhány év, és komoly gondjaink lesznek. Hétköznapi gondok. Olyanok, melyek a megélhetésünket veszélyeztetik. És a létünket. Akkor mondd, miért is kellene nekem utódot nemzenem? Erre a világra? Azért, hogy szenvedjen?… Miért is kellene nekem egy gyerek? Mi értelme van egyáltalán egy gyereknek?

Közben azt is megfigyeltem, hogy vannak olyan értékek, melyekről egyszerűen nem tudok lemondani. Nem azért, mert ragaszkodom hozzájuk, hanem, mert nem tudok máshogyan létezni. Nem tudok játszmázni, nem megy a kódolt beszéd, nincs türelmem a virágnyelv kihámozásához. Ha azt mondom: kék, akkor azt kéknek is gondolom. Fáraszt, ha a szavak mögötti értelmet kell kutatnom és az is fáraszt, ha nekem kell úgy fogalmaznom, hogy közben arra figyeljek, hogy ezt hogyan ne értsék félre mások, akik úgy szocializálódtak, hogy nem a szavak, hanem a mögöttük bújó kódok értelmét keresik. Nincs nálam egy ENIGMA, hogy folyton oda-vissza rejtvényeket fejtsek! És a kapcsolataimban bizony előfordult, hogy az értékrendszer nem volt azonos. Ilyenkor pedig ösztönszerűen vonakodott a szervezetem az “utód-gyártás”-tól. Annyira távol áll tőlem a háborúskodás, hogy visszataszít még a gondolata is annak, hogy a gyerekem egy lövészárkokkal és bombatölcsérekkel tarkított halálzónában nevelkedjen csak azért, mert a szüleik nem értenek szót egymással.

Megértettem önmagam és megértettem a vonakodásomat. Megnyugodtam, hogy nem bennem van a hiba. Egyszerűen ilyen vagyok. Nagyobb a felelősségtudatom, mint másnak, de ez nem baj. Mint ahogyan az sem, hogy más másképpen vélekedik. Ettől színes a világ.

Aztán tavaly nyáron találkoztam egy kissráccal. Egy tündéri, örökmozgó manócskával, aki egy hozzám nagyon közel álló lány gyönyörű kisfia. Sok időt töltöttünk együtt és összebarátkoztunk. Órákon át figyeltem, ahogy esik-kel, ahogy egy percnél tovább semmi nem köti le a figyelmét, ahogy feltuszkolja magát a kanapéra csak azért, hogy egy perc múlva már lefelé igyekezzen és új kutatási területet fedezzen fel magának: hol a hűtőben talált felfedezni valót, hol az előszoba szekrény tartogatott azonnal kézbe veendő ismeretlen eszközöket, máskor a vécékagylóba kellett mindenképpen elrejteni egy krém kupakját néha meg a mosógép dobjából volt muszáj kiszabadítani a fogságba került ruhákat. Egyik játék a másik után, szobából ki, szobába be, és ha valami nem úgy működött, ahogy azt az én barátocskám elvárta, akkor aztán jött a világraszóló, harsogó bánat: mintha csak összedőlt volna az ismert univerzum és minden létforma egyesült halálsikolya szegény kis cimborám zokogó lelkéből tört volna elő.

Egy csendes, nyáresti csillagbambulós éjszakán aztán megvilágosodtam…

Csak ültem kint a teraszon egy pohár bor társaságában. Bentről a lakásból andalító zene szűrődött ki a szúnyoghálós teraszajtón, mellettem egy aprócska mécses pislákolt. Néztem a csillagokat és nem gondoltam semmire. Tudod, ez egy amolyan ritka kivételes pillanat, amikor elül a zaj a fejedben és átadja a helyét a csöndnek. Hirtelen kiürül az elméd, és végre megszűnik az örökös kattogás. Ritka pillanat az ilyen, általában csak akkor veszed észre amikor már elmúlt. Mikor újraindul a gőzgép, csikorogva megfordulnak a fogaskerekek és újra hallod a zakatolást. Szerencsés konstellációban ilyenkor az elméd kapcsolatot teremt a körülötted lüktető világmindenséggel és valamit megérezhetsz a valóságból. Ekkor villant be a kép. Rájöttem valamire. Katarzisként hatott rám a felismerés.

Neked, ha van már gyermeked mindez közhely, nekem mégis újdonság volt. Rájöttem, hogy a gyerek egy óriási lehetőség. Olyat ad, amit máshonnan nem kaphatsz meg, csak tőle. Az ajándékát felmérni sem tudod, ha nincs melletted. Egy gyerek visszaadja az elveszített éveidet. Megkapod tőle azokat az éveidet, amelyek a tudatos éned számára már régesrég elvesztek: visszakapod a gyermekkorodat! Ha figyelsz, újra átélheted mindazt a csodát, ami a feledés folyó homokjaként kipergett az ujjaid közül a rohanó felnőtt éveid alatt…

Újra átélheted a világ felfedezésének minden pillanatát; a mozdulatok, a tested, az illatok, ízek, színek felfedezésének gyönyörét, a tapintás, a bánat, az öröm gátlások nélküli megélését, mindazt a félelmetes, nagyszerű, csodálatos, rémisztő, örömteli pillanatot, ahogyan ráébredtél magadra, a környezetedre, az emberekre, az ételre, a melegre, anyád szerető ölelésére, a szeretetre, a víz érintésére, a kezeid használatára, a föld keménységére. Ahogyan sikerült először lábra állnod, ahogyan felmásztál először az ebédlő asztal melletti székre, ahogyan először a szádhoz tudtad emelni a kanalat, ahogyan először sikerült innod a pohárból. Sokszor megpróbáltad, sokszor elbuktál, de végül is győztél. Tiéd lett a világ: egy tehetetlen kis porontyból igazi felfedező lettél aki saját erőből, saját küzdése árán, saját bőrén tapasztalva és túlnőve a korlátaidon meghódítottad a világot.

Ezeket az éveket senki más nem adhatja vissza neked. Rég elfeledted a felfedezés örömét, már betört az élet. Nem csodálkozol reggel, hogy mozgatni tudod a végtagjaid, nem okoz örömöt az ébredés, nem adsz hálát, hogy járni tudsz, hogy levegőt veszel, hogy körülvesznek a szeretteid; ezek neked már nem jelentenek különlegeset. De míg gyermek voltál tudtál mindennek örülni.

Hát légy újra gyermek, mert ha az ő szemén keresztül nézed a világot, sokkal boldogabb lehetsz. Nem kell messzire menned, csak keress egy kissrácot valahol a környezetedben, és hagyd, hogy megtanítson újra élni. Csak arra ügyelj, hogy ne Te akard őt a képedre formálni.
Ne akarj neki rosszat.

(köszönöm Neked kis barátom, N. B., hogy megmutattad az elveszett éveket)