hangyák a bolyban

HangyaLáttál már hangyabolyt közelről? Tikkasztó nyári hőségben, mikor leheveredsz a földre és könyöködre támasztott fejjel vizslatod az előtted elterülő mezőt, ha szerencséd van előbb utóbb meglátod, hogy a szél fodrozta fűszálak mozdulatlannak tűnő alvilágában igencsak nyüzsgő élet zajlik. Fekete, vagy vörös apró katonák szállítják a mindennapit; hátukon a méretükhöz képest hatalmas súlyokkal egyensúlyoznak, miközben szabályos sorokban haladnak egy láthatatlan tintával rajzolt útvonalon távolba vesző céljuk felé rendületlenül. Ha csalárd módon valamilyen akadályt teszel az útjukba, egy pillanatra megbomlik az egység, a sorban haladók megzavarodnak, hirtelen nem tudják, hogy mi történik, de nem kell hozzá sok idő, és új útvonalon – a célt azonban téveszthetetlenül szem előtt tartva – folytatják monoton vándorlásukat.

Ha követed a szállítási útvonalat és van időd, kedved tovább nézelődni, akkor előbb-utóbb megtalálod a szállító kontingens célját, egy porózus földkupacot, amely telhetetlen bendőként nyeli el a katonákat és az általuk szállított rakományt. Ahogy közeledsz a cél felé, először csak arra leszel figyelmes, hogy egyre több útvonal találkozik össze: innen is, onnan is becsatlakoznak a másik irányból érkező szerelvények. Északról, délről, keletről, nyugatról jönnek a szállítmányok, bejövő, kimenő láncok keresztezik egymást, van aki telepakolva érkezik, mások már fordulóra mennek, újabb és újabb fuvarokért indulnak a hatalmas messzeségbe, hogy ellássák a sokmilliós nagyvárost élelemmel és eltakarítsák a felesleget. Ha csak úgy a szemed sarkából figyeled meg, először észre sem veszed a szervezettséged, de kicsit hosszabb tanulmányozás után megfigyelheted, hogy minden pontosan kiszámítottan és eltervezetten zajlik. Nincsenek nagyobb fennakadások, legfeljebb pillanatokra akad meg a folyamat, mint amikor a rendőrlámpa szervezi a forgalmat egy világváros út-érhálózatának vérkeringésében.

Minden dolgozó tudja a dolgát. Feladatuk van: éltetni kell a közösséget, mert ők is így maradhatnak csak életben. A közösség pedig élteti a királynőt, aki minden és mindenki fölött áll. Ő az, aki életet ad, ő az, aki munkát ad a dolgozóknak, a katonáknak, a szolgálóknak, az őrzőknek, mindenkinek, aki a társadalomban él és mozog. Tőle függ a túlélés, és a sokmillió dolgos kéz ezért a világért hajlandó még az életét is föláldozni, ha erre van szükség a túléléshez.

Ahhoz, hogy észre vedd ezt a miniatürizált világot, le kell hajolnod a földre. Fejmagasságból semmit sem veszel észre, legfeljebb ha egy hangyakolónia beköltözik az otthonodba és kellemetlenséget okoz. Mert lukakat fúrnak a parkettába, megtalálják a mosogató mögé leszóródott ételmaradványokat és az egész lakásban összeszedik az elhullott morzsát. Belemásznak a cukros edénybe, néha meg a mézes csuporban találod meg a túlbuzgó dolgozók tetemeit. Csupa-csupa kellemetlenség, de egyébként addig nem veszel róluk tudomást, míg nem keresztezik az utadat, nem másznak bele az életteredbe. Azt sem veszed észre, amikor a cipőd talpával átgázolsz egy hangyaösvényen munkába menet, vagy az autód gumija gördül keresztül az ellátási útvonalon és csak a szétpaszírozott hullák maradnak utánad, jelezve, hogy a biológiai ki-kicsodában erősebb lapokat osztottak neked.

Nem kell túlságosan magasra szállnod és nagyítót sem kell használnod, ha egy másik világot akarsz megfigyelni. Elég egy nyolcvannyolc lépcsőfok magasan található templom lépcsőin felmenned, hogy valami hasonlót láss, amikor körbenézel.

Szakadj ki egy pár percre abból a világból, amiben eddig éltél és nézz körül föntről! Mit látsz, ha lenézel? Mit látsz, ha még magasabbra hágsz? Mit látnál, ha akkorát ugranál fölfelé, amekkorát egy hangyának kellene hozzád, hogy a Te szemeddel lássa az ő világát? Nézz csak le egy toronyház tetejéről, vagy egy repülőgépről és engedd el a megszokott perspektívádat. Nézd az alant elterülő utakat, a rajtuk közlekedő autókkal; nézd a vonatokat, a hajókat, a tarkabarka, mintás tájon sürgölődő munkagépeket, az autópályák kígyózó vonalait, a városok, falvak megannyi színes, szabálytalan festékcsöppjét egy hatalmas festővásznon, vagy a csillogó vasutat, ahogy összeköti az egyik nyüzsgő emberbolyt a másikkal…

Mit látsz Te, óriás, ha megnézel egy hangyabolyt? Egy apró, folyton nyüzsgő lényekből álló világot, amely valami érthetetlen, ám mégis kiszámítható rend szerint éli a mindennapjait. Megannyi dolgozót, akik semmi mást nem tesznek, mint beállnak a sorba és elvégzik a rájuk osztott szerepet, amit a közösségtől kaptak. Különböző feladatokat látnak el: vannak, akik élelmet állítanak elő, vannak akik szállítanak, némelyek a határokat védik, de olyanok is akadnak, akik a rendet felügyelik, vagy az elosztást, kijavítják a hibákat, megmutatják a jó útvonalat, vagy éppen eltakarítják a hulladékot. Vannak dolgozók, katonák, herék és királynők. A dolgozók vannak a legtöbben, ők, akik a legtöbb munkát elvégzik azért, hogy a közösség túléljen. Katonák, és herék lényegesen kevesebben vannak, de királynőből van a legkevesebb. Mégis ők azok, akik kezében az igazi hatalom van. Katonának, herének és királynőnek születni kell, ez nem jár mindenkinek. A dolgozó csak egy a sok millióból, de a királynő a millióból az Egy. 

Vedd észre, mi, emberhangyák sem csinálunk mást, mint azok az apró, szinte láthatatlan lények a lábunk alatt. Amikor szemmagasságból nézzük a dolgainkat minden olyan hatalmas, szükséges, életre szóló és rettentően fontos. Képesek vagyunk átgázolni bárkin, aki az érvényesülésben utunkat állja, hajszoljuk magunkat minden nap, hogy túléljünk: enni tudjunk, legyen tető a fejünk felett, szórakozzunk, halmozzuk magunk köré a tárgyakat, embereket. Évente egyszer legalább ki tudjunk törni a mókuskerékből és pár napra elutazni lehetőleg jó távolra a munkánktól, hogy aztán visszatérve pontosan ugyan onnan folytassuk, ahol korábban abbahagytuk. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre egészen addig, amíg hasznosak vagyunk a közösségnek. Aztán még ellébecolunk pár évet (jó esetben), és végül lesz egy 2×1 méteres saját területünk, ahova az ég világon semmi kacatot nem tudunk magunkkal vinni, amiért évtizedeken keresztül majd megőrültünk.

Mondd csak, ha igazi óriás lennél, mi értelmét látnád ennek az egész cécónak? Ha fölülről néznéd magad, észrevennéd, hogy a rettentően fontos dolgaid mennyire nevetségesek? Ha tudnál perspektívát váltani, rájönnél, hogy az egész küzdés a mindennapjaidért, a tülekedés, a könyöklés, a harc, a parttalan viták, a vélt, vagy valós igazságaid igazából semmit, de semmit nem jelentenek? Ha egyszer látnád magad külső szemlélőként, vajon mit gondolnál az életedről? Mennyire esne rosszul, ha rájönnél: egy pici kis apró hangya vagy a sorban, aki csak azért létezik, mert az a dolga, hogy másokat kiszolgáljon? 

Nézz körül: az emberek túlnyomó része azt várja, hogy megmondják, mit tegyen. Egész gyermekkorunkban arra készülünk, hogy amikor felnövünk, legyen egy pozíció, amit be tudunk tölteni. Olyan szakmát választunk, ami majd jó lesz arra, hogy valaki kifizesse nekünk azt az összeget, amellyel életben tudunk maradni azért, hogy a következő héten, hónapban is elláthassuk a dolgunkat. Legtöbbünk már úgy nő föl, hogy el sem gondolkodik azon, mivé is szeretne válni. Megnézzük, hogy milyen foglalkozások vannak, és azok közül kiválasztjuk, amihez szerintünk legjobban értünk, ne adj isten még kedvünk is van hozzá, vagy csak egyszerűen, amiről úgy gondoljuk, hogy a legtöbbet lehet vele keresni. Ma már kevesen gondolkodnak azon, hogy katedrálist építsenek; bőven elég a kőfaragó állás is, ha meg lehet belőle venni a kedvünkre való autót, lakást, plazmatévét, utazást, egzisztenciát.

Ne csodálkozz, ha időről időre lesznek olyanok, akik különböző előnyöket ígérnek neked azért, hogy megszerezzék a támogatásodat. Ők a herék és a királynők, akikért dolgozol. Furcsa a mi hangyabolyunk, mert a királynőink már nem születnek; mi választjuk őket. De a lényeg ugyan az maradt: mi dolgozunk, ők pedig megmondják mit tegyünk. Ők mondják meg hogy mire van szükségük, mi meg teljesítjük a kéréseiket. A mai királynők már úgy lesznek uralkodók, hogy megpróbálják kitalálni, mit szeretnénk a napi rutin mellé. Pontosan tudják ők, hogy mi csak picivel kérünk többet, mint amit megszoktunk, mert csak egy picivel többet tudunk a szokásosnál elképzelni. Soha nem tudtunk nagyobbat álmodni, mint amit a perspektívánk mutatott, épp ezért kevéssel is beérjük. Adjanak nekünk elfoglaltságot és mondják meg, hogy mi a feladatunk. Mi elvégezzük, csak annyit kapjunk érte, amivel a saját szintünkön jól érezzük magunkat. Régen ezt úgy mondták: kenyér és cirkusz. Ma úgy mondják: foglalkoztatottság, munkahelyteremtés, adórendszer, közoktatás, egészségügy, alkotmány, médiatörvény, sztrájk, szólásszabadság, munkaszünet, vasárnap, nemzeti ünnep, tüzijáték, Való Világ, talkshow, bulvár.

A királynőjelölt kilesi, hogy mit szeretnél, és pontosan annyit ígér, hogy behódolj neki. Miután már ráruháztad a hatalmat, tőle várod, hogy megadja a kenyeret és a cirkuszt. Ügyes királynő tudni fogja, hogy mennyit adjon neked, amivel még nem fogsz lázadni. Mindig megnézi, hogy mekkora erejű csoportot képviselsz, és ha a legerősebben vagy, akkor szerencséd van. Te valamivel jobban fogsz járni, mint a többi csoport tagjai. Ha gyengébb csoportban vagy, akkor nincs mit tenned, neked nem lesz jó. De ne szomorkodj, a többieknek is csak pont annyival jobb, hogy még éppen ne lázadozzanak. A katonák és a herék már teljesen más tészta. Nekik jól kell élniük, hiszen ők azok, akik a királynőt védelmezik és kiszolgálják. Nekik kivételezett szerepük van, dolgozniuk sem mindnek kell, vagy ha mégis, akkor is a munka könnyebbik része az övék.

Ha véletlenül összekevered a bekezdéseket és hirtelen nem tudod az emberekről olvasol, vagy a hangyákról, ne ess kétségbe. Teljesen mindegy. Bármelyik leírást tudod alkalmazni bármelyikükre. Mindig csak megfelelő távolság kérdése, hogy beazonosítsd a vizsgálat alanyait. Az arányok sem mások, éppenséggel csak Te vagy, aki más-más szerepet veszel fel: egyszer Te vizsgálsz, másszor meg Téged vizsgálnak. A végeredmény szempontjából viszont tökéletesen mindegy hol állsz: még csak óriásnak sem kell lenned, hogy észrevedd apró hangyalényedet, elég ha csak a távcsőbe fordítva nézel bele.