négy
John és Terry egy idahói kisváros szülészeti klinikájának folyosóján ültek egymás mellett. Terry folyamatosan a kezeit tördelte, és szinte be sem állt a szája. John néha idegesen körülnézett, mert szégyellte, hogy az asszony nem bírja türtőztetni magát. Már két órája ültek a váróban mert a kisebbik lányuk most vajúdott és mindenképpen itt akartak leni, amikor a pici világra jön. Thomas, a vejük bent volt a lányukkal a műtőben, és bármelyik pillanatban megjelenhetett a jó hírrel. John már vagy másfél doboz Marlborót elszívott amióta itt vannak, de annyira ideges volt ő is, hogy nem bírta visszafogni magát, pedig megígérte, hogyha megszületik a pici, akkor többet nem gyújt rá. De még nem jött világra, így John felállt, kisimította a farmerját a combjain, és beletúrt hosszú ősz hajába.– Ha bármi van, azonnal szólj! – mondta Terrynek és elindult a folyosón a kijárat felé, hogy rágyújtson egy újabb szál cigarettára.
Ebben a pillanatban azonban kinyílt a műtő ajtaja, és Thomas lépett ki fülig érő vigyorral a száján, karjában egy alig öklömnyi, fehér lepelbe bugyolált csomagot szorongatva.
– Itt van! Gyertek, nézzétek meg a legifjabb Barry-t! – szólt oda az idős párnak Thomas. – Jennyvel úgy döntöttünk, hogy George-nak fogjuk hívni a nagyapja után. – George Barry – mondta Thomas, és félrehúzta a fehér takarót, hogy a nagyszülők is megcsodálhassák a jövevényt.
George, a legifjabb Barry pedig csak pislogott a hatalmas kék szemeivel, ahogy a nagyszüleire nézett. Egy pillanatra úgy tűnt az öreg Johnnak, mintha valamit mondani akarna az unokája, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hogyan is lenne képes egy újszülött bármit is közölni…
(B. I-nek szeretettel)