csók

Van egy elméletem. Nem bizonyított, de szerintem a következtetés megállja a helyét még akkor is, ha nem mindenki ért vele egyet. Persze csak olyan tapasztalatokat tudok bizonyítékként az elmélet mögé tenni, amit a saját megfigyeléseim igazolnak. Ez azt jelenti, hogy kutatást végeztem az ismeretségi-, baráti körben is; persze csak amolyan pancser tesztet, nem reprezentatív mintán, és csak néhány ember vett benne részt. De nem kell ahhoz 1000 embert megkérdezni, hogy következtetéseket tudjunk levonni. Néha elég csak figyelni a körülöttünk, bennünk lévő világot, hogy észrevegyünk törvényszerűségeket.

Ennyi bevezető után egy kis tudomány: mindannyian hallottuk, vagy tapasztaltuk, hogy a fejlődési időszakaink között van egy, amit Freudi terminológiával orális korszaknak (más pszichoanalitikus szerint csecsemőkornak [0-1,5 év]) nevezünk. Ennek a korszaknak a jellegzetessége, hogy a gyermek mindent, ami a keze ügyébe esik már be is töm a szájába. Legyen az kavics, gombelem, zippzár darabka, csikk, toll kupak, aprópénz, kosz, ételdarabkák, szösz… emberi képzelet nem szabhat határt a gyermeki kreativitásnak. A keresőbe beírva az “orális korszak” kulcsszót nevettető és horrorisztikus történetek sokaságára lelhetünk, és rémülhetünk meg, vagy kacaghatunk a gyermekek akcióin.

Van aki az ősbizalom kialakítása korszakának nevezi ezt az időszakot, és ha továbbvisszük ezt a gondolatot a párkapcsolati interakcióinkra, mindjárt tudományos alapokat adhatok az elméletemnek. 
Azt valószínűleg mindannyian érezzük, hogy a szánk kitüntetett szerepet játszik az érzékelésben. A nyilvánvaló fizikai okok mögött (talán az egyik “legjobban” beidegzett szervünk) emocionális-, lelki,- pszichikai okok is vannak: ami a szánkkal kapcsolatba kerül tulajdonképpen eggyé válik velünk – az étel, ital; szinte minden tápanyag így kerül a szervezetünkbe -, de a szánkkal tudjuk a szeretetünket, az érzelmeinket is a leginkább kifejezni. Gondoljunk csak arra, amikor a gyermekünk homlokán a hőemelkedést így ellenőrizzük, a szüleinknek adott gyermeki puszikra, a múzsa homlokcsókjára, vagy a szerelmesek mindent végigkóstolgató, végig ízlelgető csókocskáira, vagy akár a szexben az orális játékokra.
A szánk, a csók talán az egyik legfontosabb kifejezője az intimitásnak: az elfogadást, a befogadást fejezi ki, minden, ami a szánkkal kapcsolatba kerülhet át kell, hogy menjen a kölcsönös szimpátia, vonzalom, a kívánás és megadás szűrőjén. Ugyanúgy, ahogy egy ételt sem veszünk szívesen a szánkba, mely nem kívánatos a számunkra, egy másik embert sem szívesen érintünk a szánkkal, akit valami oknál fogva visszataszítónak érzünk. De vegyük észre, hogy a csók nemcsak “kapás”-t jelent, hanem “adás”-t is, amit a befogADÁS, elfogADÁS szavunk is híven jelez: a csókkal nemcsak kapunk, hanem adunk is, bárhová is adjuk azt a csókot. Nemcsak magunkévá tesszük, befogadjuk a másik embert, hanem magunkat, a legintimebb érzéseinket is átadjuk neki. Talán nem véletlen, hogy az örömlányok nem szeretnek az alkalmi partnerrel csókolózni: az intimitás, a lelkük átadása nem fér bele a “munkakapcsolatba”.
Mivel a szánk a legérzékenyebb “műszerünk”, emiatt a csók egyfajta mérőeszközként, előjelzőként mutathatja egy kapcsolat intenzitását, érzelmi mélységét. És még abban a stádiumban vehetjük észre a változást, amikor máshogy – a tudat útján – még nem érzékelhető. Nem feltétlenül a technikai részleteire értem az intenzitást, mert – hogy panelekkel élve általánosítsak – egy alapbeállítottságában vehemens (latin) párt szembeállítva egy hűvösebb (északi) szerelmespárral a nyilvánvaló különbségeken túl inkább a saját kapcsolaton belüli változások lehetnek a jelzésértékűek. A kihűlő kapcsolatok jellegzetessége az egyre ritkább orális együttlét (kevesebb, kevésbé intenzív csókolózás). A csókok ritkulása, elmaradása jelezheti a másik fél irányában eltolódó érzelmeket, az elfogadás, az intimitás visszafejlődését, a kihűlő, elmúló érzéseket. De jelezheti azt is, hogy már nem vonzódunk a másikhoz, nem kívánjuk annyira, mint korábban. Vagy egyszerűen a párunknak szájüregi problémái vannak.
Minden esetre egy valami szinte biztos: ha úgy érezzük már nem annyit és/vagy nem úgy csókolózunk, mint korábban, akkor valami változott, vagy nincs rendben a kapcsolatunkban. Talán érdemes ilyenkor feltárni a megbújó problémákat, még mielőtt a verbális, tudati szintre jutnának. Megfelelő érzelmi intelligenciával ellátott pároknál ez nem okozhat gondot.
Egyetértesz? Vitatkoznál? Itt a lehetőség, hogy kommentelj!