Fiktív IQ-teszt

Barátom felesége mesélte a napokban a következő történetet:

Volt egy egyszerű csajszi, aki nem volt túl iskolázott – szerény körülmények között nőtt föl, lehetősége sem nagyon volt tanulni, meg amúgy is nem túl sok sütnivalóval látta el a Teremtő – mondhatnánk úgy is, hogy amikor az észt osztották… nos, ő nem került sorra. Nincs is ezzel semmi baj: tudta magáról a nőszemély, hogy jobb, ha inkább sokszor hallgat, mintsem kevésszer megszólaljon. Aztán teltek múltak az évek, a leányzó férjhez ment, és boldogan élte mélyenszántó elméletekben nem túl sűrű napjait. Szép lassacskán valahogy férjuram egyre többre vitte, mígnem egyszer csak már jó gazdagok lettek. És a szerény, értelemben – mondjuk csak így – nem túl eleresztett hölgyemény egyre többször alkotott véleményt, mígnem odáig jutottak, hogy elkezdte megmondani mindenről a tutit. No nem azért, mert közben kijárt volna egy-két egyetemet, vagy oly sokat olvasott, vagy művelődött volna. Egyszerűen csak úgy érezte, hogy ő már megteheti azt, hogy ossza az észt. 
Erről a történetről nekem is eszembe jutott néhány apróság: lehet, csak én vagyok így, de valahogy úgy figyelem meg, hogy a pénz, és a hatalom, mintha az emberekből hirtelen mindenttudókat faragna. Tipikusan jó példa erre néhány politikus, vagy a hirtelen jött anyagi jóléttel ellátott emberek. Nézd csak meg: bekerül valaki a parlamentbe, vagy egy önkormányzatba, és lehet, hogy tök más feladatot kap, mint az eddigi beosztása, munkája, iskolái predesztinálnák, és máris mindenkinél mindent jobban tud az új feladatkörében. Ugye te is ismersz (ha másról nem, hát névről, vagy arcról) olyanokat, akik mondjuk soha életükben nem dolgztak egy percet sem a szakterületükön, de politikusként úgy viselkednek, mintha legalábbis ők tojták volna ki a spanyolviaszt.
A másik véglet meg a tipikus újgazdag, akinek apuci megkereste a vagyont (jó esetben nem kábítószerrel, nők futtatásával, vagy egyéb, alvilági dolgokkal), aztán belecsöppenve a kánaánba úgy néz a világra, mintha mindenki csak azért élne, hogy őt kiszolgálja. Ha véletlenül elébe kerülnél az úton a drága autójának, akkor vérig van sértve, és hozzád vágja, ami keze ügyébe kerül. Vagy egyszerűen csak úgy néz rád, mintha nem is léteznél… Hogy is képzeled, hogy valaha is az ő magasságaiba tudnál jutni, Te szegény, szerencsétlen féreg…
Persze, vannak bőven kivételek is – rengeteget lehetne sorolni, pl. itt van mindjárt Mike Stern, aki ugyan nem dúsgazdag, de minimum háromszoros Grammy-jelölt gitáros, aki Miles Davis-szel is zenélt együtt, és akinek a koncertjén május második hétvégéjén volt szencsém részt venni Bécsben. Hihetetlenül szerény egy pasi, aki mellesleg világhírű zenész, de minden fennsőbbrendű allűr nélkül: személyesen árulta a koncert végén a legújabb CD-jét, majd a szakadó esőben pakolta a zenekar cuccát a klub mögött álló kisteherautóba – de a tényen ez mit sem nem változtat: vannak, akik úgy érzik, mert hatalmuk, vagy pénzük, vagy mindkettő van, akkor már bármit megtehetnek.
Elvégeztem egy gondolatkísérletet, ami tényleg csak fikció. Értelme sem nagyon van, tényleg csak játék, időtöltés, ami arra jó volt, hogy a szakadó esőben ne unatkozzam, és ha már nemrég a lottó ötösről volt szó, hát továbbgondoltam azt, mit is lehetne kezdeni két milliárddal.
Nos, szerintem a legjobb személyiség teszt, ha adsz az embereknek töménytelen mennyiségű pénzt, és ugyanennyi hatalmat. Aztán nézd meg őket egy év múlva. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, azt mondanám: itt válik el az a bizonyos dolog a víztől.
Pénz, és hatalom.
Szerinted lennének az ismerőseid között, akiket nem rontana meg?