BIG BROTHER

Két téma jutott mára, de hasonlóságuk miatt mégis egy cím alá kerülnek. A kommunikációs kapcsolatok két, hétköznapi megjelenésével összefüggő megfigyeléseim képezik e rövid (?) iromány tárgyát.
1. esettanulmány:
Találkozás valakivel, akiről hetek, vagy hónapok óta nem hallottál hírt.
Amúgy ismered az elérhetőségeit (Iwiw-en rég bejelöltétek egymást ismerősnek, sőt a Facebookon is a kapcsolataid közé tartozik: megvan az e-mail címe, jó esetben még a mobilszáma is), mégis, te nem hívod őt, ő nem hív téged. Sms-t nagy ritkán, ha kapsz tőle, de inkább nem, mint igen. Néha küld neked körímélt, de akkor meg nem egyedüli címzettként szerepelsz, hanem legalább még másik tíz ember között vagy egy kvázi-levelezési listán. Névnapot, születésnapot nem jegyzitek, bulikban nem nagyon futtok össze – miért is futnátok, hiszen többtíz kilóméterre laktok egymástól, amúgy meg rég kinőttél a bulizós korszakodból. Mint láthatod a leírásból, eléggé laza ismerősről van szó, ebbe a csoportba szerintem neked is több százan tartoznak.
De aztán egyszer csak összefuttok egy metrómegállóban, vagy egy áruház előtt, vagy bárhol – a helyszín esetleges, a lényeg, hogy nem tervezett találkozásról van szó. Felismeritek egymást – persze az is lehet, hogy valamelyikőtök inkább szeretne nem ott lenni, épp ezért megpróbál láthatatlan, vagy legalább észrevétlen lenni – és odafordultok egymáshoz. Lehet, hogy mindketten egyedül vagytok – ilyenkor nem kell köröket futni a bemutatkozással -, de az is előfordulhat, hogy valamelyikőtök társasággal van. Megtörténnek a kötelező lépések, majd elkezdtek egymással beszélgetni. Gyorsan túlestek egy-két témán (kötelező a család, a közös ismerősök, most a válságban a munkahely, politika stb), majd vagy elbúcsúztok egymástól, vagy belemerültök egy – jó esetben mindkettőtök számára “fontos” – témába. Aztán majd’ valamikor abbahagyjátok (lehet ez egy-két perc, de akár 10-15 is).
Mi történik ilyenkor? Megpróbálsz udvarias lenni az ismerősöddel, és érdeklődést tanúsítani iránta. Ha másért nem, hát azért, mert így illik. Ugyanakkor bizonyos időn túl – ez már az esetlegesen veled lévő társaság tűrőképességétől is függ – ez a cselekedeted a többiek számára lehet udvariatlan, hiszen most velük kellene törődnöd, nem azzal, aki egyébként amúgy nem érdeklődik irántad. Hisz az elején már kifejtettük, hogy jó rég óta nem kommunikáltatok egymással.
A kérdésem: ha egyébként semmi érdeklődés nincs egymás iránt, akkor miért van az, hogy ilyenkor bezzeg hirtelen minden “fontos” témát meg kell beszélni? Miért nem hív, vagy hívod fel, ha kíváncsi vagy, mi is történt vele mióta nem találkoztatok, vagy miért kell a szokásos egy két how are you-n kívül mást is megbeszélni.
Ennek a B változata, amikor egyébként elég sűrűn találkoztok, mégis van valami “feltétlenül megbeszélendő” és “halaszthatatlan” téma, amit ott, és akkor, azonnal meg kell vitatni. A többiek meg csak ácsorognak bénán, míg ti jól elcsevegtek.
2. esettanulmány:
Mobiltelefon.
Talán megfigyelted, hogy amióta mobiltelefon létezik, azóta (majdnem) minden telefonhívás életbevágó. Teljesen mindegy, hogy étteremben, vagy kávézóban, társaságban, vagy egyedül vagy, ha hívásod érkezik szinte azonnal felveszed a telefonod. Jó esetben megnézed ugyan, hogy ki a hívó – és persze, ha kellemetlen a hívás, akkor lehet, hogy kinyomod, lenémítod, és úgy hagyod kicsöngeni – de ÁLTALÁBAN azonnal reagálsz, és szóba elegyedsz a hívó féllel. És persze, amikor Te hívsz valakit, akkor elvárod, hogy a hívott ugyanígy tegyen, vegye fel a telefont. Különben mi a francnak van mobilja…?
Ami számomra érdekes ebben a témában (vagy inkább amit megfigyeltem), hogy nagyon ritkán látom azt – nyilvános helyeken szoktam nézelődni -, hogy akinek hívása van megkérdezné a többieket, hogy nem zavarja-e őket, ha felveszi a telefont. Ad abszurdum azt már nem is várják el a többiek – ha éppen egy ebéd, vagy beszélgetés közben lennének -, hogy egyáltalán ne reagálna emberünk a hívásra. Mintha a mobiltelefónikus kor bekövetkezte óta csak életbevágóan fontos hírek találnának meg minket az éteren keresztül.
A folytatás persze ugyan az, mint az 1-es esetben: nem ritka a 10-15 perces hívás sem, miközben a társaság többi tagja jó esetben el tudja egymást szórakoztatni. 
Úgy tűnik, az embereknek egyre szűkebb a privát szférájuk, szinte mindig és mindenhol elérhetőek vagyunk, kapcsolati hálókban létezünk, és fontosabbnál fontosabb információ áradatot “kell” megosztanunk másokkal, vagy “kell” tudnunk másokról. Ma már nem lehetsz trendi, ha nem vagy iwiw, facebook, vagy twitter-tag. 
Vajon meddig tud ez még eszkalálódni? Magunkról osztunk meg minden információt – önként és dalolva – így lassan a Nagy Testvért is nyugdíjba küldhetjük. Minek már ő, nemsokára nem lesz semmi dolga?