Születésnap

 

Vannak az évben olyan “jeles” napok, amik alkalmat adnak arra, hogy egyfajta számvetést készítsünk. Ilyen az újév, a karácsony, és a születésnap. Az újév mindig valami új kezdetének az izgatott várásával telik: fogadalmak, elhatározások, célkitűzések születnek a legegyszerűbbtől kezdve a világmegváltókig. Aztán ott a karácsony, a “szeretet ünnepe”, ezzel az elcsépelt névvel, és a forintokon megváltott egyszeri figyelemmel. Azt hiszem, amiből ünnepet csinálunk azt már azért tesszük, mert valami elveszett, amire egy évben legalább egyszer illik figyelmeztetni magunkat. Ha a mindennapokban ünnepelnénk a szeretetet, ugyan mi szükség lenne külön ünnepnapra…?

Aztán itt van a születésnap. Ünnepeljük a születés misztériumát: a tisztátalan anyagból, mint valami alkímista kemencében kotyvasztott elegyből egy új, és éppen ezért tiszta, ártatlan és bűntelen élet /lélek születik a világra. De minden születésnap egyszersmind mementó is: ami megszületett, az egyszer meg is hal. Ebben a megvilágításban a születés-halál ünnepe éppen egy időpontra esik, hiszen minden egyes újjászületett sejtünk az éppen elpusztuló árán kel életre. Megújuló-pusztuló testünk így változik az idő megállíthatatlan folyamában – új élet, új halál követi állandó áramlásban egymást egészen addig, míg a test megszolgálja a maga idejét és a benne lakozó Élet továbbáll.

Soha nem szoktam visszatekinteni a múltra, de a ma reggeli tisztálkodásom közben eszembe jutott, hogy ma épp alkalom lenne rá. Ma van ugyanis a születésnapom. Sok évvel ezelőtt egy hideg januári napon egy vidéki kis bányászváros szülőszobájában éjfél előtt öt perccel jöttem világra anyám és apám első közös gyermekeként. Szerelemgyereknek születtem, nagy reményekkel, és büszkeséggel töltve el a szüleimet.

Aztán eltelt sok-sok év, és innen – Nemzetünk Fővárosából (ahogy Forrest Gump mondaná) egy dunaparti lakásból – nézek vissza az eltelt közel négy évtizedre. Ha igaz, amit a genetikusok mondanak, akkor életem első harmadát fejeztem be. Ha a mai Magyar valóságot nézem, akkor túl vagyok a felén. És ha a tudatosság szempontjából tekintek vissza, akkor azt kell mondjam, épp a szemeimet nyitogatom. Milyen furcsa is: fél életem fele szinte csak alapozás volt, most amikor elkezdhetném, akkor már nagy részén túl is vagyok.

De mi értelme is van egy visszatekintésnek? Mi az, ami miatt újévkor izgalommal vegyült várakozással tekintünk előre? Ártatlan, érintetlen lélekkel próbáljuk meglátni a ködös, de kihívásokkal és reményekkel teli jövendőt? Mi miatt nézünk vissza születésnapunkon életünk előző szakaszaira, és próbáljuk kibogozni az események ködbevesző és olykor érthetetlen láncolatát?

Talán, ha visszanézünk a múltunkba észrevesszük Ariadné fonalát, ami ez esetben nem a visszafelé utat mutatja, hanem az elmúlt események puzzle-darabjaiból kirakja azt a néha kacskaringós, egyeseknek talán nyílegyenes utat, amit akkor és ott, amikor az események megtörténtek, még a közelségük miatt nem voltunk képesek észrevenni. Menj csak be nyáron a búzamező közepére és nézz körül: csak a szél lengette szálakat látod közel, s távol, és meg tudod érinteni a kalászok tetejét, ahogy körbefordulva kinyújtott kezeiddel végigsimítasz rajtuk, mintha a viz felszínén fodrozódó hullámokat símogatnád. De szállj csak a mező fölé egy repülőgéppel, és máris sakktáblát látsz magad alatt, ahogy keresztülszeli a látóhatárt, a néha tavakkal, vagy csalitokkal tarkított tájon át.

Az életed eseményei között a repülőgép szerepét az idő veszi át. Az idő, akire/amire azt mondják nagy úr! Nagy úr, mert sokmindenhez ért! Meggyógyít, mert befedi a lelked sebeit, tanítómester, mert bölcsességet ad, példakép, mert alázatra nevel: milyen kis semmiség az a néhány évtized, amit eltölthetünk ezen a parányi bolygón, jól-rosszul gazdálkodva életünk óráival.

Minden hét évben testünk összes sejtje kicserélődik: a születés-halál-újjászületés misztériuma egyetlen földi életünk alatt is többször megismétlődik. Első hét évemben legalább annyira különböztem a következő hétben élő önmagamtól, mint most az előző hét évemben élőtől. Mintha minden egyes periódus más és más emberrel történt volna meg: van köztük kapocs, de néha csak annyi, mint két távolba szakadt és éppen ezért teljesen más környezetben, kultúrában, élmények között nevelkedett testvér között. Megvan a vonzalom, de egy-egy közös élményen kívül szinte minden más.

Ilyen közös élményünk magammal a ZENE. Csupa nagy betűvel és nem véletlenül. A zene szeretete szinte egész eddig életemen végigfutott: az elején viszonylag egyenesben tartva azt a bizonyos Ariadné-fonalat, később már girbe-gurbán, hogy másik fonalak is elindulhassanak mellette.

Az első zenei élményem, amire egészen pontosan emlékszem olyan 8-9 éves koromból a következő: testvérem egyik barátja, aki egyben a szembe szomszédunk is volt, nagyon sok Beatles lemezt kapott a nagy NSZK-ban élő rokonaitól. És a lemezek sokszor megfordultak nálunk is. Emlékszem, ahogy egy mono lemezjátszó levehető hangfalára tett mikrofonnal vettük át őket a természetesen szintén mono kazettás magnóra. Nagyon csendben kellett lenni felvétel közben, mert ugye a mikrofon minden zajt felvett… Így találtam rá a Beatlesre, ami a további évek meghatározó élményévé vált. Tíz évesen e nagyszerű zenekar miatt iratkoztam be zeneiskolába. Mert gitározni szerettem volna! Furcsa fintora (?) az életnek, hogy gitározni a mai napig sem tudok. Viszont a zeneiskola nem maradt ki, csak mivel gitár szakon nem volt hely ezért hát kürtös lettem. Hogy hogyan? Hát annak egy külön története van. De most röviden elmesélem. Merthogy a történet roppant rövid, és eléggé profán is: a tanár, akihez küldtek rámnézett és azt mondta: “te kürtös leszel”. A barátom pont ugyanígy lett tubás. Ígyhát nemsokkal a zeneiskolai beiratkozásom után – talán fél év sem telt el – már az ifjúsági zenekarban fújtam a hangszert. Talán egyszer bővebben is írok a kezdeti élményekről, és hogy ezek hogyan határozták meg azt a pályát, amire kerültem, de most legyen elég annyi, hogy innentől kezdve az út szinte egyenes volt: zenetanárként diplomáztam.

KÖNYVEK. Még a zenénél is korábbi élményem az olvasás szeretete. Még nem voltam kisiskolás, amikor apám felolvasta nekem Fekete Istvántól a Vuk-ot. Nekem a rajzfilm, ami sokkal később készült csak ismétlésnek számított. És miután elolvasta, én is el akartam olvasni. Így hát még iskolás korom előtt megtanultam olvasni. Onnantól nem volt megállás: szinte az összes Fekete könyvön átestem, majd később a szokásos gyerekkönyvek jöttek sorra egymás után. Arra is emlékszem, hogy mekkora rettegéssel töltött el az iskola egy könyvélményem kapcsán: már addigra elolvastam a Kincskereső kisködmönt, és egy hideg estén, ahogy a konyhában a fatüzeléses tűzhely mellett hallgattuk a rádiót, a műsorban arról volt szó, hogy nemsokára kezdődik a kisdiákoknak az iskola. Hát én erre rémülettel eltelve és rettegve bújtam anyámhoz, mert én nem akarok DIÁK lenni! Értitek? Diák! Mert a Kincskereső kisködmönben a diákoknak sanyarú volt a sorsuk és én nem akartam árva gyerek lenni! 

Aztán jött Winnettou és barátai, A Vörös kalóz, Jan Marten, Nagy indiánkönyv, Nils Holgersson, lovagregények, közben persze a kötelező olvasmányok, aztán a “Világirodalom remekei” sorozat, Dumas, Huxley, Maugham, később Robert Merle, Joseph Heller. Középiskolában megjelentek az első ezoterikus könyvek: Éld az életed, Vörös oroszlán, számmisztika, asztrológia, aztán még később NLP, meg persze filozófia, Rudolf Steiner, Hamvas Béla. De a legmeghatározóbb élményem egy körülbelül A5-ös méretű, puhakötésű, kék borítójú könyvvel kapcsolatban ért, melynek a címlapján egy kék madártoll látható.

Általános iskola nyolcadik osztályában mint mindenkinek, így nekem is pályát kellett választanom. Több dolog is érdekelt, mint mindig (társadalomkutató versenyen, rajzversenyen indultam, amikor még voltak ilyenek általános iskolában, de imádtam a gyakorlati foglalkozásokat is, ami ma ha jól tudom technika néven fut, és természetesen elmaradhatatlanok voltak a zenekari, kamarazenei fellépések, versenyek is), így eléggé érdekesen alakult a jelentkezési lapom: első helyen zeneművészeti szakközépiskola, második helyen meg – ha esetleg az elsőre nem vennének fel – egy finommechanikai technikum szerepelt. De felvettek a zeneművészetire és elkezdtem a szülők óvó tekintete elől immáron elfedett, szabad, és néha szabados “felnőtt” életemet. A kezdeti rombolás után aztán eljött az építkezés időszaka is: ekkor szinte minden ezoterikus könyvet, amit csak találtam megvettem magamnak. Idővel rájöttem, hogy nem minden arany, ami fénylik, és elkezdtem válogatósabbá válni. Már bele is olvastam a könyvekbe mielőtt megvettem volna őket. De volt egy, amivel nagyon sokáig csak szemezgettem. Többször belelapoztam, beleolvastam, de mindig ott maradt az utcai árusnál. Hetek, hónapok teltek így el, láttam, hogy még ott van a könyv, nem izgultam, hogy el fogják kapkodni előlem az utolsó példányt is. Aztán egyszer, egy nagyon jó barátomnál megláttam a polcon, és elkértem tőle. Így, ha mégsem tetszik, hát nem dobtam ki rá fölöslegesen a pénzem. Még aznap este elolvastam a könyvet, aztán másnap újra, és aztán mégegyszer. Így kezdődött a barátságom Richard Bach-hal és az Illúziókkal…

Legközelebbi meghatározó élményem, amikor abba kellett hagynom a zenélést. Nem azért, mert én így akartam, de néha a sors olyan utakra taszít, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy mi valaha is arra fogunk menni…

Főiskolás koromban rengeteg szép és jó tapasztalatom és sikerélményem volt: megismertem egy olyan embert – akit ma is úgy hívok: A Tanárom – akinek a gondolkodásából rengeteget tanultam; de ő megismertetett olyan összefüggésekkel is, amikre soha nem jöttem volna rá magamtól, vagy más nem mutatta volna meg őket. Nyáron zenei táborokba mentem, iskola idő alatt pedig országos főiskolai rézfúvósversenyekre, ahol egyszer harmadik, egyszer pedig második helyezést értem el.

De egy valamit nem sikerült elkerülnöm, hiába is húztam, halasztottam, kérvényeztem, és szereztem be orvosi igazolásokat: a katonaságot.

Ez az egy év, amit ott eltöltöttem, pont elég volt ahhoz, hogy a zenei “karrierem”, ami mégcsak most indult volna, pont derékba is törjön.

Innentől viszont egy teljesen új életem kezdődött. Alapvetően egy zárkózott, csak a saját közegében megnyílni tudó ember voltam, aki a nagy kaland előtt állt: belemerülni az emberi kapcsolatok és kommunikáció, pénzügyek, és személyes értékesítés világába. Mindenféle előképzettség nélkül, fejest ugrani a zárt, szinte klauzulával körülvett és egymásból, egymásnak élő világból egy sokkal szélesebb, de talán éppen ezért sokkal veszélyesebb és kíméletlenebb világba. Ami ugyanakkor sokkal izalmasabb, szédítőbb, perspektivikusabb is. Bizonyos szempontból.

Minél inkább megismertem az anyagi világot, annál mélyebbre merültem bele. Pénz, lehetőségek, vágyak, kielégülések, törvényszerűségek, technikák. Tudomány, kommunikáció, befolyásolás, reklám, marketing, termékek, szolgáltatások, árrések, kamatok, marzsok, autók, házak, közgazdaság, konferenciák, meetingek, tervek, brainstorming, konkurencia, analízis, public relations, és a munka megérdemelt gyümölcse: kütyük, kacatok, utazások, bónusz, stressz.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy ülök egy negyedik emeleti tetőteraszon, egy üveg vörösbort szopogatok, Sting szól halkan a CD játszó hangszórójából, miközben a telihold fényesíti be az alvó város tetőit, és a sarkcsillag pont szembenéz velem a fák gyenge szélben hajladozó koronája fölött, és azon gondolkodom, mintha valamit elfelejtettem volna… de mi lehet az?… Gondolj, Micimackó, GON-DOLJ!

Akkor, ott, azon a félszoba nagyságnyi tetőteraszon döbbentem rá, hogy elfelejtettem egy fontos dolgot. Elfelejtettem, hogy gyerekkoromban különleges embernek képzeltem magam… 

Különlegesnek! Egy Grál lovagnak! Valakinek, aki majd megváltja a világot! Nem úgy, mint Don Quijote, hanem egy igazi, vérbeli lovagnak, aki a gyengék segítségére siet, akire támaszkodhatnak a nők, aki egymaga megküzd minden természetfelettivel és legyőzi még a hétfejű sárkányt is!

És ott, azon a teraszon, a telihold megtisztulást és felismerést hozó fényében megfogadtam, hogy soha többé nem feledkezem meg arról, hogy mit szerettem volna még gyermekként!

Azóta megint csak sok víz lefolyt a Dunán, és a dualista lényem néha skizofrén módon éli meg a való (?) világot – egyik oldalról az anyagi lét és minden velejárója foglalkoztat. Vajon meddig mehet el az emberiség azon az úton, melyen most jár: minden tőle telhetőt megtesz, hogy bolond, és önbecsapó, fejét a homokba dugó és az élvezeteket hajhászó, buta, és az összefüggéseket nem látó, ugyanakkor tudományos dogmák tömkelegével a saját agresszív igazával győzködő, rákos sejt módjára saját magára is pusztulást hozó magatartásával a saját környezetét dönti romlásba és írja ki magát e tettével az Élet könyvének a margójára.

Másik oldalon pedig ott a szellemi világ lehetséges valósága: a gondolat teremtő ereje, a vonzás törvényei, az emberi elme anyagot megváltoztató hatalma. A mindent betöltő és körülvevő isteni szellem, a kozmikus tudás, és az Élet, mint öröktől való és ezáltal soha meg nem szűnő, és belőlünk, bennünket alkotó energia léte. Az eszme, hogy mi alkotjuk a saját világunkat, és hogy Isten képére teremtettünk, miáltal mi is teremtők vagyunk, és az a világ, amiben élünk, a mi általunk vágyott és éppen ezért a mi általunk alkotott világ. A tanulópálya. A beavatás egyik próbatétele.

És most itt tartok. Megtanultam sok mindent. Megtanultam megszületni, befejezni, újrakezdeni, elesni, felállni. Szeretni és szeretve lenni, teljesíteni és elvárni. Gondolkodni. Érezni. Tenni. Beleérezni. Átérezni, és meggondolni. Elfogadni, küzdeni, akarni, és feladni. Nemet mondani. Igenelni. Elengedni. Tanulni. Figyelni.

Lassan egy újabb élet végéhez érek, és egy mégújabb veszi majd a kezdetét. A sejtjeim ismét a megújulás küszöbén állnak, és a régi át kell, hogy adja a helyét az újnak. Az út, amin járok, néha kanyargós. A fonalak közt van amelyik véget ér, van amelyik most veszi kezdetét, a Párkák soha nem állnak meg a szövéssel, csak amikor az út végleg megszűnik, mint ahogy földi testét, mint egy levetett kabátot az út vándora is elhagyja. De addig azt hiszem még lesz néhány izgalmas évük. Nekik is, nekem is. Egy fonalat pedig biztos kézzel kell szőniük, mert az úton egy szál biztosan fut végig, és az az Önismeretre való törekvés útja. Ez az út, ami biztosan látszik akkor is, amikor a többi néha a ködbe vész: a kíváncsiság, kétely és a tudásvágy fáklyája mutatják, még a legnagyobb sötétségben is.

Mit is kívánhatnék születésnapom alkalmából?

Talán csak annyit, hogy a két világ, ami bennünk lakik, a következő néhány évben kerüljön egyre közelebb egymáshoz. Ismerjék meg egymást, és ismerjék fel, hogy emberi mivoltunk alapfeltétele a fizikai lét, de szellemi lényünk ennél magasabbra törekszik! Magasabbra és egyben mélyebbre is: átélni az anyagi lét élményét, a test és a lélek gyönyöreit-gyötrelmeit, és a purgatórium tüzében megtisztulva egy szebb és minden gyarlóságtól mentes világra EGYségben újjászületni!

De még ebben a létben, ha lehetséges…