Stalter György és Horváth M. Judit: Más Világ – kiállítás a Főfotó galériában 2023. november 3-án.
Elöljáróban néhány gondolat.
Soha nem voltam még a Főfotóban. Nekem ez a név gyerekkorom emlékeit idézi; az Etud rollfilmes (akkor még azt sem tudtam, mi az a rollfilm, nekem csak a piros papírtekercset jelentette, a macerás befűzést és az egymásra exponált fotókat, amikor elfelejtettem továbbtekerni a filmet) a Vilia, majd Zenit XP gépeket, a 24, majd később 36 kockás filmeket, a vágyott Praktica fényképezőt, a várakozást a papírképekre és a sok bemozdult, rosszul exponált (azt sem tudtam, hogy van ilyen szó) és életlen fotókat. Meg a Forte logót (bár akkor még ezt a szót sem ismertem).
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és volt időszak, amikor egyáltalán nem érdekelt a fotózás. Évekig kezemben sem volt gép. Jobban érdekelt a motorozás, a zenélés, a bandázás, vagy később az, hogy olyan munkám legyen, ami amellett, hogy pénzt hoz, lehetőleg érdekes is legyen. Közben elolvastam több száz könyvet és egy időszakomban még az ezoterikus felfogás is érdekelt.
Azt nem tudom, hogy mikor lettem érzékenyebb a világ dolgaira; talán közrejátszott, hogy zenét tanultam és az első diplomám megnevezésében a “művész” szócska is szerepel. Talán az olvasmányaim voltak azok, melyek kicsit nyitottabbá tettek a világra, vagy talán azok az éjszakába nyúló beszélgetések a barátokkal, amikor meg akartuk érteni az élet értelmét. És meg akartuk váltani a világot. Talán még valamiféle “Krisztus-tudattal” is rendelkeztünk. Figyeltük a környezetünket, figyeltük magunkat és megpróbáltuk értelmezni, mi és hogyan hat ránk, melyek az érzelmeink és tetteink mozgatórugói. Hogyan hatnak ránk a külvilág benyomásai és hogyan tudnánk megérteni még jobban a körülöttünk élőket. Persze ezek sokszor csak a csajok voltak, de az empátia nem csak arról szól ugye, hogy más problémáit át tudjuk érezni, hanem azt is, hogyan kerülhetünk valakihez közelebb a megértés útján…
A művészetek persze mindig közel álltak hozzám – talán azért, mert duci kisfiúként voltak kellemetlen élményeim, ami miatt félénkebb, visszahúzódóbb voltam (szerintem), mint az átlag. De aztán a franc se’ tudja, lehet, hogy anyám érzékenysége ragadt rám. Vagy talán egy-két tanárom figyelme alakította ki ezt a rezonanciát. Minden esetre a festészet, az építészet mindig lenyűgözött. Leonardo zsenialitása pedig egész fiatalkoromban elkísért; én is szerettem volna “reneszánsz ember” lenni.
Felnőttebb fejjel már kicsit tudatosabban gondolkodtam a világ dolgairól. Mélyen megrázott minden olyan igazságtalanság vagy tragédia, ami más emberek életére volt hatással, legyen az árvíz, erdőirtás, terrorcselekmény, háború vagy egészségügyi krízis.
Bár vannak olyan események, élethelyzetek, melyeket ha egy skálára helyeznénk, a külső szemlélő számára alacsonyabb vagy magasabb helyezést érnének el (és az élet elvesztése nyilvánvalóan sokkal brutálisabb, azaz ezen a butuska, virtuális skálán magasabb helyen szerepelne, mint amikor valakinek az életszínvonala alacsonyabb, mint az átlag), az abban élők számára az adott élethelyzetet megélni minden esetben nagyobb érzelmi töltettel jár, mint ugyan ezt kívülálló szemével látni. Nem kérdés, hogy a “tragédia skálán” természeti katasztrófában elveszíteni egy családtagot nagyobb “értéket” képvisel, mint egészségesen élni, de szerény körülmények között.
Sosem voltunk gazdagok, de szegények sem. Szüleim tisztességesen dolgoztak, és mindig többre akarták vinni; még ha csendesen is, de valamit mindig próbáltak tenni az adott körülmények között az előrébb jutásért. Vidéki gyerekként nem volt ismeretlen számomra a háztáji: konyhakertben termesztettünk paradicsomot, paprikát, borsót, epret, ribizlit, egrest, málnát. Meggyfánk, alma, körte, barackfánk volt a kertben. Apám – erdész volt – külföldi vadászokat kísért, amiért némi ropogós német márka ütötte a markát, anyám a bányánál dolgozott és rendszeresen kapott jutalmat, mert mindig kitalált valamit, amivel jobb lehetett az ott dolgozók élete. Volt, hogy egy munkatársával egy olyan újítást adtak be, amivel a vízfogyasztást lehetett csökkenteni a tusolókban, de ő találta ki, hogy legyen egy kis kávézó az előcsarnokban, hogy munka előtt, vagy – műszaktól függően – után a bányászok egy finom presszóval frissítsék magukat.Akkor még voltak kommunista szombatok is és a közösség valahogy jól épült, amikor a felnőttek és gyerekek együtt építették saját kezükkel a kisváros új uszodáját.
Ehhez képest a cigányok élete valahogy soha nem volt szem előtt. Persze az én kis vidéki városomban is éltek, de legfeljebb hűvös távolságtartással szemléltük őket. Nem akartunk vegyülni velük, de ők sem velünk. Az iskolában is főként az agresszív viselkedéssel tűntek ki, nem pedig a közösségi munkával, vagy a művészetek iránti vonzalommal.
Kellet néhány évtized, mire úgy tudtam nézni rájuk, hogy próbáltam megérteni őket. Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy egy időben, már a főiskolán, ahol zenét tanultam az egyik legjobb barátom egy cigány származású srác lett. Édesapja a 100 tagú cigányzenekarban csellózott, Sanyi pedig klarinétozni tanult. A főiskolán rengeteg éjszakát beszélgettünk át – néha nem kissé kapatosan, de akkor ez az életünk része volt. Ha akkoriban láttam volna a Holt költők társaságát, akkor azt mondtam volna, hogy megpróbáltuk kiszívni az élet velejét. Zenéltünk, koncertekre jártunk, zenét hallgattunk, olvastunk és mindent megbeszéltünk. Azt hittük, értjük a világ működését és tudjuk, hogyan kellene megjavítani. Akkor még azt gondoltuk, hogy az életnek van értelme. Később én készítettem fel a felvételijére a bécsi zeneakadémiára.
Sok év eltelt azóta. Közben már nem vagyok zenész – sőt, már nem is zenélek; ezt is el lehet felejteni. Nem csak elméletben, hanem fizikailag is. Egy idő után a tested már nem emlékszik, hogyan is kell a hangszert megszólaltatni. De ez egy más téma. Amire most ki akartam térni az az, hogy közben sokat tanultam gazdasági vonalon. Önszorgalomból elkezdtem marketinggel foglalkozni, meg internettel. Rengeteget tanultam a témában; könyvek tucatjait olvastam el, rengeteg pénzt költöttem tanfolyamokra, kurzusokra, workshopokra, iskolákra.
Egyik ilyen előadáson hallottam, hogy az, hogy milyen irányítószám a születésed helye, meghatározza az egész későbbi életed. Még egyszer leírom: ha az irányítószámod budapesti, akkor egészen más életed lesz, mintha alsószuhai lennél. Ha alsószuhán születsz, az esélyed arra, hogy középosztálybeli életed legyen nagyságrendekkel kisebb, vagy épp lehetetlen, mintha Budapesten a II. kerületben születnél. Ha akkora mázlista vagy (magyar viszonylatban), hogy valamelyik gazdag budai kerületben születsz, akkor a jövedelmed, a körülményeid, a javakhoz való hozzáférésed egy galaxisnyi különbség egy borsodnádasdi gyerekéhez képest és nem az ő javára.
Mennyire igazságtalan ez ennek a néhány mondatnak a fényében?
“Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.”
“A jelen nyilatkozatban kinyilvánított összes jogok és szabadságok fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más véleményre, nemzeti vagy társadalmi származásra, vagyonra, születésre vagy más körülményre vonatkozó mindennemű megkülönböztetés nélkül mindenkit megilletnek.”
Nézem a kiállítás képeit és ezek a mondatok járnak a fejemben.
A jelen nyilatkozatban kinyilvánított összes jogok és szabadságok fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy más véleményre, nemzeti vagy társadalmi származásra, vagyonra, születésre vagy más körülményre vonatkozó mindennemű megkülönböztetés nélkül mindenkit megilletnek.
Mekkora a felelősségünk, hogy ezek a gyerekek a képen azt sem tudják, hogy milyen jogaik vannak és hogy nekik pontosan ugyan annyi járna, mint annak, akinek az irányítószáma 1-essel kezdődik. Mekkora a felelőssége az országomnak, ahol élek, hogy ezeknek az embereknek nem adják meg a lehetőséget a “felemelkedésre”. Hogy nem edukálják őket, hogy nem foglalkoznak velük, hogy a nekik szánt alamizsnát is inkább zsebre teszik valakik, ahelyett, hogy a társadalom számára hasznos tagokat neveljenek belőlük?
Egyszerű legyinteni és tudomást sem venni róluk, legfeljebb választások környékén megvenni őket kilóra néhány öl fáért, a közmunka lehetőségéért, az olcsó, egészségtelen, ki tudja milyen vegyi anyagokkal felpumpált húsvéti kötözött akciós sonkáért.
Pedig minden ember a képen egy-egy egyéni sors. Magyarország bűne, hogy a 21. században még mindig vannak másodrendű állampolgárai, akik csak akkor jók, ha a hatalom érdekei úgy kívánják. Egyébként csak koloncok az ellátórendszerek nyakán.
Vagy még azok sem.