25 év.
Egy negyed század.
Elképesztően sok idő egy ember életében.
Vagy épp csak gyorsan lepergő mozifilm?
Attól függ honnan nézzük, és milyen események töltik ki ezt a negyed századot.
Van, akinek ennyi sem adatik.
Van, aki többszörösét éri meg.
Tartalmas, fejlődő, örömteli életnek szomorúan kevés.
Szenvedéssel teli élethez fájdalmasan sok.
Ha belegondolok, abból a 25 évből, ami az életem első negyed százada – visszagondolva a gyerekkorra – jó, ha 20-ról vannak emlékeim.
Egészen más, ha ezt a 25-öt nem a születéstől számoljuk. Hanem mondjuk 30-tól. A 30 már majdnem középkor, addig sokat lehet élni.
Mondjuk keveset is.
30 + 25 = 55.
Az emlékek már a kezdettől visszaidézhetők; nem vesznek el a cseperedő szellem túlcsorduló zajában.
Ez az egyik utolsó kép rólad.
Meg rólad meg rólam.
30 voltam, te meg még nem voltál 58.
Alig kétszer 25 meg egy pici.
Pár év, és annyi leszek, mint akkor te voltál – ha megérem. Sose’ lehet tudni. Te sem tudtad, én sem tudtam akkor.
Senki sem tudta.
Lassan többet éltem nélküled, mint veled. Rohadt szar dolog… Rohadtul fáj, hogy ennyi ideje nem vagy.
———-
Hogy nem VAGY.
———-
Azóta dédunokáid vannak; hamarosan annyi idősek, mint az unokáid voltak akkor. Nekik már emlék sem vagy…
Én emlékszem helyettük is.
Rád.
Minden nap.
25 éve.
Mami.
Szeretlek, soha el nem múlóan.
Fiad.
(Mami)