Érdekes egy faj az ember, az már biztos. Néha elcsodálkozom azon, hogy értelmes emberek mennyire nem tudják megérteni egymást, de ilyenkor aztán eszembe jut Feldmár egyik gondolata, amely valahogy így szól: végtelenül különbözőek vagyunk, éppen ezért hogyan is tudnánk másokat megérteni?
Többször is mondtam már ismerősöknek, amikor a megértésről vagy egy másik ember gondolatainak elfogadásáról volt szó néhány – a fentihez hasonló – gondolatot. Kedvenc példám ezzel kapcsolatban az, hogy miként is tudnánk elmagyarázni másoknak azt, hogy éppen milyen színre gondolunk, mikor azt mondjuk: égszínkék. Hogyan is lehetne elmagyarázni, mikor a szavak jelentése attól függ, hogy mi miképpen szocializálódtunk, milyen tapasztalataink vannak és hogy fizikailag mit vagyunk képesek a körülöttünk lévő világból felfogni. És azt hogyan képezi le nekünk a gondolkodásra, megjelenítésre képes szervünk, az agyunk. Hogyan lennénk képesek egy szóhoz fűződő érzelmi asszociációt átadni másnak, amikor az velünk történt meg, mi éltük át, a mi lényünkben hagyott egyedi és teljesen speciális lenyomatot. Hogyan is képzelnénk, hogy amit mi érzünk – legyen az bár szeretet, gyűlölet, vagy bármi más e két végpont között – az maradéktalanul átadható egy másik lény számára… Csak reménykedhetünk, hogy a másik ember valamit megsejthet abból, mennyire túlcsordul a lelkünk, amikor egy tücsökciripeléstől hangos mezőn a telihold mosolygó arca alatt elönt minket a végtelen boldogság érzése, miközben szavaink legfeljebb annyira képesek leírni az élményt amennyire egy favágó lenne képes a baltájával egy Fabergé tojás leheletnyi finom aranycsipkéjét formába önteni.
Mégis, néha a mai napig is el tudok csodálkozni azon, hogy viszonylag normális, iskolázott emberek mennyire nem képesek számomra egyszerűnek tűnő mondatokat értelmezni. Azt veszem észre, hogy mai korunk talán egyik legnagyobb hibája, hogy sem gondolkodni, sem gondolatokat értelmezni nem tanulnak meg az emberek. Mintha csak arról szólna az egymás közötti kommunikáció, hogy mindenki mondja a magáét, és a saját kiinduló gondolatából elképzel egy lehetséges logikai menetet, amit végigvisz akkor is, ha a másik éppen teljesen más irányba indulna el. De mivel csak a saját gondolatait hajtogatja ezért el sem jut a tudatáig a másik gondolatmenete. Így aztán szépen eljut egy olyan végkifejletig, ami egyébként köszönő viszonyban sincs azzal, amit a partner megpróbál elmagyarázni. A másik eset, amikor valaki egy számára nem kedvező választ kap, és onnantól a beszélgető partnerét megpróbálja földbe döngölni a saját sértettségével; minden szavában csak a saját igazának bizonyítékát látja és meg sem próbálja megérteni, hogy esetleg valaki másként látja a világot, mint ő. Bizonyítékokat keres, hogy a saját logikája szerinti ellentmondásokra rávilágítson, és az sem érdekli, ha csúsztat, félremagyaráz csak azért, hogy bebizonyítsa: neki van igaza, mert ebben az esetben visszautasított félből fesőbbrendűvé válik, aki ezután már elmondhatja, hogy a másik fél igazából nem is méltó a figyelemre. Hurrá, győzelem!
Lejet, hogy én vagyok már öreg – bár inkább szeretném ha ez már a kezdődő bölcsesség jele lenne – de valahogy ezekhez a hétköznapi harcosok hétköznapi küzdelmeihez nincs türelmem. Vagyis nem is a türelem hiányzik, de biztosan Te is vagy úgy Kedves Olvasó, hogy vannak azok a dolgok, amik egyszerűen nem érik el az ingerküszöbödet. Sajnálom az időt ilyen felesleges csatározásokkal tölteni, és inkább – nevezz nyugodtan emiatt gyávának, ha gondolod – továbbállok. Annyi szép és jó, érdekes és csodálni való van ezen a világon, amire szívesebben fordítok időt.
Te hogy vagy ezzel?