Nincs annál rosszabb, amikor valami nagyon látványos dolog történik a közeledben, amit baromi jó lenne megörökíteni, de amilyen tökfilkó vagy, pont most nincs nálad a kamerád – amit egyébként majdnem mindig magaddal viszel mindenhová. Csak pont aznap nincs nálad.
Pedig _mindig_ megfogadod, hogy _mindig_ nálad lesz.
Aztán van, amikor mégsincs.
Pont akkor, amikor tényleg kellene.
Amikor napokig cipeled – lehetőleg a legjobb, legnagyobb és legnehezebb lencséddel – akkor semmi izgalmas nem történik.
Szürke az ég, hideg van, esik az eső, vagy csak tényleg semmilyen izgalmas történésbe nem keveredsz bele.
Vannak ilyen napok. Talán mindenki életében.
De amikor nincs nálad a kamerád, tutira épp akkor száll le egy Marslakó a Gellért hegyen, szembe jön veled Julia Roberts az utcán és rád mosolyog, fehér elefántok száguldoznak rózsaszín dodgemben az Andrássyn, vagy olyan naplementét látsz a vár fölött, hogy a lélegzeted is elakad…
Vered a fejed a képzeletbeli falba, hogy hogyan lehettél ennyire hülye, amikor százszor, de az is lehet, hogy ezerszer megfogadtad: mindig nálad lesz a fényképezőgéped, bármennyire macerás, bármennyire nehéz, bármennyire útban van sokszor, bármennyire is nem akarsz semmit magaddal vinni, mert egyszerűen csak úgy létezni akarsz. Minden nélkül.
De ilyenkor arra gondolsz, hogy ennél szarabb napod nem lehet fotósként.
Pedig de.
Lehet.
Életem egyik legfurcsább napja lett az idei D-Day.
Hónapokkal a nevezetes nap előtt (a partraszállás 1944. június 6-án volt, tehát az idei évforduló a 80. Mivel az akkori partraszállók legalább 17-18 évesek voltak, kiszámolhatod, hogy minimum 97-98 évesnek kell lenniük az idén, ergo nagyon keveseknek adatik meg közűlük, hogy megérjék a 80. évfordulót. Többek között ezért is volt _nekem_ fontos, hogy kijussak) kellett kezdeni a szervezést, hogy nemhogy az amerikai katonai temetőbe, de egyáltalán valamelyik partszakaszra ki lehessen jutni az általános lezárások miatt.
Nekem persze az volt a fontos, hogy az Omaha Beach melletti Normandy American Cemeterybe jussunk el, de ez csak meghívásos alapon megy. Ráadásul szerettem volna a Press pool-ba kerülni; nem csak valahová hátra, ahol legfeljebb kivetítőn lehet követni az eseményeket.
Szóval írni kellett az amerikaiaknak, hogy igen, idén is szeretnénk ott lenni, plusz intézni az akkredditációt + keresni egy médiumot, amely helytáll, ha megkérdezik, kinek a megbízásából megyek.
Röviden, tömören; 3 hónap szervezés után jött az értesítés, hogy “Confirmed”, azaz mehetek Macront, Bident, és a maroknyi WWII veteránt fotózni.
Öröm, boldogság!
Nekem ez tényleg fontos pont az életemben; vannak olyan fordulópontok a történelemben, melyek emberöltők életét határozták meg. Van nekünk honfoglalásunk, hitetlen felkelőink és keresztény királyaink, pár Hunyadink, mohácsi csatánk, Rákóczink, 1848-unk. De ezek már nagyon régen voltak. Meseszerűek. Semmi fogódzójuk a 21. század negyedében. ’56 pedig már csak protokolláris rendezvény, legfeljebb politikai célokra használják a hatalmon lévők vagy hatalomra törekvők. A II. világháborút közben elfelejtettük. Még emlékszünk valamennyire a Kádár-rendszerre, a délszláv-háború épp csak átlépte az ingerküszöbünket, az orosz agresszió Ukrajna ellen pedig végletesen megosztja az országot politikai oldaltól függően.
Azt gondoljuk – talán itt egy kicsit lehetek boomer -, és a „felnövekvő új nemzedék”, az Y-ok, Z-k, Alfák pláne, hogy úgy érzik: a világ mindig olyan lesz, mint most. Mindig lesz áram, meleg víz, internet, TV, mozi, kütyük, nyáron jó idő, télen meg hó (bár az időjárási anomáliákkal talán érzéki szinten ők is találkoznak). Oké, vannak jobb és rosszabb napok, szar és jó meló, kaja, buli, Fanta, meg haverok, de alapvetően az élet annyira nem rossz. A városi srácok jó része nem ismeri a nélkülözést, az pedig, hogy életveszélyben legyen, teljesen elképzelhetetlen. Az, hogy írmagostul kiirtsák csak azért, mert egy bármilyen népcsoport tagja, vagy más a vallása, mint a többségnek, nonszensz. Gondolati szinten sem jutnak el idáig, átélni végképp nem tudják. Ehhez az EQ is kevés, ehhez tapasztalás kell. Ha máshogy nem, hát találkozni olyan emberekkel, akiknek ez a valóság volt. A fiatalkoruk valósága. Átélt valóság, nem csak holmi messziről jött idegen meséje.
Ezért fontos – nekem -, hogy ott legyek azon a megemlékezésen, amely egy borzasztó időszak lezárásának kezdete volt, mely időszak után egész Európára a béke időszaka köszöntött.
Európában 80 éve nem volt háború. Az európai nagyhatalmak, akik az egész középkort és újkort végigháborúzták, 80 éve békében élnek egymással. Egy különleges, kegyelmi időszakban élünk, amelynek – hacsak nem figyelünk jobban az intő jelekre és nem kapunk időben észbe – hamarosan vége lesz. A háborúk Európa peremén, a Közel-Keleten, Afrikában, elvonják a figyelmet arról, hogy a globális klímakatasztrófának milyen beláthatatlan következményei lesznek. Szárazság és túlzott csapadék, éhezés, ivóvíz hiány, népvándorlás. A populisták hatalomra kerülése méginkább felgyorsítja ezeket a folyamatokat és észre sem vesszük; a gyűlölködés, az élettér megtartása, a népek egymás ellen uszítása nem járhat mással, mint háborúkkal.
Hogyan lehetne jobban megérteni, mit jelent a háború, mint találkozni azokkal az emberekkel, akik átélték az egyik legnagyobb világégést? Hogyan lehetne emlékeztetni magunkat arra, hogy ami most van, azt meg kell becsülni: az egymás elleni harag, gyűlölet mindig torzsalkodáshoz, ellenségeskedéshez, mindig vérontáshoz, háborúhoz vezet. Ukrajna, Izrael és a gázai háború megmutatja, hogy az ártatlanok, a civilek legalább annyira áldozatai a háborúknak, mint a katonák. A civilek sokkal védtelenebbek minden viszályban és ellenségeskedésben, mint a reguláris katonai vagy félkatonai szervezetek, magánhadseregek.
Ezért fontos nem elfelejteni a történelmet, ezért fontos tudatosítani azt, hogy ami ma van, azt védeni kell, ezért fontos tudatosítani azt, hogy a populista, megosztó gondolatok előbb-utóbb cselekvés-szárba szökkennek és a gyűlölet mindig vérfürdőbe torkollik. Az emberek nem lettek okosabbak, nem lettek megértőbbek, nem tanultak az elmúlt évszázadok történeteiből. Ma ugyan úgy lehet az orruknál fogva vezetni őket, mint 100 évvel ezelőtt. Semmit nem tanultunk sem a világjárványokból, pláne nem a háborúkból.
Ez az oka, hogy nekem fontos a D-Day ünnepség és fontosak a II. világháború tanulságai.
Ezért volt fontos, hogy ott legyek az egyik utolsó ilyen meghatározó eseményen.
Biztosan lesznek még partaszállás-napi ünnepségek, de a nyolcvanötödiken, kilencvenediken már szinte biztosan nem lesznek veteránok.
Ezek után gondolhatod, hogy mennyire megtisztelő és felemelő élmény volt olvasni az üzenetet: „Approved”. Elfogadták az akkreditációt; fotósként mehetek június 6-án az amerikai katonai temetőbe, Normandiába, ahol fényképezhetem a veteránokat, találkozhatok velük személyesen és persze készíthetek jónéhány képet a francia és az amerikai elnökökről, Emmanuel Macronról és Joe Bidenről. Olyan fotósként, aki nem újságnál dolgozik és senki nem küldi kiküldetésbe, aki maga finanszírozza az útját, mert ott akar lenni ezen az eseményen, ez egy nagy öröm és nagy kihívás is. Egyszeri és megismételhetetlen alkalom. Ilyen tényleg nincs többet az életben.
Itt le is zárhatnám a történetet annyival, hogy minden rendben ment és egy hatalmas élmény volt a kiruccanás. Volt azért személyes része is, mert meg tudtuk látogatni francia barátainkat és velük is el tudtunk tölteni néhány nagyon kellemes napot a gyönyörű Normandiában.
Mitől írtam mégis azt, hogy ebben a történetben van egy lúzer sztori is?
Hát jöjjön akkor a feketeleves.
A D-Day 80 Ceremony egyik meghívottja volt Tom Hanks is, aki ugye producere volt az Elit Alakulat (Band of Brothers) c. nagysikerű sorozatnak, nem mellesleg a Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan) c. szenzációs filmnek pedig a főszereplője. A rendezvényről a fotósok nem kaptak meghívotti listát, ergo fogalmam sem volt, hogy Hanks is Normandiába fog utazni és június 6-án ott lesz az amerikai katonai temetőben. Miután kalandosan megérkeztünk a helyszínre (ez is megérne egy külön misét), elmentem könnyíteni magamon, mivel az odaút időben meglehetősen elhúzódott. Zanzásítva: csak a kijelölt gyülekezőhelyekről vitték a buszok a résztvevőket a helyszínre. Sehogy máshogy nem lehetett megközelíteni a temetőt, mint a hivatalos úton. Mindenütt útlezárások, csak a buszok mehettek néhány nagyvárosból rendőri felvezetéssel. Többszörös ellenőrzésen kell átesni, és ez hosszú órákat vesz igénybe. A fél ötös kelés után valamikor 10 után érkeztünk a bejárathoz. Miután lepakoltam a fotóstáskát a poolban (sajtósok részére kijelölt terület) elmentem wc-re. Ekkor láttam meg Tom Hanks-et. Egy pillanatra futottunk csak össze – mármint ő és néhány szervező keresztülvágtak a temető egyik füves területén, ahová persze halandó be nem tehette a lábát – én meg rohantam utána, hogy tényleg ő-e az, akit látni véltem. Ő volt. Tom Hanks a maga valóságában!
Néha láttam a kivetítőn a ceremónia közben, hogy ott ül az első sorban, de annyira messze volt – és háttal – hogy esélyem sem volt arra, hogy képet készítsek róla. Nem mondhatnám, hogy mindig arról álmodoztam, hogy Hanks a kamerám elé kerülhet valaha is, de ha már itt van, jó lett volna lencsevégre kapni. A helyzet miatt erről hamar lemondtam. A poolból esély sem volt erre.
Egy kis helyi „földrajz”, helyismereti mentális térkép, hogy jobban értsd a történet többi részét:
képzelj el egy legalább 25-30 méter széles teret (1. kép 1.), melynek a közepén egy kb 4 méteres szobor áll. A szobor előtt is van vagy 10 méteres tér, ezt néhány lépcső töri meg lefelé, aztán még vagy 5 méter és ott van vége a dísztribünnek. Az emlékmű előtt terül el egy hatalmas medence (1. kép 4.), ami vagy 50 méter hosszú és alapesetben vízzel van tele, a felszínén pedig vízililiomok úszkálnak. A rendezvény idejére az emlékművet (és a medencét is) befedik – itt ülnek a veteránok, katonák, az első sorban az elnökök, elnök feleségek miniszterek politikusok. Az emlékmű előtt, a dísztribüntől kb 3-4 méterre a kiemelt vendégek széksorait találod. A medence után egy hosszú promenád található – két oldalán a katonasírokkal – itt folytatódnak a nézői sorok további blokkjai (1. kép 5.). Ide különböző színkóddal foglalhatnak helyet a vendégek. Vannak itt katonák, civilek vegyesen. Ahogy távolodsz az emlékműtől, végig a temető középső részén üléssorok, melyek mellett kivetítők sorakoznak, hogy azok, akik nem látnak rá a dísztribünre is tudják követni az eseményeket.
Rendezői két oldalra építettek egy-egy pool-t (1. kép 2.): innen fotózzák az eseményt, innen közvetítenek élő adásban. A VIP sorok mögé, a tribünnel szemben felépítettek egy magasított pool-t (1. kép 3.): ide helyezték el a rendezvény – és a közvetítő médiumok – hivatalos videósait, fotósait.
Én a (rendezői) jobb oldali pool-ban kaptam helyet. Kicsit hátrébb, mint a videós emelvény (1. kép 3.) – amely előtt, ahogyan írtam, van néhány VIP-es sor. A két pool egy-egy magasított nézőtérnek a része (1. kép 5.). Az első sor, a pool-ok és az emelvény között meghagyták mindkét oldalon az utat, melyen meg lehet közelíteni az tribünt. Bal oldalról jönnek be a veteránok és az elnökök (1. kép kék nyíl), akik az emlékmű előtt kialakított tribünön, az emlékművet befedő építmény alatt foglalják el a helyüket.
Az út jobb oldala egy hatalmas füves területre visz (1. kép 6.). Erre a füves térre ereszkednek le az elnöki helikopterek, amikor megérkezik a francia és az amerikai elnök. Ez az a tér és az út, ami a lúzerségem középpontját alkotja…
A ceremónia végén, ahogy a tömeg kezdett elszivárogni a tribün mögötti sorokból illetve a VIP vendégek széksoraiból, én még a poolból kikászálódva kicsit visszaszaladtam az emlékmű (rendezői) jobb oldala melleti úthoz (emlékszel, ez visz a helikopter leszállóként funkcionáló térhez – piros nyíl), mert azt hittem, hogy Macron és Biden a francia légierő helikopterével fogja elhagyni a helyszínt (5 évvel korábban Trump így tett, csak épp nem a francia géppel szállt fel, hanem a Marine One amerikai helikopterrel).
Szóval a korábbi tapasztalatom alapján próbáltam helyezkedni és vártam, hogy jöjjenek az elnökök.
Nem jöttek.
Még visszafordultam az emelvények felé és lőttem egy utolsót a kifelé sétáló/siető emberekről, ahogy elhagyják a helyszínt (1. kép 7. – itt álltam én).
Mielőtt lelövöm a szívszaggató poént, ideteszem a HVG online akkori számát, amibe beválogatták a képeimet.
A link után a csúfos zárás, olvasd el azt is…
https://hvg.hu/elet/20240606_d-nap-partraszallas-nyolcvanadik-evfordulo-fotok
Ha nincs nálad fényképező és lemaradsz valami – számodra – fontosról, az valami qrva szar.
Hidd el, ennél van sokkal szarabb is.
Például az, amikor nálad van a gép, a kezed ügyében van, csak olyan mafla vagy, hogy nem gondolkodsz. Kapkodsz pedig lenne elég időd. Csak szakítani kellene rá. Oké, tudod, hogy el kell érned a buszt, ami visszavisz a kiindulópontra, de azért azt tudod, hogy ha az ideút órákig tartott, akkor kifelé sem lesz sokkal rózsásabb a helyzet. Tehát van 5 perced. Vagy még akár 10 is.
De nem tudod mit kellene tenned, mert nem vagy rá felkészülve, hogy életed képe elkészüljön
Minden megvan ahhoz, hogy csóró magyar fotósként igazi sztár kerüljön a kamerád elé, de annyira lúzer vagy, hogy nem veszed észre a kínálkozó alkalmat.
Gondolhatod, hogy ez a lúzer én vagyok.
Ott volt nálam a gép, minden adott volt: gyönyörű idő, egy szuper kamera, szuper objektívvel. Ott volt egy világsztár, aki ráadásul a kedvenc színészed. Nincs millió testőr, csak várnod kellene türelmesen egy egész percet és kényelmesen készíthetnél akár 100 portrét is róla. Ráadásul – ha a szemem nem csal – még valaki volt vele, aki szintén világsztár, csak nem színész.
De ezt én akkor nem tudtam. Nem gondoltam rá, nem készültem fel rá. Nem gondoltam végig, hogy ha Hanks ott van az első sorokban, akkor onnan valamikor ki is fog jönni.
Nem csigázlak tovább.
Ott tartottunk, hogy visszafordultam a helikopterek felől az emelvény felé (7.) és lőttem még egy képet, ahogyan az emberek eltávoznak a helyszínről.
Majd – kicsit szomorkásan, mert nem jött sem Macron, sem Biden a két katonai helikopterhez – eloldalogtam.
Ha eddig tartana a történet, akkor nem lennék lúzer. Ott voltam, ahová nagyon vágytam. Sikerült részt vennem életem egyik legnagyobb, legmeghatóbb, legfelemelőbb eseményén. Fotózhattam a francia és amerikai elnököket. Fotózhattam 2. világháborús veteránokat. Ott voltam az újkori történelem egyik legmeghatározóbb helyszínén az Omaha Beachen.
Kell ennél több egy fotósnak?
…
Otthon, már Magyarországon, napokkal később – amikor a sok száz képet szortíroztam – vettem észre, hogy tőlem kb 50 méterre jön felém Tom Hanks, a jobbján George Lucassal (1. kép, piros nyíl hegye)!
A lélegzetem elállt, nem hittem a szememnek és egy szempillantás alatt összetörten zuhantam magamba!
Hogy én mekkora lúzer vagyok!
Ha akkor, ott a helyszínen, amikor a helikoptereknél vártam és visszafordultam egy kép erejéig, ha ott és akkor belenagyítok abba a képbe, akkor észreveszem Hanks-et. Ha belenagyítok abba az utolsó képbe, akkor várok még egy megveszekedett percet és most a kedvenc színészem portréjával dicsekedhetnék fűnek-fának!
De nem nagyítottam bele a képbe.
Ehelyett örökre szidom magam, hogyan lehettem ennyire idióta, amatőr, hogy nem voltam elég figyelmes és lemaradtam – eddigi – életem legjobb képéről…
Te ne kövesd el ezt a hibát, mert örökre marcangolni fogod magad 😅
Nézz körül, nagyíts bele, várd meg, készítsd el, örülj!
(a csatolt kép egy elég nagy kivágás. szerencsére 50Mpx-es a Sony A1, így ennyit tudtam kihozni Hanks-ből. Ha várok, most egy portré lenne becsatolva, nem egy pixeles izé…)