Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
(Müller Péter)
Szeretem Müller Pétert. Olvastam nem egy könyvét. Nagyon jó írónak tartom: (számomra) fontos témákról ír, érdekes dolgokat feszeget. És nem utolsó sorban jól lehet tőle idézni.
De – mint sok szép gondolat – ez a fenti is csak bizonyos keretek között értelmezhető. Romantikus hangulatban, mikor az ember elmerül a lelki mélységekbe – netán ez párosul is némi világfájdalommal, a magány, az egyedüllét érzésével, vagy azzal, hogy bármit is szeretnénk, a világ mindig félreérti minden szépre, jóra való törekvésünket – vannak olyan gondolatok, mondatok, melyek örökérvényű igazságnak tűnnek. Így – egy szép holdfényes nyári éjszakán – én is elmerülök ebben a nagy igazságban.
Nem nehéz, hiszen Feldmárral nem először élve: végtelenül különbözőek vagyunk. Hogyan is várhatnánk, hogy embertársaink megértsenek, mikor még abban sem lehetünk tökéletesen biztosak, hogy a világ – illetve az, amit felfogunk belőle – mindannyiunk számára ugyan úgy nyilvánul meg. Amikor mindent – saját testünk érzékelését, a külvilágból felfogott ingereket, a fényt, a hideget, az illatokat, színeket, érzelmeket – csupán érzékszerveinken (ami nyilvánvalóan egyedi szűrőt is jelent) keresztül fogunk fel, képezünk le az agyunk egy bizonyos – erre a célra elkülönült – területén. Végül is a világ – a világunk – teljesen egyedi. Pontosan annyira, amennyire saját személyiségünk is egyedi. Egyedi, egyszeri és többé-kevésbé megismételhetetlen. És ha még hozzávesszük a személyiségünket alkotó egyéb tényezőket, mint pl. a családunk befolyását, az eseményeket, melyek születésünktől fogva hatással vannak ránk, majdnem 100%-os biztonsággal kijelenthetjük, hogy belőlünk csupán egy létezett, létezik, és fog létezni.
Tehát megállapíthatjuk, hogy ugyan azt ugyan úgy soha, senki nem fogja érezni, és mivel jelen állapotunkban az érzéseinket semmilyen módon nem tudjuk átadni, a lelkünkben kavargó állapotokat egyszerűen képtelenek vagyunk megosztani másokkal. Nincs az a rendszer, amiben ez megvalósulhatna, és a beszéd, mint kommunikációs csatorna, vagy közeg erre – saját korlátainál fogva – tökéletesen alkalmatlan. Ezért van igaza Müller Péternek. A gondolatot, mely mindannyiunkban megfogalmazódhat, tökéletesen írja le (bár az érzést, ami e gondolat mögött meglapul, nem tudja átadni).
Mégis, miért érzem, hogy valahol kevés a leírás?
Azért, mert önmagában az, hogy egy alapigazság megfogalmazásra kerül még a problémát nem oldottuk meg. Ha elfogadjuk az állítást és nem lépünk tovább, akkor igazából behódolunk egy állapotnak, amiből nincs kiút. Ha ezzel elintézzük a dolgot, akkor mondhatjuk azt is, hogy ez van, a helyzet megoldhatatlan, fogadjuk el így és lépjünk tovább. Le lett írva, meg lett fogalmazva szívünkből szólóan a tény, további dolgunk nincsen. Ha valami nem sikerül: ha nem tudunk dűlőre jutni a másokkal való kapcsolatainkban, ha nem tudjuk megértetni az érzéseinket, a gondolatainkat, akkor csak elő kell szedni a panelt: soha nem érthetjük meg egymást. Aztán győz az erősebb, vagy a gyorsabb, vagy az, aki nagyobb érvényt tud szerezni az akaratának.
Ennek ellenére én azt gondolom, hogy a másik gondolatainak, érzéseinek megismeréséről nem lehet csupán azért lemondani, mert a küldetés lehetetlen. Ha nem elégítenek ki a sablon mondatok és szeretném tudni a pontos értelmüket, akkor képes vagyok addig kérdezni, amíg legalább a szavak szintjén nagyjából meg tudom érteni a másik ember gondolatait. Tudom, hogy a mögöttük élő érzéseket nem élhetem át. Tudom, hogy nem lehetek a másik helyében. Tudom, hogy pontosan abba a helyzetbe soha nem kerülhetek, mint ő. De legalább a szavait értsem meg. Azt a keretrendszert, amivel az állapotát le tudja írni.
Persze sokszor előfordul, hogy a próbálkozás sikertelen, mert a másik félnek nincs igénye a pontos megértésre. Ezt a lehetőséget viszont bevállalom.