Streetfighters – utcai Harcosok

Néha van időm, hogy harcoljak. Van amikor pedig kell, hogy harcoljak. Néha jó harcolni, néha pedig muszáj, pedig nem akarnék. A harc mindig az egó műve. Ha nem lenne egó, nem lennének okok, amiért küzdeni kellene, csak lelkek lennénk, akik mindig, mindenhol jól érzik magukat. Boldogságban, békességben…

De unalmas is lenne…

Az ego sokszor jót tesz: néha előtérbe kell helyeznünk magunkat, ha másért nem, hát a túlélésért. Az élet pedig nagyjából erről szól – túl kell élni a faj, és az egyén érdekében. Evolúció. Néha semmi más nem számít.

De az utcai harc, az egészen más. Ott nem a túlélés a tét, hanem a nagyság megmutatása. Az igazságé. Persze az én igazságomé. Másnak meg a másé. Mert csak egy igazság van; mindenkinek a sajátja.

Havasak az utcák, jóval keskenyebbek, mint általában. De vannak olyan helyek, ahol az úttesten parkoló járművek még abból az éppen két autónyi széles térből is jócskán lecsippentenek. Pont annyit, hogy ne férjünk el egymással szemben. Valahogy így lett szűkös a tér az én autómnak és az utcában szembe közlekedőnek. A Vasas pálya mellett mentem, a dolgom nem volt sietős. Még volt félórám, hogy uticélomhoz érjek, ezért nem kapkodtam. Az oldalamon tiszta volt a tér, nem voltak parkoló autók, amik feltartóztathattak, vagy elsőbbségadásra kényszeríthettek volna. Minden parkoló autó a szemközti sávban állt. A Renault kombis kalapos embert ez nem zavarta. Jött szépen, ahogy kellett. Már messziről láttam – és az agyam helyén zümmögő számítógép a retinán eljutó adatokat elemezve és az utcakép, valamint a két autó haladási sebességét kiszámítva arra jutott -, hogy a szembejövő gépkocsit vezető egy kisebb helyen, ami két parkoló autó között látszódott, majd bizonyára félrehúzódik. Márcsak azért is, mert: 1., nem neki van elsőbbsége, 2., én már ennél jobban nem tudok lehúzódni, legfelejebb vagy ötven métert visszatolatni.

De a kalapos csak jött tovább, mit sem zavartatva magát azáltal, hogy nemsokára patthelyzetbe fogunk kerülni. A sebességéből ítélve érzékeltem, hogy nemsokára túlhalad az egyetlen kikerülési ponton és óhatalanul is meg fogja szakítani mindkettőnk utazását. Aztán bekövetkezett, amire számítottam: nem lassított, és nem húzódott félre. Így aztán megálltunk egymással szemben: én az utca szabad oldalán, ő meg a parkoló autók mellett, félig az én sávomban.

Így álltunk ott egymással szemben. Tisztán érzékelhető volt, hogy az ellenfél nem akar meghátrálni. Észrevettem az okát is: egy nő ült mellette. Gondoltam most aztán meg fogja mutatni milyen is egy igazi Férfi! Megmutatja a Nőnek, hogy ki a legény a gáton! Engem ez különösképpen nem tudott kihozni a sodromból. Nem siettem sehova, az autó már átmelegedett és a zenedobozból egy szép dal hangjai szóltak. Csak ültem békésen és hallgattam a kellemes zenét.

Kíváncsi voltam, mi fog történni. Figyeltem a bennem lejátszódó érzelmi, gondolati reakciókat, közben pedig a szemben álló autóban ülő embereket bámultam. Láttam, hogy beszélnek egymással és azt is kivettem, hogy a hölgy kezdi elveszíteni a türelmét, de a kalapos próbálja nyugtatgatni. Szinte hallottam magamban a párbeszédüket:

– Béla menj már vissza, nem látod, hogy ez nem mozdul?

– Ne izgulj Gizi, visszamegy. Mert én egy tapodtat sem megyek hátrébb. Meglátjuk ki bírja tovább!

Ezt azonban nagyon elpuskázta Béla, ugyanis engem remekül elszórakoztatott a helyzet. Már legalább négy-öt perce ácsorogtunk, amikor a kalapos mögött feltűnt egy másik autó is. A sofőrje egy másodperc alatt felmérte a helyzetet, és a Renault mögött öt méterrel lévő kersztutcánál – ameddig emberünknek vissza kellett volna mennie – kikerült minket. Én csak néztem ki a szélvédőn, és figyeltem, ahogy az ellenfél autójában növekszik a feszültség. Ugyan a kalapos semmi jelét nem mutatta, hogy cseppet is foglalkozna a keletkezett szituációval – nem nyomta meg a dudát, nem indult meg semerre, sőt még rám se nézett – de ahölgyemény egyre zaklatottabban viselkedett. Én pedig szórakozottan elkezdtem fütyülni a zene dallamát. Nem voltam dühös, nem préselődött a vérembe az adrenalin, nem dobolt a vér vadul a fülemben, egyszerűen csak a kíváncsiság élt bennem, és érdeklődve figyeltem, hogyan fog változni a helyzet.

Hirtelen egy teherautó is megjelent a képben, szintén a Renault mögött. Mi addigra már vagy hat perce csak álltunk egymással szemben; én zenét hallgatva, ők pedig – látszólag ügyet sem vetve rám – egymással vitatkozva. A teherautó viszont nem tudott kerülni. Ekkor hirtelen a kalapos hátrafelé menetbe kapcsolta a sebességváltóját, és vagy két métert tolatott, mire én végre el tudtam mellette menni…

Hogy mi a történet tanulsága? Látszólag az egyik győzött, a másik veszített. Ha dönteni akarnék, azt mondhatnám, az igazság az én oldalamon állt, mert én tartottam be a szabályokat. Ugyan most nem törtek csontok, és nem folyt a vér, de mégiscsak két utcai egóharcos párviadala volt, amiből egyik sem jött ki győztesen. 

Én sem nyertem semmit. Csak tapasztalatot. Megfigyeltem hogyan működik az egóm. Tét nélkül, laboratóriumi körülmények között. Érdekes élmény volt…

Streetfighters – utcai Harcosok bejegyzéshez 2 hozzászólás

  • szösz szerint:

    oh, faramuci ez! olyankor sokkal könnyebb “kívülállóként” figyelgetned magadat és a reakcióidat, amikor tutira előre látod, h mi fog történni. akkor nem lep meg semmi. nem ér váratlanul. olyankor van kedved viccelődni rajta.
    a másik meg, hogy szerintem attól függetlenül, h fiz. érintkezés nem történt a harcban, nem hiszem, h lab. körülmények ezek. igenis terep, de még mennyire. csak valami nem-földi színtéren zajlott a harc, hanem erősen fejben. 😛

    (ó igen, és most kommentelgetni fogok, ami olyan. :D)

  • sire lancelot szerint:

    :)