matrix 4 – 25 évvel később | 2. fejezet…

Neo kilépett az utcára és fázósan összehúzta magán a kabátja cipzárját. Hajnali négy órakor még igencsak friss volt az idő. És akkor még finoman fogalmaztam – gondolta magában. Ahogy az autója felé tartott, minden egyes lehellete meglátszott a közvilágítás gyér fényében. Még jobban összehúzta magát, majd a távirányítóval kinyitotta a Chevrolet ajtaját, így mire odaért, már csak a hideg kilincset kellett meghúznia és máris kitárta az ajtót. Behuppant a bőr ülésre, és az első dolga az volt, hogy az ülésfűtést a maximumra tekerte. Ilyenkor hálásan gondolt a nepperre, akitől az autót két éve megvette. Még rágondolni sem volt kedve mi lett volna, ha nem fogadja meg a tanácsát és most a jéghideg ülésen kellene megtenni a fél órás utat. Beizzította a dízelmotort, és pár másodperc várakozás után elindította a traktort – csak így hívta magában ezt a kerregő gépezetet. Kitette az irányjelzőt – gyűlölte, ha valaki nem használja, még akkor is, amikor nem volt forgalom, mert sokszor került már kellemetlen és néha veszélyes helyzetbe más hanyagsága, nemtörődömsége miatt – hátranézett, majd egy határozott gázpedál nyomással elindult. A harminc perc, amit az útra szánt éppen elegendő kell, hogy legyen, nem volt ideje teketóriázni. A hívás sohasem tartott 30 másodpercnél tovább, ezért pontosnak kellett lennie. Ha bármi közbejön az úton, elszalasztja az esélyt, és Morpheus hangjából semmi jóra nem tudott következtetni. Ugyan az elmúlt években ritkábban találkoztak, de sosem felejtette a hangját és azt sem melyik hangszíne mit jelent. És ez most kimondottan vészjóslóan hangzott.

Neo rátért a Manhattan Bridge-re felhajtó útra, már csak húsz perc, és odaér. Nem kapcsolta be a rádiót, a műszerfal tetején zölden világító digitális óra tudatta az idő múlását. Általában zenét hallgatott a beépített cd játszóból, mert nem szerette a rádiósok semmitmondó szócséplését vagy a minden tíz percben felhangzó dobhártyát hasogató reklámokat. Legszívesebben soha nem hallgatott volna rádióadást, de néha, ha a közlekedési információkra volt kíváncsi, vagy máskülönben nem jutott volna hírekhez, muszájból ráhangolt valamelyik hírcsatornára. De ma hajnalban nem volt erre szüksége, és zenét sem akart hallgatni. Csak elvonta volna a figyelmét a gondolatairól. Végigpörgette a gondolatait a legutóbbi találkozásukon, amikor Morpheussal, és a Tanács vezető tagjaival áttekintették az elmúlt időszak történéseit, és megvitatták, mi legyen a következő hat hónap néhány elsődleges prioritása.

Mostanra már a Tanács sem volt a régi. Amióta életbe lépett negyed évszázada a fegyverszünet emberek és gépek között, a szerepük egyre hátrébb szorult. Már nem csak a saját, néhány ezer főre rúgó népüket kellett irányítani, amire még a háborúban képesek voltak, hanem az emberiség folyamatosan gyarapodó népességét. Erre már ez a testület kevésnek bizonyult, ezért fokozatosan átadták az irányítást a megalakuló országok kormányainak. De a kormányok némelyike még igényt tartott a Tanács tapasztalatára, amit még a “Régi” időkből szereztek a tiszteletreméltó tanácstagok. Azonban mostanra már csak néhányan éltek közülük, és a Tanács a természetes kihalás felé haladt.

Morpheus és Neo ugyan teljesjogú tagjai voltak a Tanácsnak, de a legutolsó összejövetelen is mint csak megfigyelők vettek részt. Mindketten belátták, hogy legfeljebb még néhány ülés – ami legfeljebb még egy-két évet jelent – és a Tanács, már csak mint a “Régi idők” emléke marad fent a történelemkönyvek lapjain. Morpheus azonban az utóbbi pár évben saját útját járta, amibe még Neo-t sem vonta bele. Volt valami, ami nagyon foglalkoztatta. Néha hónapokra eltűnt és csak időről időre adott életjelet magáról, még a legközelebbi barátai – így Neo – sem tudták, hogy mit csinál. Most bizonyára fény derül erre a tiktokra – gondolta Neo – és nem biztos, hogy örülni fogok ennek az információnak. Morpheus ha mond valamit, akkor azért mondja, mert annak súlya van.

Miközben a várhatóan súlyos gondolatok foglalkoztatták, Neo nem feledkezett meg a biztonsági szabályokról sem, és folyamatosan figyelte a visszapillantó tükröket. De semmi különlegeset, vagy a szokásostól eltérőt nem tapasztalt. Nehéz is lett volna ebben a korai időpontban észrevétlenül követni. Ugyan a “város, amely sohasem alszik” most sem volt kihalt, de az a néhány taxi és árúszállító furgon nem adott okot a gyanakodásra. Ennek ellenére néhány kanyart azért tett, mielőtt odaért volna a célpontjához, és az autót sem pont azon a sarkon szándékozott letenni. Ma sem történt semmi különleges az úton, de a régi szokások azért megmaradtak. Huszonöt év sem feledtette a konspirációt, bár már legalább tíz éve egy alkalommal sem vett észre semmi gyanúsat. Vagy a gépek nem tartották már számukra veszélyesnek, vagy annyira kifinomult volna a megfigyelési szisztémájuk, hogy még Neo sem veszi észre? Sokszor gondolkodott ezen, de inkább az első változatot tartotta nyilvánvalóbbnak. Amióta belelátott a Matrix-ba nem volt titok előtte a gépek világában. De ez most nem az. Az emberek világa nem egy illúzió volt, hanem maga a valóság. Itt nem tudott belátni a színfalak mögé, de az érzékei még soha nem hagyták cserben, és most sem vett észre semmi nyugtalanítót. Azért egy kis régen nem érzett izgalom elárasztotta, adrenalinnal tömte meg a vérét és emelte meg a pulzusát: ismét a Matrix-ba tart! Nagyon ritkán volt ilyen körültekintő és titkos megbeszélésre szükség, így a Matrix-ot is csak igen kivételes alkalmakkor használták. Nem akartak nagyon belekeveredni a gépek világába, mert nem akarták kockáztatni az elmúlt évek eredményeit, de az, hogy Morpheus megint egy telefonfülkéhez hívta, csak megerősített benne, hogy most igazán különleges – különlegesen rossz – a helyzet.

Neo kirakta az indexet, majd lassan odakormányozta a Chevy-t a járdaszegélyhez, és megállt. Lekapcsolta a xenon fényszórókat, de még nem állította le a motort. Úgy csinált, mintha valamit keresne a kesztyűtartóban, de igazából a környéket szemrevételezte. Tisztán ellátott mindan irányba vagy ötszáz méterre, de továbbra sem látott semmit, ami gyanúra adna okot. Senki nem járt még az utcán, csak a szokásos hajnali tej és péksütemény, valamint kenyér és hússzállító kisteher autók közlekedtek – egy nagyváros reggeli induláshoz feltétlenül szükséges kellékei. Neo elfordította a gyújtáskapcsolót és a “traktor” hálásan megkönnyebülve pöffent még egy utolsót és elnémult. Kiszállt az autóból, behúzta a kocsiban kiengedett cipzárat a kabátján, majd megnyomta a távirányító “close” gombját, mire a Chevy összes indexe egy halk pittyenés kíséretében villant egyet. Neo sietősen elindult északi irányba az ötödik és ötvennyolcadik sarka felé. Még öt perce volt, de sietősre vette az iramot mert még egy kötelező félkört be akart iktatni. Messziről látta a világító telefonfülkét, és azt is megfigyelte, hogy nincs a közelben senki. Egy teremtett lélek sem járt erre.  A fülkétől úgy ötven méterre megállt egy szemétkuka mellett, és az óráját figyelte. Még volt hátra egy perc, és nem akart a fülke fényében várakozni, ahol esetleg egy arra haladó cirkáló rendőrautó figyelmét felkelthette volna. Még nekiállnának kérdezősködni és ehhez most igazán nem volt kedve.

Mikor már csak tíz másodperc volt hátra, öles léptekkel megindult a fülke felé. Pont akkor lépett oda, amikor a telefon megcsörrent. Várt három csörgésig, hogy biztosan tudja, a várt hívás jött-e. Amikor abbamaradt a csörgés, majd három másodperc múlva újraindult Neo tudta, hogy erre várt. Felemelte a fekete telefonkagylót, a füléhez emelte, és lejegyezte a bediktált koordinátákat. Az adatok azt a pontot jelölték a Matrix-on belül, ahol Morpheus várni fogja. Most már csak egy M állomáshoz kellett mennie, ahol betáplálja az adatokat a számítógépbe, rácsatolja magát a synaptikus kapcsolóra és máris indul a virtuális találkozóhelyre.

A háború utáni években azt gondolták, hogy soha többé nem kell visszatérniük a Matrix-ba, de biztonsági protokollként néhány csatlakozó széket, amit még a Nabukodonozor-ról mentettek ki a roncstemetőre küldés előtt, úgynevezett M állomásokra telepítettek.  Ilyen állomásokból nem volt túl sok, és azok is csak jól elrejtett helyeken. Egy ilyen éppen itt a közelben volt az ötvenkilencediken, mindössze egy utcányira, pont a Central Park sarkán egy metromegálló rejtett zugában. Neonak indössze három percre volt szüksége, hogy odaárjen, Morpheus nem véletlenül ehhez a fülkéhez hívta. Öt perc múlva akár már találkozhatnak is. Neo már fél éve nem látta Morpheust; hiányzott már az “öreg” mély hangja és az a szeretet, ami mindig sugárzott belőle, ha Neo-ra nézett. Neo pedig úgy tekintett rá, mintha Morpheus egyszerre lett volna a bátyja, a legjobb barátja, és az apja. És a megmentője is. Neo soha nem felejtette, hogy két ember közül az egyik Morpheus volt, aki amióta csak Neo-t ismerte bízott benne, hitt benne és az életét is feláldozta volna érte. A másik Trinity volt, de Trinity fel is áldozta az életét, és Neo csak fájdalommal tudott erre gondolni, ezért rögtön el is hessegette magától a gondolatot. Trinity mindig fájni fog, ezt jól tudta. Mert Trinity volt Neo egyetlen, és igaz szerelme. És azóta sem volt más nő az életében.

folyt. köv…