túlsó part – 3

– Gyere most velem – szólt a fehér ruhás George-hoz.

– Már nem kell mennem – mondta George. – Tudom, hogy nincs lábam, és ezt az alakot is csak képzelem magamnak. De mégis szükségem van valamiféle formára ahhoz, hogy Én-ként gondoljak magamra.

– Gyorsan tanulsz – mondta a férfi – és éppen itt az ideje, hogy kicsit jobban „körülnézzünk” a földi világodban.

 George és a fehér ruhás egy hatalmas térben találták magukat. Végtelen űr tátongott körülöttük és nem volt semmi fogódzkodó, amihez viszonyíthatták volna a helyzetüket.

– A világűrben vagyunk, vagyis ott, amit földi szavakkal így illetnek – mondta George kísérője. Most mutatok neked valamit, ami egy másik nézőpontból láttatja a világot, amit földnek hívunk. De ez is csak egy forma. És mint olyan, semmi másra nem való, mint arra, hogy képet kapj valamiről, amit még nem tapasztaltál földi szemmel. Azután majd ezt is el kell vetned, hiszen csak egy korlátok közé szorított érzékelés, ami majd egy másik rezgésből egészen másmilyennek fog tűnni. Azonban a megértéshez még szükséged lesz rá.

 – Koncentrálj egy picit. Most mit látsz? – kérdezte a férfi.

– Gyönyörű…. – álmélkodott George, ahogyan megpillantotta a Földet. – Soha nem gondoltam, hogy ennyire szép…

– Szépnek látod, mert ismerős a forma, de nézd csak meg jobban!

– Tényleg! Ez nem ugyan úgy néz ki, mint azokon a fotókon, melyeket a különböző űrexpedíciók során készítettek!

– Jól látod – mondta George útitársa – mert most a földet valódi látványában fogod fel. Egy hatalmas energiamezőnek, amiben semmi kézzelfoghatót, semmi szilárdat nem találsz! Az egész egy lüktető, fortyogó, hullámzó, állandóan mozgó energiagömb. Csak a három dimenziós szem láttatja szilárdnak, és pontosan körbehatárolhatónak. Pont ugyan úgy, ahogy a rádiótávcsövek is pulzáló, lüktető formáknak mutatják a távoli, több millió fényévnyire található bolygókat.

 Egy kimondhatatlan rövid idő alatt máris a bolygó „felszínén” termett a tanító és tanítványa. George egyre csak ámult és bámult, csodálta a gomolygó formákat, bármerre is jártak. Gyönyörű fényes volt minden, és úgy gomolygott, mintha különböző színű füstpamacsok tekeregtek volna látszólag mindenféle logika és szervezőerő nélkül: néhol azonban sűrűbbé váltak, néhol pedig megritkultak. Volt ahol fehérebb volt az energiafüst, volt ahol inkább fényes-kék színben tekergett, de volt ahol teljesen piros volt. És ezeknek végtelen árnyalata, és végtelen formái. Voltak tojásra hasonlító formák, voltak gömbök, négyzetek és sokszögek, magasak és alacsonyak, vékonyak és vastagok, tömörek és áttetszőbbek. George elmerült a látványban de a kísérője nem siettette. Hagyta, had tobzódjon a szín és formaorgiában.

Mikor végre George kiélte magát megszólalt a férfihang: – nézz rám George!

Ő odanézett és a kísérője helyett csak egy fényes, kékes színben vibráló, szinte teljesen áttetsző, hatalmas tojás formát látott maga előtt, melynek alsó egyharmada környékéből egy széles – szinte az egész tojás szélességét kitevő – fénylő „köldökzsinór” tekeredett ki és oszlott szét a környezetében.

 -Ne ijedj meg, te is pontosan így nézel ki – hallotta a hangot.

– Minden emberi lény – ha látó szemekkel nézik – ezt a formát mutatja – folytatta a hang.

– Ha alaposan körülnézel, látni fogod, hogy egyik tojás sem hasonlít a másikra. Ebben az esetben nem igaz a földi mondás* – viccelt a hang.

– Minden egyes tojás más színű, máshogy kavarognak benne a színek, más a méretük, másmilyen vastag, és másmilyen színű a köldökzsinórjuk is. És nem egyformán áttetszőek. A tojások az emberek, minden más élőnek és élettelennek más a formája. Más az állatoké, más a növényeké. Minden fajnak hasonló formája van, de azon belül minden egyed eltér egymástól. És az életteleneknek is más formáik vannak, de azt ne felejtsd, hogy ők is energiából épülnek fel csak más jellegű energiából.

– Most egyetlen dolgot figyelj csak meg!

– Mi legyen az? – kérdezte George.

– Figyeld meg, hogy minden formának van egy „köldökzsinórja”. Függetlenül attól, hogy emberről, állatról, növényről, vagy élettelen tárgyról van szó, mindből kijön egy „zsinór”.

– Persze már tudod, hogy igazából semmi köze a zsinórhoz, ugye?

– Igen, már emlékszem – mondta George. – Az, amit zsinórnak érzékelek és belőlem is kijön, tulajdonképpen az energiának az a része, amely kapcsolatban van mindenki mással. Minél keskenyebb és sűrűbb és tömörebb és vékonyabb ez a zsinór, annál vékonyabb és szűkebb és nehezebb a csatlakozás a mindent behálózó erőhöz.

– Vannak olyan emberek, akik érzékelik a valóságot: ők a leginkább áttetszőek, és a legfényesebbek. És őnekik a legvastagabb a „köldökzsinórjuk”. Ők azok, akik közelebb vannak a megértéshez, ők a lelkileg fejlettebbek. Ők kapnak a közösből a legtöbbet és ők is adnak a közöshöz a legtöbbet. Mert mindannyian összetartozunk. Ezeknek a köldökzsinóroknak köszönhetően mindannyian össze vagyunk kötve egymással: minden élőlény, minden állat és növény, és minden élettelen is. És minden, ami a Földön csak formát bont, az a Földdel is kapcsolatban van. Csak korlátozott felfogóképességünknek köszönhetjük, hogy nem látjuk, ami innen nyilvánvaló: nem vagyunk elkülönülve, nem vagyunk mások. Mindannyian egyek vagyunk: te, én, és mindenki, hiszen minden és mindenki egy.

 A gondolat egy tőről fakad. Ezért van az, hogy a nagy találmányok szinte egy időben pattannak ki a földön több ezer kilométerre egymástól távol dogozó kutatók agyából. Ezért fejlődünk olyan hihetetlen sebességgel, hiszen minden egyes gondolat, minden egyes élet összekapcsolódik egymással, mindig, még akkor is, ha ezt korlátozott képességeink birtokában képtelenek vagyunk észrevenni. Ezért nem tudjuk kivonni magunkat a tetteink következményei alól, hiszen minden vétkünk, amit a lakóhelyünk – a bolygó – ellen követünk el, ránk fog visszaszállni, mert magunk ellen követjük el. Minden fájdalom átjár minket, ahogyan minden öröm is. Minden összeadódik és mindenki képességei szerint és arányában tud ebből a közös tudásból meríteni, de mindenki a saját képességei és tudása szerint ad is mindent bele a közösbe. Az energia, az erő, az élet – bárhogy is nevezzük ezt a valamit – nem egy körülhatárolt, elszeparált, különválasztható, éles határokkal elkülöníthető fogalom, hanem maga a világ, ami körbevesz bennünket, sőt, nemcsak körbevesz és áthatol rajtunk, hanem mi magunk vagyunk az.

 Úgy, mint amikor a számítógép csatlakozik az internetre és összekapcsolódik egy szerveren keresztül más gépekkel. Vannak olyan gépek, amelyek csak néha kapcsolódnak a világhálóra – ezek azok, akik a leginkább a saját világukat élik: kevesebb információval rendelkeznek, saját programjaikat futtatják, és elvannak a saját kis környezetükben. De vannak olyanok is, akik szinte folyton a „hálón” lógnak: állandóan kommunikálnak, megosztják egymással a tartalmukat, feltöltenek, letöltenek, frissítenek, frissülnek, széles sávban mozognak, gigabájtnyi adatot forgalmaznak, vírust kapnak és irtanak, filmet, zenét cserélnek, fényképeket küldenek és kapnak, leveleket továbbítanak.

 És olyanok is vannak, akik az alapvető rendszereken kívül már semmit nem tárolnak maguk, hanem mindent a közösben tartanak. Csak a legszükségesebbeket tartják meg maguknak: ami a beinduláshoz kell, de a munkát már nem magukon végzik, hanem közösen, közös, megosztott adatbázisokban, egy olyan gépen, amihez fizikailag nem is kapcsolódnak, sőt az is lehet, hogy az a közös gép egy egészen más földrészen található, mint a rajta, benne dolgozó kliens.

 – Nagyon jó! – hallotta a hangot George, de nem látta a hang gazdáját.

– Hol vagy? – kérdezte hangtalanul, és a hang belülről válaszolt: – itt vagyok benned, ahol mindig is voltam. Csak neked volt szükséged arra, hogy elkülönüljünk, hogy úgy érezd, te és én mások vagyunk. De erre is csak addig volt szükséged, amíg nem tértél vissza teljesen. Most már itt vagy újra köztünk. Illetve köztem, hiszen te is én vagyok és én is te. Mindannyian egyek vagyunk, csak néha teremtünk magunknak egy külön kis világot, hogy el tudjunk játszadozni. Tudod, ahhoz, hogy különböző tapasztalatokat szerezzünk, el kell néha különülnünk. De nyugodj meg, mindig visszatalálunk magunkhoz.

– Örülök – mondta George magának. – És már tudom is, hogy mi fog történni.

Ha lett vona arca, most bizonyára elmosolyodik magában.

– Csak azt sajnálom, hogy el kell felejtenem megint mindent.