túlsó part – 1

…George lassan kinyitotta a szemét. Éles, vakító fény vette körül. Nem látott semmit, csak fénylő fehérséget. Egy homályos arc hajolt fölé, látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit. Kábultan zuhant vissza a feneketlen sötétségbe.

 Sok idő eltelt, mire újra megrebbentek a szempillái és ismét felébredt. Semmit nem változott a környezete, bántotta a szemét a fény. Nem tudott megmozdulni, csak a szeme szűkült össze, amikor az ismerős alak arcát látta újra. Nem hallott semmit, csak az arc ajkainak mozgását látta. Mondani akart valamit, de megint elsötétült minden. 

Először az agya indult be. Elkezdtek kergetőzni a gondolatok a fejében, miközben szemhéja alatt mozogtak a szemei oldalra és fel-le. Az ágy mellett álló két fehérruhás egymásra nézett.

– Nem sokára felébred – mondta az idősebb a mellette álló nőnek, de közben nem mozdult a szája. – Igen, én is úgy érzem – válaszolt a nő hangtalanul, majd mindketten George fölé hajoltak, hogy jobban szemügyre vegyék.

– Nehéz lesz megértetni vele, még mindig odaát van gondolatban – mondta a nő szavak nélkül.

– Maradjon itt vele, hogy ne ijedjen meg nagyon – válaszolt a férfi némán.

– Jobb lenne, ha ön is itt lenne – mondta a nő – jobban hasonlít rá, mint én.

– Hamarosan visszajövök én is, de most dolgom van. Új visszatérő érkezett, segítenem kell ott is. Nyugodjon meg, ügyesen fogja csinálni! És lehet, hogy mire kinyitja a szemét, már itt is leszek – szólt a néma válasz és a férfi két lépéssel eltűnt a helységből.

 George csak lassan ébredt öntudatra. A gondolatok egyre sürgetőbben késztették: – Nyisd ki a szemed! – De hol vagyok? – Nem érzem a végtagjaimat! – Mi történt? Nem tudom, hol vagyok! – Hol lehet Janice? – Nem emlékszem rá hogy kerültem ide… – Ébredj George! Nyisd ki a szemed! – George ébredj! GEORGE!

 …Nagyon éles a fény… Miért nem látok semmit, csak a fehérséget?… Nem tudok megmozdulni… Hol lehetek?… Meleg van, kellemes itt az idő… Mindenütt csak ez  a fény… Ki ez az ismerős arc?…

 – Érti amit mondok? – kérdezte az idősebb férfi, miközben az arca fölé hajolt.

George megpróbált fókuszálni, hogy élesebb legyen a kép. Eltelt legalább egy fél perc, amíg a körkörös mozgás elsimult, lassan a két arc egymásba úszott és ki tudta venni a körvonalakat.

– Nem kell kinyitnia a száját, elég ha gondol a válaszra – mondta a fehér ruhás.

George kellemesnek érezte a hangot. Megnyugtatta és valahogy ismerősnek tűnt az arc is. Valakire emlékeztette.

– Jól van, látom kezdi összeszedni a gondolatait – mosolygott rá a férfi.

Csak az volt benne a furcsa, hogy nem mozog a szája. Hallotta a hangját, de most tudatosult csak benne, hogy egészen eddig mozdulatlan volt az arca. A mosoly is csak épp átsuhant rajta, de most hogy visszagondolt rá, már ebben sem volt biztos. Lehet, hogy csak érezte a mosolyát…? George egyre inkább nem értette mi folyik körülötte.

– Ne izgassa fel magát, még nem tért teljesen magához – hallotta a fehér ruhás hangját. – Nincs semmi baj, csak még kell egy kis akklimatizálódás. Minden visszatérővel ez van, de nemsokára elmúlik, és akkor megbeszélünk mindent – mondta a férfi.

 – Hol…. hol..vagyok…és kicsoda maga…? – kérdezte George, miközben úgy érezte, ez nem a saját hangja. Valahonnan távolról jött, mintha víz alatt beszélt volna. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de nem ment.

– Jól van! Jól csinálja, ez az! – mondta a fehér ruhás. – Csak így tovább, menni fog. Ne erőltesse, csak koncentráljon – hallotta a kellemes hangot.

– Valahonnan… ismerem magát…ugye…? – kérdezte George kicsit gördülékenyebben.

–  Hasonlít Johnra… de valami nem stimmel….

– Igen, Johnra hasonlítok. Ez azért van, mert egy olyan embert szerettünk volna maga körül, aki ismerős lesz, amikor felébred – mosolygott a férfi rezdüés nélkül.

– Hol vagyok? – kérdezte George megrémülve – Mi az, hogy ismerős ember kell? Ha felébredek? Hol van Janice? És különben is, mi történt? Miért nem mond nekem senki semmit? És miért nem tudok mozogni? Hol van a családom? Mondjon már valaki valamit!

 – Nyugalom – mondta a fehér ruhás – ne izgassa föl magát! – és George úgy érezte, mintha a férfi a homlokára tette volna a kezét, de mégsem látta őt megmozdulni. – Nemsokára mindent el fogunk mesélni az elejétől a végéig, de még egy nagyon kicsit pihennie kell. Muszáj teljesen akklimatizálódnia, mert különben az elméje nem tud megbirkózni az információkkal – mondta a férfi, és George csak azt érezte, hogy mély, pihentető álomba merül egy szempillantás alatt.

 Mikor legközelebb kinyitotta a szemét az ismerős férfi és egy nő állt mellette. Mintha a nőt is látta volna korábban valahol, de már nem volt abban biztos, hogy nem csak álmában történt mindez. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt álom az elmúlt ki tudja hány napban és mi volt a valóság. A képek kavarogtak benne és nem tudta különválasztani őket. Nem tudta mióta fekszik itt, ebben a rendkívüli fehérségben fürdő kórteremben – mert csak arra gondolhatott, hogy valamiféle kórházban fekszik. Soha nem látott még ekkora tisztaságot, csak úgy fénylett minden. Az pedig elkerülte a figyelmét, hogy semmi nincs ebben a teremben. Sőt, még azt sem tudta volna megmondani, hogy hol találkoznak a falak egymással, mert a kontúrok sem látszódtak. De ez most még nem tűnt fel George-nak. Jelenleg egy dolog foglalkoztatta: szeretett volna választ kapni a kérdéseire. Hol van, és mit keres itt.

 – Jó reggelt – mondta a kellemes hangú férfi. – Úgy gondoltuk itt az ideje egy kis beszélgetésnek, de előtte nem ártana valamit ennie! Biztosan éhes már – mosolygott a fehér ruhás ember és George megint nem tudta volna megmondani, hogy tényleg mosolyog, vagy csak úgy érzi, mintha mosolyogna.

– Jen hozott magának egy kis frissítő finomságot – mondta a férfi és hirtelen valahonnan egy hatalmas gyümölcskosár került elő, amit a fehér ruhás nő gurított közelebb. George csak most vette komolyabban szemügyre a másik látogatóját. Szőke, hosszú hajú, olyan harminc körüli, kék szemű, karcsú lány volt, feltűzött hajjal. Hatalmasak voltak a szemei, és ahogy George ránézett, mintha egy sejtelmes pillanatra zavartan nézett volna vissza, de nem tudta megállapítani, hogy tényleg így történt-e vagy megint csak az érzékszervei tréfálták meg. A nő egy krómozott csőből készült, négy kerekű kis tálalókocsit tolt George mellé, amin egy fonott kosárban hámozott narancsot, szőlőt, kivit, cseresznyét, és ananászt fedezett fel. George-nak nem tűnt föl, hogy már ülő helyzetben van, és azon nyomban elkezdett falatozni. Eltelt vagy öt perc is, mire észbe kapott és megkérdezte a mindeddig némán álló két fehér ruhást, hogy kérnek-e ők is a gyümölcsből. Azok nem válaszoltak, George mégis úgy hallotta, mintha udvariasan visszautasították volna a kínálást. Csak akkor nézett újból rájuk, amikor már jól lakott és ismét feltolultak a kérdések.

 – Köszönöm a finomságokat! Rég ettem ilyen jót – mondta, és kérdően nézett látogatóira. – Ugye, most már válaszolnak arra, amit tudni szeretnék? – kérdezte, és most a nőre nézett.

– Persze, hogy válaszolunk George, hiszen azért vagyunk itt – mondta a férfi és úgy tűnt, mintha invitálná. – Jöjjön, mutatunk magának valamit!

 George hirtelen azt vette észre, hogy már a két fehérbe öltözött ember mellett lépked egy nagyon fehér folyosón. Megpróbált körülnézni, de semmi kapaszkodót nem vett ki, amiből be tudta volna azonosítani a helyet. Csak azt érezte, hogy egy széles folyosón megy. Nem tudta kivenni, hogy hol kezdődik a folyosó fala – hol válik el a padlótól, és az hol kapcsolódik a mennyezetbe – nem látott választó vonalakat, a vakító fehérség elkápráztatta a szemét, a fényesség miatt minden egybefolyt. Nem érzékelte, hogy mennyit mentek, de egyszerre csak egy hatalmas üvegszerű fal előtt találta magát. Az üvegfal hirtelen termett előttük, szinte a semmiből került elő. Ahogy elnézett maga mellett, egyik irányban sem látta a végét.

– Furcsa egy kórházban vagyok – gondolta. – Vajon melyik városban lehet egy ilyen hiperül felszerelt intézmény, amit még nem mutattak be a TV-ben? Pedig egy ilyen hely nem hiszem, hogy titokban maradhat, legalább a megnyitójáról biztosan készült valamilyen bulvárműsor. Főleg manapság, amikor csak a rossznál-rosszabb hírekről hallani a médiában. És nem csak a közgyógy-ellátásról hallani horror történeteket… Ez a kórház pedig úgy néz ki, mintha legalábbis a jövőből csöppent volna ide…

 – Valóban nem egy szokványos helyen jár George – hallotta a férfi hangját. – Nézzen jobban körül!

 George előrébb lépett egyet, majd lenézett a lábai alá, és akkor vette észre, hogy alatta is egy végeláthatatlan átlátszó üvegszerű valami terül el. Csodálkozva körbefordult a tengelye körül, és meglepett kiáltás hagyta el a torkát. Eltűntek a falak, egy szempillantás alatt megváltozott minden és hirtelen csak egy talpalatnyi áttetsző felületen álltak ők hárman. Bármerre nézett, csak végtelen messzeséget látott és ebben a messzeségben minden fehéren fénylett, miközben ez a fény hullámzott és folyton változtatta az alakját. Leírhatatlan volt a látvány. Úgy érezte, mintha egy mérhetetlen mély és széles és magas szakadék középpontjában lenne, vakító fényben, melyet néha kék és ibolya színű villámok hasítanak keresztül. Minden cikázott és hullámzott körülötte és a fehér milliónyi árnyalata kavargott a vakító villámok között.

 – Jézusom! – kiáltott fel George – hol vagyunk? – kérdezte kétségbeesetten, és mire a kérdés visszhangja elült már ismét a fehér szobában voltak mindhárman.

– George, van egy hírem, amit mindenképpen tudnia kell – hallotta a megnyugtató férfihangot. – Az a világ, amit maga ismert, már nem létezik többé. – koppantak George agyában a szavak. – Legalábbis abban a formában nem. – folytatta a férfi, és George minden egyes szóval közelebb került ahhoz, amit nem akart meghallani.

 Most döbbent rá, hogy már régen tudja azt, amit a férfi mondani fog, csak az elméje nem akarta elfogadni a tényt. Hirtelen, mintha legalább tíz mozigép képét látta volna egymásra vetítve maga előtt, filmrészletek kezdtek peregni őrült sebességgel. Mintha az egész élete sűrűsödött volna néhány másodpercbe, minden egyes pillanat, melyet valaha átélt megelevenedett a filmvásznon. Látta magát kétévesen, amikor a homokozó körül biciklizett a kék háromkerekűjével, majd utána rögtön az iskolai vasgyűjtő versenyben találta magát, rögtön ezután a középiskolás ballagása ugrott be, majd a diplomaosztója, az eljegyzése Janice-vel, az első gyerek születése – mennyire repesett a szíve, amikor először kézbe foghatta Ben-t – majd a nyaralás, ahol a kis Jennifer megtanult úszni, és jöttek a képek össze-vissza, ide-oda ugrálva az időben, míg végül kifogyott a film, csak a mozigépek kattogását hallotta, ahogy a lejárt tekercsekről lelógó celluloidszalag ütemesen nekicsapódik a film kazettájának…

– Meghaltam, ugye…? – kérdezte George rekedt fahangon.

– Igen George, meghalt. De csak abban a dimenzióban, amiben eddig tartózkodott. Mi úgy mondanánk inkább, hogy visszatért – hallotta az ismerős férfihangot.