Érdekes cikket olvastam ma az egyik internetes bulvárlap hasábjain. A bolygók hatásait elemzi, melyek így vagy úgy, de a cikkíró szerint befolyással rendelkezhetnek felettünk, hatásuk lehet életünkre is. Nagyon nem hiszek az ennyire általános horoszkópokban, de nem vallana túl éles elmére, ha élből utasítanék el olyan gondolatokat, melyek magyarázatát nem értem, nem foglalkoztam velük mélyebben és csak azért nem figyelnék rájuk, mert a hétköznapi, anyagi világon túlmutató eszmékről van szó. Elég csak arra gondolni, hogy a Hold milyen hatással lehet a női szervezet ciklusaira, máris elgondolkodtató, hogy ha a hozzánk legközelebbi – csillagászati szempontból szinte elhanyagolható méretű – égitest, mely naponta többször képes az óceánok és tengerek szintjét méterekkel megemelni, az olyan bonyolult és érzékeny szervezetekre, mint az ember teste bizonyosan okozhat – legalább is átmeneti – változásokat. Miért lenne akkor olyan elrugaszkodott agyszülemény hinni abban, hogy sokkal nagyobb planétáknak esetleg mégiscsak lehet befolyásuk ránk. Attól, hogy valami nem kézzelfogható, vagy túl van az érzékszerveink által leképezhető világunkon akár még igaz is lehet.
A cikket itt teljes terjedelmében el lehet olvasni, azonban a kicsit lustábbak kedvéért összefoglalom pár szóban, mi az, ami számomra konzekvenciaként lecsapódott belőle.
A Merkúrról, mint a kommunikációra erőteljesen ható bolygóról van szó, mely a következő néhány hétben látszólagosan hátráló mozgást végez, és ez általában hátrányosan érinti a kommunikáció, az emberi kapcsolatok, érzések területét. Dolgaink, melyek az elmúlt időszakban előrefelé haladtak, most megakadhatnak, újra reflektorfénybe kerülhetnek, és a kudarctól való félelmeink, aggodalmaskodásaink gátjai lehetnek a megoldásra váró problémáinknak. Kidomborodhatnak szorongásaink, és akár még keményebb kritikákat is megfogalmazhatunk magunkkal, vagy másokkal szemben.
Bizonyos jegyekre, vagy aszcendensű emberekre ez a hatás fokozottabb lehet, így ők még érzékenyebben reagálhatnak a velük történő negatív eseményekre, történésekre, gondolatokra.
Ugyanakkor most van időnk mélyebben elemezgetni, felismerni az összefüggéseket, megérteni az ok-okozat kérdéskörét, és akár az életünket is könnyebben megváltoztathatjuk e felismerések birtokában.
Annak ellenére, hogy egy bulvárlap hasábjain olvastam a cikket – és ez számomra már eleve hendikepnek minősül -, elgondolkodtam a benne foglalt gondolatok ránk vonatkozó felismeréseiről. Magam számára is tanulságként szolgál, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a számunkra szükséges tudást csak egyetemek vagy elit iskolák padjait drága pénzért koptatva lehet megszerezni: aki nyitott szemmel jár, bárhol, bármikor értékes gyöngyszemekre bukkanhat. Érdemes hát az elménket nem hagyni ellustulni, és csak azokat az információkat befogadni, melyek személyes hitrendszerünkhöz, a belénk oltott világképhez közel állnak, hanem venni a fáradságot, és szinte minden pillanatban éberen, figyelemmel, mondhatni az újszülött szemével tekinteni a körülöttünk lévő világra, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor és honnan kapunk számunkra értékesnek, akár a saját belső képünk megváltoztatásához szükségesnek érzett információkat, élményeket, késztetéseket.
Mit is jelent számomra ez a néhány mondat, amely a Merkúrról, ill. annak hatásáról szól?
Azt, hogy vannak az életünkben olyan időszakok, mikor úgy érezzük a világ összeesküdött ellenünk. Amikor bármit teszünk – legyen bár az a legjobb szándékkal „elkövetett” tett -, mintha minden kicsúszna a kezünk közül. Ilyenkor értetlenül nézünk a környezetünkre, mert felfoghatatlan számunkra, hogy senki ember fia, még a hozzánk legközelebb állók sem értik meg azt, amit mondani, vagy tenni akarunk. Ha meggebedünk sem értik meg a környezetünkben, hogy a szándékaink őszinték és a lehető legtisztábbak, minden szavunkat képesek félreérteni, vagy egészen máshogy magyarázni, mint ahogy mi szántuk őket.
Az is lehet, hogy néha egyszerűen csak teljesen kétségbe vagyunk esve, mert úgy látjuk az életünk olyan pályára került, amikor teljesen elveszítettük a kontrollt felette. Kicsúszott a kezünkből a gyeplő, és a vágtató lovak arra rohannak őrült és életveszélyes tempóban, amerre kényük-kedvük viszi őket, rá sem hederítve, hogy a kocsis a bakon rémülettől elfehéredett, remegő testtel a teljes összeomlás határán legszívesebben az egész rémálmot csak átaludná, vagy szeretne inkább pár napig egy másik dimenzióba kerülni, ahol a boldog semmit-tudás állapotában lehetne míg a vihar elül, a száguldás lecsendesedik, a lovak végre elfáradnak és lehetőleg sem tengelytörés nem történt, sem egy szakadék nem volt az őrült vágtatás útjában.
Ha ilyen helyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk teljesen feladni a kontrollt. Sokan úgy éljük meg az ilyen időszakot, mintha a kilátástalanság és a kétségbeesés egészen a lelkünk mélyéig beette volna magát, és annyira valóságos ez az érzés, hogy talán az elviselhetetlenség határát is megközelíti, ha épp meg nem haladja. Feszültek vagyunk, ingerültek, mindenben összeesküvés-elméleteket keresünk és azokat is hajlamosak vagyunk bántani, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem azért, mert meg AKARJUK bántani őket, csak egyszerűen most valahogy minden rosszul sül el.
Sokszor átéltem én is már hasonló helyzeteket és nem tagadom voltam már végtelenül, reménytelenül kétségbe esve. Annyira, hogy azt gondoltam ebből már nem lesz kiút, és csak remegve, összekuporodva vártam a végső kegyelemdöfést. Aztán elmúlt ez a rettenet is, mint minden rossz dolog ami csak történhet velünk, és a következő hasonló élmény már abban a tudatban ért, hogy egyszer már túléltem és ha azt túléltem, akkor innentől már csak könnyebb lehet. És így jöttek egymás után és a sokadikra már csak legyintettem. Ez is elmúlik egyszer. Meglehet, hogy úgy érzem, beledöglök, de elmúlik.
Azt vettem észre a sokadik ilyen megpróbáltatásomkor, hogy bármennyire sötét is a helyzetem, mégis van valami kapaszkodó amibe belecsimpaszkodva ha nem is könnyedén, de a remény parányi szikrájával felvértezve tudom a halálos rémségeket túlélni. Amikor már el tudtam jutni olyan szintre, hogy a rémület és a kétségbeesés -mely először a hatalmába kerített és végtelenül kilátástalannak, majdhogynem végzetesnek éreztem az életemet olyannyira, hogy szinte a halál is megváltásnak tűnt volna – már nem bénított le teljesen és valamennyire össze tudtam szedni a gondolataimat észrevettem, hogy Ariadné fonalaként húzódik végig a hosszú sötét barlang rideg, nyirkos padlóján, vagy méginkább egy pislákoló mécses fényeként világít a kietlen, kopár és bűzös alagút végén egy jelzőfény: a céljaim.
Abban a pillanatban, hogy fölfedeztem: az életemnek céljai vannak, a sötétség hirtelen szétoszlott, és kiderült, az egész csak káprázat, az agyam szüleménye – délibáb, mely az elmém oly részeit borította el, melyek a dolgok valós értékeit mutatják -, csupán egy illúzió, mely a bennem lakozó kétségekből, a változás iránti félelemből, az önbecsülés hiányából fakadnak, és abból, hogy azt gondoltam, a környezetem, a világ határozza meg, hogy ki is vagyok, és ennek a képnek szerettem volna megfelelni egy olyan rendszerben, melyet nem én alkottam, szükségképpen a szabályait sem ismertem és nem tudtam nekik megfelelni.
De amint megláttam a céljaimat – ehhez persze jó, ha vannak céljaink -, és a fókuszt elvontam a félelmekről – ezáltal megszűnt a rettegés-energia utánpótlásuk – és a céljaimra helyeztem, elpárologtak a félelmek és újult energiával főnixként feléledve tudtam a romokból újjáépíteni önmagam.
Számomra a történetnek egy nagy tanulsága van – ami lehet, hogy Neked nem újdonság, hiszen Te ennél sokkal jobban boldogulsz a saját életedben -, hogy vannak időszakok, amikor át kell gondolni honnan és hová tartunk. Kell adni időt néha arra, hogy megálljunk, megnézzük a nagy rohanásban nem előztük-e meg azt, ami felé elindultunk, esetleg nem tévedtünk-e rossz útra. Ilyenkor sokszor rájöhetünk, hogy az út amin járunk nem biztos, hogy a miénk, vagy éppen megerősíthetjük magunkat az út követésében. De egy valami biztos: legyenek céljaink melyeket el akarunk érni, és ha bajban vagyunk, ne a rémületnek adjunk gondolat-energiákat, hanem helyezzük a fókuszt a célra, és ne törődjünk a félelmekkel. Haladjunk csak bátran tovább, és az alagútban nem fogunk eltévedni, ha mindig a fényt követjük.
Persze jó ha tudjuk, a fényt nem egy lidérc bocsátja ki…