ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

Pár nappal ezelőtt egy esti futás után, a futó barátosnémmal maradt még néhány percünk beszélgetni. Volt már vagy kilenc óra, de még mindig fullasztó volt a meleg, legalább harminc fok és vagy 60%-os páratartalom. Elsétáltunk a szendvicses bódéhoz, vettünk két palack hideg italt és leültünk egy korlátra az úttest mellett, csak úgy az átizzadt felszerelésben. Volt mit megbeszélnünk, mert mostanság nem sok idő maradt a testedzésre, és vele is történtek események bőven, meg hát velem is. Amúgy eléggé egy hullámhosszon vagyunk, nem véletlenül szeretek vele futkározni. Futás közben is dumálunk – egyszer érdemes kipróbálni úgy lenyomni 5-10 kilómétert, hogy végigbeszélgeted: meg van a maga varázsa, de azért nem a legkényelmesebb dolog – de azért mindig marad téma, amit utána is kibeszélhetünk. Élvezem a társaságát, mert Ő sem egy egyszerű ember: a gondolatok, amik foglalkoztatják túlmutatnak a hétköznapokon, mélyebben érdeklik Őt, és folyamatosan próbálja az életét nemcsak a felszínen élni, hanem elég jól belelát a dolgok, összefüggések mögé, és nem elégítik ki a sablon válaszok, csakúgy, mint engem sem. 

Szóval ücsörögtünk a korláton és egyszer csak feltette a kérdést: „neked hány olyan ember van a baráti körödben, akikkel ezekről a dolgokról tudsz beszélgetni?”

Hirtelen nem is tudtam válaszolni a kérdésére, de aztán 1-2 perc gondolkodás, és számolgatás után mondtam Neki egy nem túl nagy számot. Valahol az öt és tíz között. Aztán még váltottunk egy-két szót, és elváltunk: Ő is ment a dolgára, nekem is sietnem kellett haza. De nem hagyott nyugodni a gondolat, és még az autóból rátelefonáltam: „beszélgetni tudok róluk, annyival, amennyit mondtam, de hogy hányan élik is így az életüket… hát azt nem tudnám megmondani. Nem sok. Talán egy, vagy kettő.”

Eltelt még vagy két nap, mire rájöttem: hoppá, miért is kérdezte ezt tőlem? És vajon Neki hány ilyen barátja van? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, hogy nem kérdeztem vissza? A legközelebbi alkalommal fel is tettem Neki én is a kérdést, és olyan választ kaptam, amin hangosan kezdtem hahotázni! Nem azért, mert hülye volt a válasz! Dehogy! Csak éppen annyira vicces volt nekem, amit mondott, hogy kiszakadt belőlem a nevetés. Így elmesélve persze nem fogsz rajta nevetni, és még talán el is gondolkodhatsz, hogy mi a fene vicces lehetett benne, de nekem akkor és ott hihetetlenül szórakoztató volt. Ugyanis azt mondta: „sokszor gondolkodom azon, hogy csak én látom így a dolgokat? Én vagyok hülye, vagy a világ nem érti miről beszélek? Néha úgy érzem, annyira MÁS vagyok…”

Értettem, hogy mit mond, de ez a szó – „MÁS” – rögtön egyéb asszociációkat juttatott az eszembe. A „más”-ságnak egy pejoratív, diszkriminatív értelmét, és ez valahogy a komoly mondanivalójával annyira ellentétben állt, hogy a hangos nevetésem könnyeket csalt a szemembe. És erről eszembe jutott egy pár éves történet, ami velem esett meg.

Néhány hónapja laktam akkor már a Nagyvárosban. Egyedül éltem egy bérelt lakásban, mely egy új építésű társasház legfelső emeletén volt. A lakás nem volt túl nagy – még egyedül is szűkösnek éreztem -,de volt egy hatalmas tetőterasza, amely majd’ akkora volt, mint a lakás nappalija. Ezen a teraszon szoktam szép, csillagos, teliholdas nyárestéken üldögélni valami jobbfajta magyar bor, és kellemes zene társaságában. Egyik ilyen kiülős-bambulós-meditálós-teliholdascsillagos estén, ahogy ücsörögtem és a gondolataim már körbejárták az ismert és az ember számára még felfedezetlen csillagrendszereket, hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Valahonnan ismerős volt, de azt éreztem, hogy nem tudom megfogni. Csak bújkált bennem, és minduntalan -amikor a gondolataimat már sikeresen fókuszáltam volna -, huss, elillant. Töltöttem még egy pohár bort, és felraktam Sting egy kedvenc dalát, majd leültem a karosszékbe, lehúnytam a szemem, és kiürítettem az elmém. Hagytam, hogy a bor és a zene, a fák susogása, és a szél zaja elbódítson. Akkor egyszer csak megint előjött a gondolat, de most éber voltam, és elkaptam a grabancát! Beugrott, hogy amikor még fiatalabb voltam – középiskolás, majd főiskolás, de még később is jópár évig – volt néhány nagyon közeli barátom, akiket már máshová vitt a sors szele, és ezekkel a barátaimmal sok-sok éjjelen keresztül beszélgettünk, vitatkoztunk, tréfálkoztunk, forraltboroztunk, csajoztunk, buliztunk, nevettünk és sírtunk, de a legfontosabb, hogy szinte minden este valami világmegváltó gondolatot osztottunk meg egymással. És mindig úgy éreztük, hogy „megragadtuk az élet velejét” (Holt Költők Társasága c. filmből)!

Amikor bohém, ifjú, romantikus srácok voltunk, úgy éreztük, hogy mi fogjuk a világot szebbé, jobbá, élhetőbbé tenni. Mi leszünk azok, akik majd megmutatják az emberiségnek, hogy lehet jól élni, boldognak lenni, lehet testvérként szeretni másokat, lehet helyesen cselekedni, lehet élni és élni hagyni.

És ott, azon a kiülős-bambulós-meditálós-teliholdascsillagos nyárestén rájöttem, hogy én mindezt ELFELEJTETTEM!

Olyan érzesem lett hirtelen, mint akit gyomorszájon vágtak! Hogy a csudába történhetett meg mindez? Hogyan eshetett meg velem, hogy elfelejtem azt a dolgot, amit pár évvel ezelőtt még úgy éltem meg, mint a mindennapjaim szerves részét? Hogy lehet, hogy elfeledkeztem az élet értelméről? Hogy lehet, hogy én is belesüppedtem a szürke hétköznapok monoton egyhangúságába, hogy felejthettem el, hogy minden nap valami új, valami jobb, szebb dolgon gondolkozzam? Hogy felejthettem el gondolkodni?

És akkor, ott, a csillagfényes-zenehallgatós teraszon elhatároztam, hogy még egyszer ez nem történhet meg! Minden nap figyelmeztetni fogom magam arra, hogy gondolkodni kell. Hogy meg kell váltani a világomat. Hogy minden nap meg kell találnom az élet velejét. Minden nap kell találni egy pontot, aminek a segítségével kifordíthatom a világot a négy sarkából És nem felejthetem el a múltamat, mert az határozza meg a jelenemet. És úgy kell élnem a jelenemet, hogy tudom, az határozza meg a jövőmet. Mert itt, ebben a pillanatban élünk mindig. Az, aki vagyok, azokból a múltbéli énjeimből rakódik össze, aki valaha voltam, és minden, ami csak ért, hatással van a mai önmagamra, mint ahogy a mai énem hatással lesz arra a valakire, aki majd pár év múlva leszek. Nem felejthetem el honnan indultam és figyelnem kell arra, hová tartok.

És erről eszembe jutott egy másik történet, ami egy barátommal esett meg.

A barátom – nevezzük Z.-nek – mesélte, hogy volt neki is egy barátja – legyen ő K. – akinek volt egy nagy-nagy szerelme. K. és a nagy-nagy szerelme boldogan éltek nagyon-nagyon sokáig. De aztán egyszer csak a nagy-nagy szerelme elhagyta K.-t. A miért nem lényeges, hiszen tudjuk, hogy az érzelmek már csak ilyenek: egyszer jönnek, aztán meg mennek, igazán ritkaság, hogy két ember annyira összeillő, hogy sok-sok évtizeden keresztül, jóban-rosszban kitartsanak egymás mellett szeretetben, szerelemben, megbecsülésben, tiszteletben. De ezt nem ragoznám most tovább, korábban már írtam erről néhány gondolatot. Szóval K. ott maradt egyedül a bánatában, és mivel egyszem gyermek volt, ráadásul  családja nagy része nem is élt, nem volt senki a környezetében, aki tudott volna vele foglalkozni, csak Z. K. amúgy is egy túlérzékeny lélek volt, nem igazán tudta feldolgozni ezt a helyzetet, ezért Z. – aki egy rendes srác volt, igazi jó barát, akire lehet számítani a bajban is – átérezve a felelőssége súlyát, szinte reggeltől estig K.-val volt. Vitte magával mindenhová – még vidékre is elcipelte, ahol dolgozott – csak azért, hogy K. nehogy egyedül maradjon a nagy-nagy bánatával. Z. amúgy úgy gondolta, hogy K.-nak előbb-utóbb a saját lábára kellene állnia, de a barátságot még ennél – az egyébként eléggé érthető, logikusan megmagyarázható, és megfelelően férfias – gondolatnál is többre tartotta. Így hát folyamatosan tartotta a lelket K.-ban. Cipelte magával, beszélgetett vele, vígasztalta, ápolgatta a lelkét, öntötte bele a lelket, és így teltek hosszú-hosszú hónapok. Aztán K. nagy nehezen talpra állt, lettek új kapcsolatai, és jó néhány évvel ezelőtt talált magának egy olyan igazi belevaló csajszit, aki elfogadja őt szőröstül-bőröstül, és aki minden szempontból tökéletes partnere.

Aztán történt, hogy Z.-nek alakult úgy az élete, hogy belefutott egy leányzóba, aki történetesen támogatásra szorul. No nem anyagilag, hanem lelkileg. Z. szívéhez közel áll a leány és úgy gondolja, felelősséggel tartozik iránta, mert egyébként a leányzóval remekül megértik egymást: néhány hónap alatt kiderült, hogy közel áll egymáshoz a gondolkodásuk, hasonló a humoruk, mindkettőnek éles esze van, az érdeklődési körük is nagyjából fedi egymást, ráadásul úgy érzik, hogy tudják egymást inspirálni, a közös gondolkodással pedig csak fejlődnek egymás által. A leányzó már régen szeretne új életet kezdeni (ugyanis, mielőtt Z.-vel megismerkedett volna, már évek óta boldogtalan kapcsolatban élt, és a férfi, akivel az életét összekötötte nem foglalkozott vele. A lány hiába kérte, hogy figyeljen rá, tudomást sem vett róla, és most, hogy a lány békében, egyetértésben, a régi idők emlékére való tekintettel szeretetben szeretne elválni, úgy viselkedik vele, mit egy tárggyal, amely a tulajdonát képezi, fenyegeti, sőt, még Z.-nek is burkolt üzeneteket küldözget, pedig ő még sehol sem volt, amikor a problémáik már rég kenyértörésre vitték a kapcsolatot) és Z. megpróbál Neki ebben segíteni, ugyan úgy, ahogy annak idején, sok évvel ezelőtt K.-val tette. Amikor azonban K.-nak elmesélte a történetet, Ő azt mondta, hogy várja meg, amíg a leány és a férfi elrendezik egymással a dolgaikat.

Azért jutott eszembe ez a történet, mert amikor K. volt bajban, akkor Z. egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy megvárja, amíg K. majd megoldja valahogy a problémáját. Aztán majd ha megoldotta, akkor újra lehetnek barátok. Z. akkor úgy érezte, hogy kell valaki, aki K. mellett áll. Akkor, amikor lelki támaszra van szüksége. Nem akkor, amikor már beledöglött a fájdalomba, és nagy nehezen túlélte valahogy a lelki válságát. Ha ezt egy férfival megtette, akkor kutya kötelessége – persze ha ismernénk Z.-t, akkor tudhatnánk, hogy nem azért teszi, mert kötelességének érzi -, hogy a lány mellett álljon. Akkor, amikor szüksége van rá. Amikor a lelke sír, amikor majd megszakad a szíve, amikor bántják, amikor megpróbálják megtörni, megalázni. Amikor szüksége van egy szerető emberre. Valakire, aki meghallgatja, és megérti. Valakire, aki kiáll mellette akkor is, amikor baj van.

Sajnos K. elfelejtette a múltját. Elfelejtette, hogy honnan jött. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy honnn jövünk. És talán ezért nem tudjuk sokan, hogy hová is tartunk…

És miről szól ez a fajta „MÁS”-ság?

Talán arról, hogy az életünk több annál, mint aminek látszik. Több, mint üzleti kapcsolat, több, mint vér szerinti kötelékek, több, mint haverság, több, mint logika, több, mint ésszerűseg, több, mint személyes sértettség, több, mint külsőségek, több, mint papír, amely arról szól, hogy emberek összekötötték az életüket, több, mint gyerekvállalás, több, mint egymás mellett élés, több, mint közös kassza, több, mint bosszúvágy, több, mint birtoklás, több, mint harc, több, mint igazságok, több, mint érdekek, több, mint pénz, több, mint hatalom, több, mint beosztás, több, mint pozíció, több, mint rang, több, mint cimboraság, több, mint betyárbecsület, több, mint visszavágás, több, mint élettér, több, mint mások elnyomása, több, mint akarat, több, mint tulajdon.

Mert ebben a „MÁS”-ságban van tisztelet, van megbecsülés, van megértés, van szabadság, van kitartás, van barátság, van érzékenység, van támogatás, van együttérzés, van emlékezés, van munka, van közösség, van megbeszélés, van együttműködés, van belátás, van őszinteség, vannak értékek,  van szeretet.

Ha mottót kellene adni ennek a „MÁS”-ságnak, akkor talán ez lenne az: Élni, és élni hagyni.

Te is „MÁS” vagy? Vagy elég Neked az egyformaság?