MI KELL A NŐNEK?

(használati utasítás férfiaknak nőkhöz)

Megfigyeléseim egyike, hogy általában az embereket nem túl sok alapvető téma foglalkoztatja. Csak felsorolás képpen néhány: pénz (vagy megélhetés), munkahely (amibe beletartozik bizonyos szinten a hasznosság, az alkotás, a megbecsülés kérdésköre is), család (párkapcsolat, gyerekek, boldogság), egészség. Persze mindegyik témakört még külön-külön is lehetne boncolgatni akár a végtelenségig és bizonyára mindenkinek lenne még olyan kérdéskör, ami külön kategóriát is jelenthetne akár, de azt gondolom, hogy nagyjából ezzel a négy gondolattal az életünk nagy részét körül lehet írni.

Érdekes, hogy bizonyos témák igazából akkor kapnak reflektorfényt, ha – közgazdasági szakkifejezéssel élve – szűkösség mutatkozik az adott területen. Ez persze lehet virtuális is – gondoljunk csak az egészség témakörére – mert vagy azért van szűkösség, mert éppen betegek vagyunk (azaz hiányt szenvedünk egészségben), vagy pedig azért – és ezt értem virtuális szűkösség alatt -, mert félünk a betegségtől, ill. próbáljuk megőrizni az egészségünket, vagyis megpróbáljuk a betegséget elodázni (betegség alatt az egész-ség ellentétére gondolok, mint például az idős kor sem jelent minden esetben betegséget, de koránt sem beszélhetünk egész-ségről, amikor a csökkent vitalitásról van szó).

Természetesen lehet vitatkozni a fenti gondolatokról, hiszen itt is áll a blog mottója: nincsenek igazságok, csak valakinek az igazságai, amik természetesen az információk bővülésével még az adott személynél – jelen esetben nálam – is változhatnak. Balgaság lenne azt állítani, hogy amit gondolok az úgy van: magamnak is fenntartom a vélemény megváltoztathatóságának lehetőségét.

De térjünk vissza a poszt címéhez – ami egyébként egy nem túl mély mondanivalóval rendelkező amerikai tucatfilm (de itt sem kell a véleményemre hallgatni, ki-ki döntse el magának a megnézés után) címe -, de mint mindenben, azért ebben az alkotásban is vannak olyan motívumok, melyekből le lehet szűrni az életünkre vonatkozó és megfontolandó gondolatmintákat. Azon kívül – mint ahogyan a bevezetőben már említettem – sok olyan beszélgetésben volt már szerencsém részt venni, ami a témát járja körül. Hála istennek elmondhatom, hogy sok nőnemű baráttal rendelkezem, és talán emiatt a tény miatt merészeltem a témáról – hím létemre – gondolatkísérletet elkövetni. Női olvasóknak kifejezetten javasolt a kommentelés, márcsak azért is, mert szeretném az ismereteimet bővíteni, színesíteni más meglátásokkal, véleményekkel, gondolatokkal.

Azt gondolom, hogy mi, emberek, alapjában véve egyszerűen működünk. Van néhány olyan hajtóanyagunk, amit ha megkapunk, nagyon sokáig kiegyensúlyozottan, és boldogan tudunk eléldegélni. Mi, férfiak kicsit egyszerűbbek vagyunk: sör, autó, pénz, nő legyen (sorrend tetszőlegesen átrendezhető, sör helyett lehet más folyadék is), és akkor az alapvető szükségleteink nagyjából rendben vannak. Ám a nő és a női lélek tapasztalataim szerint ennél „némileg” cizelláltabb. A nő sokkal inkább érzelmi lény (ami véleményem szerint csodálandó adottság – persze csak akkor, ha nem határozza meg a lényét), mint a faragatlan, és durva férfilélek, és mint ilyen jóval érzékenyebb, és sokkal inkább lennének olyan igényei, melyeket a férfi nehezen tud értelmezni, vagy amiknek nehezen tud megfelelni. Már csak az adottságai miatt is. Szemléltetésnek talán hasonlítsunk össze egy Michelangelo szobrot mondjuk egy kubista alkotással.

(A „többet ér egy kép ezer szónál” szófordulat itt is találó lehet.)

Bármilyen habitusú, vagy személyiség típusba sorolható hölggyel – és az egészen fiatal lányokat is ideértem – találkoztam eddigi életem folyamán, meg merem kockáztatni, hogy a mégoly durvának tetsző, vagy manapság oly divatos karrierista, vagy vállaltan szingli típusú nők lelke mélyén is igazából egy királykisasszony, vagy inkább egy titkos Csipkerózsika szendereg, várva, hogy a herceg – aki, ha akár egy picivel is jóképűbb az ördögnél, már jó – csókot lehelve puha ajkaira, végre felébressze benne azt a Nőt, aki őt elbabusgathatja, anyatigrisként védelmezheti, vagy a szó legnemesebb értelmében kiszolgálhatja. Mert a Nők ilyenek – életelemük a szeretet, az adás és az (itt megint a nemes értelmében vett) önfeláldozás (nem véletlenül használtam nagy „N” betűt: Nő alatt azokat a hölgyeket, lányokat értem, akik egészséges családban nőttek fel, és nem alakítottak ki magukban férfias attitűdöt – mindenek feletti versenyszellem, törtetés, a biológiai „nő” szerep elnyomása).

A „mi kell a nőnek” kérdésre, ha le akarjuk egyszerűsíteni – és a darabos férfilélek számára is emészthetővé tenni – a választ, nagyon egyszerű sztereotípiákat kapunk, melyek némelyikét majd pár szóban kifejtem: szeretet, figyelem, megbecsülés, támogatás, kitartás, őszinteség, hűség és bizalom. A lista tetszőlegesen bővíthető, megint csak a – szerintem – legfontosabb és legátfogóbb általánosságokat szedtem csokorba.

A párkapcsolat részletes folyamatát, stádiumait már sokan leírták, így azzal nem is foglalkoznék, akit érdekel úgyis utána tud járni, vagy kielemezheti a saját tapasztalatait. Az én érdeklődésemet két momentum keltette föl, az egyik a társas kapcsolatok kialakulása, melyről már korábban egy mese keretében megpróbáltam az elképzeléseimet formába önteni, a másik része pedig az elhidegülés folyamata. Azt tapasztalom, hogy a két dolog lényegében nem választható el egymástól – az esetek jelentős részében már a párválasztás folyamán időzített bombák, rejtett aknák kerülnek az akkor még oly szépnek és rózsaszínnek tűnő álompár-élet fundamentumai közé. Később aztán, amikor a – korábban még holtomiglan-holtodiglan szerelmet fogadó – párocska a világháborúkat megszégyenítő csatajelenetek között találja magát, és jó esetben megpróbálja az okokat megkeresni, már régen elfelejtődött, hogy az alapoknál követtek el olyan hibákat, melyek magukban hordozták az óhatatlan sorskifejletet.

Igazából az esetek többségében nem is lehet egyik, vagy másik felet sem hibáztatni – az „én is követtem el hibákat, de te sem vagy makulátlan” szófordulat csak egy megszokás diktálta önfelmentés -, mert senki nem tehet arról, hogy már otthonról, gyerekkorunkból nem hozunk olyan viselkedés-, és gondolatmintákat magunkkal, melyek elkerülhetővé tennék párkapcsolataink kudarcait. A fiúgyerekek túlnyomó többsége nem tanul meg az érzelmeiről beszélni, és nem tanulja meg azt sem, hogy a Nő, az ellenkező nem képviselője bizony egy olyan finom „hangszer”, aminek a megszólaltatásához a faragatlan, macsó férfikéz édeskevés. Honnan is tudná egy fiatalember, hogy miképpen ismerje meg leendő élete párját, ha alapvető eszközei hiányoznak ehhez a feladathoz: többek között még saját magát sem ismeri, nem tudja a céljait, nem tudja mit akar elérni az életében, és azt sem tudja, hogy igazából mire van szüksége, ha arra kerül a sor, hogy írja le, milyen tulajdonságok azok, melyeket egy nőben nagyra becsül, mi miatt tud felnézni egy nőre, mi az az értékrendszer, amelyre – mintegy Ariadné-fonalára – fel tudná fűzni kettejük közös életét.

Mert egy igazi lovagnak – és a férfi a Nő szemében először mindenképpen a hófehér paripán bevonuló méltóságteljes, és dicső herceg – legfőképpen azzal kellene tisztában lenni, hogy mit is akar. Nem véletlen volt a Delphoi jósda falára vésve az „ismerd meg önmagad” „varázsmondat”. Az önismeret nélküli közös élet tervezése a „vak vezet világtalant” kategóriába tartozik. Reménykedni lehet: végül is bejöhet, mert a nagy számok törvénye itt is igaz.

Tehát egy rosszul sikerült kapcsolatban egyik vagy másik felet hibáztatni balgaság. Igazából senki sem hibázott, illetve ha hibáztak, akkor ezt azzal követték el, hogy olyan dolgokat nem tanultak meg, melyekre senki sem tanította meg őket, vagyis majdnemhogy esélyük sem volt jól cselekedni. Persze sok év tapasztalatával, és rengeteg odafigyeléssel, a „hibák”-ból való tanulással empirikus, azaz megfigyelési úton keresztül is el lehet jutni egy jó átlagos ön-, és társismereti szintre, de egy 3. X közepén járó, esetleg akár tíz éve együttélő, gyerekeket nevelő, de már elhidegült házaspárnak ez elég sovány vígasz.

Mint ahogyan a hangszerjáték megtanulása sem egyszeri folyamat, úgy a női lélekkel való „játék” is folyamatos gyakorlást, fejlesztést igényel (zenész barátaim tudnának arról mesélni, hogy egy hangszer mindennapi megszólalatatásához – ahhoz, hogy az a muzsikus számára is élvezhető legyen – napi több óra rendszeres gyakorlás kell). Mi, férfiak ott követjük el a legnagyobb hibát, hogy azt gondoljuk, ha a „préda” egyszer már csapdába esett, akkor további tennivaló nincs vele. Megvan a dögös csaj, néha persze valamivel el kell látni – szórunk egy kis gyöngyöt a disznók elé -, egyre ritkábban jön a virág, a csoki, az apró kedvességek, figyelmességek, majd később megpróbáljuk értékesebb dogokkal, kütyükkel kompenzálni a lustaságunkat, legvégül meg természetesnek vesszük, hogy az „asszony” ott van. Eddig is ott vót’, mér’ lenne most másképp. Csakhogy a királylány – amíg még van benne egy ici-pici életszikra – továbbra is várja az őt éltető „üzemanyagot”. És előbb utóbb vagy kikényszeríti (sárkánnyá válik és már nem a boldogságot keresi, hanem a férfi életerejéből táplálkozik), talál más irányt az életének (elfoglalja magát egyéb tevékenységekkel, amiben megnyilvánulhat), elemi szüksége lesz az érzelmei levezetésére (megtalálja az új herceget), vagy besavanyodik, és csak árnyéka lesz annak a valaha volt tündéri lénynek, akibe a Zura beleszeretett. Maga sem lesz boldog, és ráadásul a férfi sem fogja már látni azt a nőt, akit „elvett”, így a férfi fog más után nézni.

Megint csak nincs hibás! Ha a tényeket nézzük – és próbáljunk meg ilyenkor elvonatkoztatni az egónk által ránk kényszerített sértettségtől, megbántottságtól – azt vehetjük észre, hogy egy alapjaiban nem összeillő párnak (hiszen nem ismerték sem magukat, sem a másikat nem tudták – mert nem tanulták meg -, hogy mit is akarnak, igazából csak a bennük élő képzeletbeli „tökéletes partner” ruhájába próbálták beletuszkolni a másikat, ami eleve borítékolhatja a bukást) vagy hihetetlen energiával ki kell alakítani a közös eszme-, vagy célrendszert – amire a mai felgyorsult, és instant világban túl macerás és munkás dolog lenne erőforrásokat áldozni – vagy óhatatlanul is elválás lesz a kapcsolat vége (ez persze nem jelent minden esetben effektív válást, de érzelmileg biztos a különút). Szerencsés helyzetben – kellő intelligenciával rendelkező emberek esetén -, ha a szeretet egy csekély szikrája is megmaradt a felekben, akkor félre tudják tenni az önérzetüket, és belátják, hogy mindkettőjüknek hasznosabb, ha nem folytatják közösen az életüket, hiszen a szétválással új esélyt kaphatnak egy újabb, és most már több tapasztalattal, tudással felvértezett kapcsolat létrehozására.

Az elhidegülés folyamatában – ha a fent leírtakon túl lépünk – több számomra fontos megfigyelés adódik. Egyik ilyen általános észrevételem a kommunikációs problémák köre. Azt tapasztalom – és ebben a személyes kapcsolataim is jelentősen részt vesznek -, hogy a párkapcsolat ellaposodásában, elmérgesedésében hihetetlen nagy szerepe van a meg nem értésnek. Egyszerűen nem ugyan azt értik a felek ugyan azokon a mondatokon, vagy szavakon. Vagy azt gondolják, hogy a másiknak éppenséggel ki kellene találni a gondolataikat. Hányszor hallottam már azt a mondatot: „azt gondoltam, hogy Te tudod”…? Van egy rossz hírem: senki nem gondolatolvasó! Vagy legalábbis igen ritka ez a fajta adottság, jóval ritkább, mint ahányan elvárják ezt életük párjától. És a férfiaknak itt óriási szerepük lenne, és talán itt követik el a legnagyobb „hibát” is: nem beszélnek a nőkkel. Nincs türelmük megkérdezni, kipuhatolni, kikényszeríteni, megtudni, hogy amikor a nő „úgy néz”, vagy épp durcás, vagy sértődött, akkor mi áll a viselkedése hatterében. Sok férfi egyszerűen ráfogja a „hisztire”, csak éppen azt nem hajlandó megérteni, hogy a „hiszti” az esetek többségében egy tanult reakció, egyfajta szükségmegoldás arra, hogy a nő nem tudja a helyzetet másként kezelni. Nincs már más eszköztára amit bevethetene, és ezért kényszerül a végső megoldáshoz folyamodni: felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem jó irányba megy.

Másik fontos tapasztalat, a tüskék sebben hagyásának problémája. Sok apró ki nem beszélt helyzet következménye az a bizonyos „betelt a pohár”-effektus. Ha van egy rossz érzés, egy – akár akaratlan – megbántottság, és azt nem beszélik ki a társak, akkor a sok rejtett plutónium-részecske előbb utóbb eléri a kritikus tömeget, és bekövetkezik a „nagy bumm”. Azért veszélyes ez a helyzet, mert nagy többségében maga a konfliktust okozó esemény már régen elfelejtődött, csak a rossz szájíz marad meg, ami egyre csak gyűlik és gyűlik. Valahogy úgy, mint amikor a víztartályba szemét kerül. Ha nem tisztítják ki, előbb utóbb eltömíti a lefolyót, és a víz tetején ugyan nem látszik semmi, de a mélyben már megindult a rothadás. A tüskék – ha nem húzzuk ki őket – megmaradnak, és míg a tiszta vizet le lehet ereszteni, a koszos, száraz anyaggal teli szutyok soha nem fog lefolyni.

Ha a kommunikáció olajozottan működik, ha azonos értékek mentén képzelik el az életüket, ha kellően figyelmesek egymás irányában, ha együtt fejlődnek, tanulnak, az útjaik hasonló irányba tartanak, ha van mit megbecsülniük, tisztelniük a másikban, ha úgy szeretik a másikat, ahogy az „van”, ha örülnek egymás lényének, ha kíváncsiak a másikra, ha „áldoznak” arra fáradságot, hogy mindennapi gyakorlás legyen az egymással való törődés, ha élvezetet lelnek egymás társaságában, és ha élvezik a szexet egymással, akkor már nagy gond nem lehet egy párkapcsolatban. Mint látszik ez egy sokismeretlenes egyenlet, éppen ezért nem könnyű a megvalósítás. De ígérte valaha valaki, hogy az élet könnyű?…

Tisztelt férfitársaim! A használati utasítás a Nő-höz nagyon egyszerű (mégis borzalmasan nehéz betartani) és az eredmény sem garantált, de ha bejön, akkor a Nő csodává varázsolhatja az életünket. Érdemes próbálkozni!

1. Ismerd meg önmagad

2. Ismerd meg a párod

3. Kívánd a nődet

4. Figyelj rá akkor is, amikor nehezedre esik

5. Tiszteld, becsüld, mutasd ki a szereteted/szerelmed

6. Értsd meg miről beszél

7. Ha nem beszél, akkor beszéltesd

8. Ha hisztizik, akkor derítsd ki, mi az igazi oka

9. Légy testi, szellemi partnere

10. Hagyd, hogy kiteljesedjen (engedd sportolni, fejlődni)

11. Fejlődj vele együtt (ne légy lusta)

12. Inspiráld

13. Bízz benne

14. Légy hűséges hozzá

15. Nézz fel rá

16. Légy a támasza

17. Segíts neki otthon

18. Ismerd meg a vágyait

19. Foglalkozz vele

20. Ne akard birtokolni

21. Adj Neki okot, hogy felnézhessen rád

22. Ha igazán szereted, és nem tud melletted/veled boldog lenni, akkor engedd el; adj Neki esélyt a boldogságra

Alapvetően idealista embernek tartom magam, ami sokak szerint túlhaladott állapot, de ezt én vállalom. Hogy miért is tartottam fontosnak megfogalmazni a fenti gondolatokat? Mert tudom, hogy van „tökéletes” szerelem. Ugyanis saját szememmel láttam. Ezeket a sorokat második anyámnak, és szeretett férje emlékének ajánlom (aki már sajnos jópár éve nincs közöttünk). Ők használati útmutató nélkül is tudták, hogyan legyenek boldogok. Számomra mindig példaképek lesznek: soha nem fogom elfelejteni, hogy a 7. X-en túl is ugyanúgy – ugyanolyan szerelemmel, kedvességgel, lelkesedéssel, egymásban való gyönyörködéssel – tudtak egymásra nézni, mint amikor megismerkedtek sok-sok évtizeddel korábban. Magdi néni és Gyuri bácsi szerelme életem meghatározó élménye. Köszönöm Nekik! 

(Sz. J. barátomnak sok szeretettel)