Pontosan emlékszem annak a júliusi hajnalnak minden egyes percére. Pedig tizenkét hosszú esztendő telt el azóta, de az emlék még mindig bennem van. Nem tudta elkoptatni az idő, és az azóta történt események hosszú sora sem. Minden mozdulat, minden érzés él tovább bennem, és az a hosszú néma csend is, ami a végkifejlet után ránk szakadt. Ott, abban a sötét szobában, mintha az életem múlna rajta – és bizonyos értelemben így is volt -, órákon keresztül a két kezem között szorítottam haldokló anyám kezeit.
A ’98-as év nem indult túl jól. Nem nagyon találtam a helyem a világban: választott hivatásommal már évekkel korábban megszűnt a viszonyom, majd pár évig csak sodort erre-arra a szél. Túl voltam egy rapid házasságon és váláson, ami amúgy csak anyagilag volt KO, érzelmileg nem nagyon érintett meg, mert igazából semmi, de semmi olyan kötelék nem alakult ki, amit fájdalmas lett volna elvágni. De ez egy másik történet, egyszer talán ezt is leírom, már csak okulás képpen is. Abban az évben nagymamám már régóta betegeskedett, és húsvét környékén szívinfarktussal korházba is szállították. Talán egy hét sem volt, amit megélt ott, és április közepén eltávozott közülünk. Édesanyámat ez az esemény nagyon megviselte, olyannyira, hogy szinte hibásnak érezte magát azért, mert aznap nem pont Ő ment be a kórházba látogatni, hanem a testvére. Mert így osztották be.
Keservesen telt a tavasz, anyámat a bánat teljesen felőrölte. Néha sírva mondta nekem, hogy „hív a mama”. Én persze megpróbáltam vígasztalni és elterelni a figyelmét, hogyan is lehet ilyen butaságokra gondolni, hisz a mama biztos nem akarna ilyet. De anyámat ez nem nyugtatta meg. Aztán jött a nyár, és egy szombat délután megcsörrent a mobilom. Sosem felejtem el, hogy épp a mosdóban voltam, amikor apám fojtottan zokogó hangját hallottam a vonal tulsó felén. Éreztem, hogy valami iszonyatosan nagy baj lehet, mert apám nem az a fajta lelkizős típus, talán ha egyszer láttam életemben sírni. Rögtön le is zuhantam a wc deszkára és ott hallgattam amit mondott. Elmondta, hogy kintről, a kamrából beszél, mert nem mer ilyen állapotban bent maradni a lakásban. Elfúló hangon, botladozó nyelvvel zokogta, hogy a Mami szervezetében áttéteket találtak, melyek teljesen szétterjedtek a gerincén (a Mami nevet az unokáktól kapta, akik akkor 8-10 évesek voltak, és annyira aranyosan mondták ezt a szócskát, hogy rajta maradt anyámon). Innen vannak azok a borzasztó hátfájdalmai aminek Ő eddig nem tulajdonított különösebb szerepet.
Abban a pillanatban éreztem, hogy beszűkül körülöttem a világ. Mint amikor hirtelen felállsz egy hosszú guggolás után, és kiszalad a fejedből a vér és néhány pillanatig nem látsz tisztán. Csak most utána sem tisztult ki semmi, mert a diagnózis ma egyet jelent a megváltoztathatatlannal: ez a betegség gyógyíthatatlan. Innen nincs visszaút, a kimenetel végleges, egyetlen lehetséges változata van és az megmásíthatatlan.
A romlás rohamos gyorsasággal történt, szinte napok alatt változott meg minden. Egyre nagyobb fájdalom, majd a kórház, kivizsgálások, konzíliumok, és végleges diagnózis. Hazaköltöztem, hogy minél közelebb legyek hozzá, és apámmal, testvérem családjával, a két lurkóval, sógornőmmel minden nap bent voltunk a kórházban. Közben láttam, hogy egyre gyengébb, és felkutattam minden fellelhető szakirodalmat, alternatív gyógymódokat, amit az internet akkori helyzetében, és az akkori viszonyoknak megfelelően csak lehetett. Gyógyteák, füveskönyv, Maria Treben, céklalé, borogatások, kenőcsök, biocuccok, kapszulák, vitaminok… amit csak ki tudtam találni, vagy amiről csak hallottam. Közben meg minden nap vittem a gyümölcsöt, majd a frissen facsart leveket, amikor már enni sem nagyon tudott. Vágtam a körmét, itattam, etettem, bementem vacsoraidőben, hogy legalább egy picit egyen, mert nem szabad még jobban legyengülnie. És sokat fogtam az egyre soványabb, egyre erőtlenebb kezét. Azt a drága kezet, mellyel oly sokat símogatott, amivel annyiszor kifejezte, hogy mennyire szeret minket. Csókolgattam a homlokát, és bíztattam, hogy tartson ki, mert annyi, de annyi dolga van még közöttünk! Apám, testvérem, a menye, a tündéri unokák, mind-mind hazavárják. És a kutyám, Kormi is, aki annyira imádja, mintha neki is az anyja lenne…
Mindent. Mindent megpróbáltam, mert nem voltam hajlandó ölbe tett kézzel ülni, és csak nézni, hogyan sorvad el. Nem tudtam tehetetlenül beletörődni a sorsba, nem tudtam elfogadni a megváltoztathatatlant. Nem tudtam úgy belenézni a tükörbe, hogy meg ne kérdeztem volna magamtól, mi az amit még megtehetnék? Mert nem akartam úgy szembe nézni magammal, hogy azt mondjam: nem tettél meg mindent, ami csak telt volna, ami az erődből kijött volna.
Aztán az orvos azt mondta, hogy nem tudnak mit tenni: vagy befektetik Őt az elfekvőbe, ahol orvosi felügyelet van, vagy hazavisszük. De azon kívül, hogy bent maradhat, semmit nem tudnak az érdekében tenni. Persze, hogy azt választottuk, hogy hazahozzuk. Hol lehetne máshol jobban, mint otthon, a szerettei között. Még a gondolatába sem tudtam beleképzelni magam, hogy idegenek között kelljen lennie, amikor az én felügyeletem alatt is lehet.
Nagyapám, aki akkor már közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz (falusi parasztember, egyszerű, kemény és konok) bejött a szobába, és könnyek között csak ennyit préselt ki magából: hazahoztátok meghalni?
A diagnózis, és a júliusi éjszaka között talán egy szűk hónap telt el. Mami már inkább csak aludt egész nap, annyira gyenge volt. Az ételt is már csak szívószálon keresztül lehetett beleerőltetni, de annak is nagy része inkább kijött belőle. Minden nap tisztogattuk, forgattuk, hogy ne mindig ugyanazt a részét nyomja. Naponta többször cserélgettem a borogatást a hasán, mert mondta, hogy az addig is jó, míg melegen tartja. Gyártottam a nyers cékla turmixot, mert azt mondják, hogy annak májtisztító hatása van, és arra volt legnagyobb szükségünk, hogy a méreganyagok ne halmozódjanak fel tulságosan a szervezetében.
Apám hajnali kettőkor jött be a szobámba és mondta, hogy a Mami nagyon rosszul van. Rögtön kiszökött az álom a szemeimből, pedig alig másfél órája húnytam le őket és siettem át a „kisszobába”, ahol az utóbbi napokban a közös ágyukat – most csak Neki – megvetettük. Megcsókoltam a homlokát, ami csatakos volt a harctól, amit a teste vívott a túlélésért. Leültem mellé, kezembe vettem a madárcsont-vékony kezeit és megcsókoltam őket, miközben hallgattam a zihálását. Éreztem hogy az a drága szíve iszonyatosan gyorsan ver, mintha egy életre-halálra szóló futóverseny utolsó kilómétereit kellene elcsigázottan, a gyengeségtől kizsigerelve, de mégis teljes erőbedobással megtennie. És úgy is volt.
Az utolsó versenyen vett részt, amiben nem vol esélye a győzelemre, mégis, tudta, hogy ezt a befutót még végig kell hajráznia. A lelke már biztosan nem segíthetett, de a teste, az a hihetetlenül szívós, akaratos, gyengéd, megértő, fáradhatatlan és mindig szeretetről árulkodó test még küzdött tovább.
A szív teljes erejéből pumpálta a vért, amíg csak bírta, aztán a zihálás egyre erőtlenebbé vált. A dobbanások üteme elkezdett lassulni, és szép lassan, percről percre gyengülni. Én csak fogtam a kezét, másik kezemet a hasán nyugtattam, minden energiámmal arra koncentráltam, hogy ami életerőm van azt átsugározzam fáradt testébe, és közben összeszorítottam a fogaim, és annyira préseltem az ajkaimat egymáshoz, hogy majd kiserkent a vérem, és csak konokul sikítoztam magamban mintegy mantraként ismételgetve a mondatokat: „Ne add fel! Kérlek ne add fel! Dolgod van még, amit senki más nem tud elvégezni! Mami! Kérlek ne add fel! Szükségünk van rád, nagyon szeretünk! Maradj közöttünk!
Kérlek! Kérlek! Kérlek! Kérlek ne add fel!”
Aztán a zihálás már alig-alig hallatszott, a szíve egyre csak lassult és lassult és erőtlenedett, míg végül egy nagyon halk, nagyon gyenge és alig érezhető utolsó dobbanással megállt. Akkor szakadt ránk a végtelen semmi…………………
Apám hangosan felzokogott, míg én ráborultam a drága testre és csókolgattam a homlokát, és símogattam az arcát, míg közben a kezeit szorongattam. De már a fény eltűnt a szeméből, és magamban arra kértem Őt, hogy leljen végre nyugalmat az édesanyja mellett, akit annyira szeretett. Zokogó apám a leggyengédebb mozdulattal fogta le a szemeit, és a kezét még sokáig rajtuk tartotta. Hajnal fél öt volt. 1998 július első napja. Az én drága anyukám, anyuci, mami nem volt többé. Élt 57 évet.
Apám reggel hívta az orvost, és míg vártuk, értesítettük testvéreméket, és Mami testvérét, akik néhány háznyival laktak arrébb. Míg vártuk őket, tisztába tettük anyám testét, és átöltöztettük, hogy mire megérkezik mindenki már ne kelljen ezzel foglalkozniuk, maradjon meg mindenkinek úgy az emlékezetében, hogy nyugodtan, szépen fekszik az ágyban, mintha épp csak most dőlt volna le aludni. Pár nappal később átbeszéltük a temetés részleteit is: nem bírtam elfogadni, hogy egy köztemető ezerből egy sírhelyén legyen az én drága anyukám, ezért elhatároztuk, hogy a kedvenc helyével szemben, a hétvégi telkünkön egy gyönyörű, hatalmas fenyőfa altt leljen végső nyughelyre, ahonnan pont rálátni a hintaágyra, melyen meg szokott pihenni. A szertartást jó barátom, a helyi lelkész celebrálta, akivel még nagymamám temetése előtt ismerkedtünk meg, és barátkoztunk össze. Gyönyörű beszédet tartott, olyan igazi, emberi szavakkal; szívhez szólót, egyszerűt, mégis felemelőt.
Hatalmas gránittömböt emeltünk a sír fölé egyszerű, réz kaligráfiával, mely a hintaágy felé néz. Csak ennyi szerepel a rajta: Mami.
Közel egy évig csak mécses mellett tudtam elaludni és minden hajnali fél ötkor felébredtem. Abban az órában, amikor Ő elment. Tizenkét év telt el azóta, és tizenkét éve próbálom versbe szedni a gondolataimat, és lehet, hogy még tizenkét évnek el kell telnie addig, míg sikerül méltó szavakat összegyűjtenem, hogy leírjam azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet meg akarok köszönni az én drága Mamikámnak. De mind a mai napig nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, és nincs olyan hét, amikor ne látnám magam előtt, ahogy hazaérkezem messzi vidékről, leteszem a cuccaimat az előtérben, Ő bent ül a „nagyszobában”, hátradől a fotelban, és megigazítja azt az ősz hajtincset, ami folyton a szemébe hullik……
Utószó helyett:
Azt mondják nálam sokkal okosabb emberek, hogy az idő mindent megold, az idő mindenre gyógyírt ad. Nem, ez nincs így. Vannak olyan dolgok, amiket az idő sem tud meggyógyítani. Én tudom. Mert ebben élek.
És hogy mi segít túlélni a fájdalmat? Az, hogy tudom, minden tőlem telhetőt megtettem. Többre nem voltam képes. És az is, hogy – bár tudtam, hogy fájni fog, és amíg élek emlékezni fogok rá, és legszívesebben a szívemet kitépve kiszaladtam volna a világból, csak, hogy ne kelljen ott lennem azokban a percekben – tudtam, NEKI biztosan jobb úgy, ha Vele vagyok.
Gondold meg jól, mikor, mit és kivel teszel, mert nincs garancia arra, hogy akit szeretsz, holnap is melletted van. Becsüld meg Őt, mert ha már nem lesz, késő lesz bocsánatot kérned. Addig szeress, addig becsülj, addig légy jó, míg van kinek. Mert nem evidens, hogy aki most veled van mindig veled is lesz…