Közhely, hogy az idő kerekét sem megállítani, sem visszafelé forgatni nem lehet. Attól közhely, hogy igaz. Minden, ami velünk történik már történelem. Még az a pillanat is, amiről azt hisszük, hogy benne létezünk, hiszen bármilyen gyors is a fény, mégis időre van szüksége, míg az éppen szemlélt tárgyról szemünkhöz elér, és agyunk leképezi az általa közvetített információt. Időre van szüksége, mégha nagyon rövidre is.
Ugyan ez a helyzet a gondolkodással is: mire végiggondolunk valamit, vagy megértjük, amit mások mondanak, idő telik el. Vagyis életünk folyamatosan a múltban játszódik. Mégha az a múlt csupán ezredmásodpercekre is van.
Közhely az is, hogy kétszer ugyan abba a folyóba nem léphetünk, de nem azért, mert a folyó változik, hanem azért, mert mi nem vagyunk ugyanazok már egy pillanattal később sem, mint előtte voltunk. Éppen ezért jó ha tudjuk, hogy nincsenek megismételhető pillanatok. Életünk minden töredék másodperce egyszeri és megismételhetetlen – vagyis: különleges.
Jó, ha eszünkbe véssük, hogy amit egyszer kihagytunk, azt már többé soha nem tudjuk bepótolni. Hasonló élményre szert tehetünk, de ami elmúlt, már többé nem hozható vissza. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, talán képesek leszünk arra, hogy megéljük, a pillanatokat, hogy „teljes életet” éljünk, vagyis az idő ne csak múljék, ne csak eltöltsük valahogy, hanem fedezzük fel mindazt, amit a pillanat megélése tapasztalatként nyújthat.
Persze nem könnyű ezt a mindennapi életben megvalósítani, de senki nem mondta, hogy a nagyszerű dolgok mindig könnyűek is. Talán, ha vesszük a fáradságot, és megpróbálunk minden cselekedetünkre, gondolatunkra, érzésünkre tudatosan figyelni – először csak pillanatokra, majd percekre, és talán egyszer valamikor akár időnk nagy részében is – akkor a gyakorlást előbb-utóbb siker koronázza. És hogy mi a csudának kellene egyáltalán ezzel foglalkozni? Talán azért, mert a figyelem birtokában rájöhetünk arra, hogy érdemes jól élni az életünket. Minden perccel, amit nem élünk át tulajdonképpen elvesztettük életünk egy kis szeletét. Minden perccel, amit nem jól élünk elvesztettük a tartalmas élet lehetőségét. Minden nem tudatos cselekedetünk ösztönös reagálás a környezetünk ingereire, amivel az irányítás – a saját életünk önkezű irányítása – lehetőségét adjuk ki: úgy viselkedünk, mint az árbócait veszített vitorlás, amely az elemek és az áramlatok kénye-kedvének kiszolgáltatva vergődik a végtelen óceán néha háborgó, néha szélcsendes felszínén.
Ha kitesszük magunkat a szél játékának, akkor elszalaszthatjuk azt a pillanatot, ami lehet, hogy valamiben az utolsó lehetőség. Az életünk című játékban vannak helyzetek, amikor nem húzhatunk új lapot: nem nézhetünk valakinek kétszer utoljára a szemébe, lehet, hogy valakitől nem kérhetünk még egyszer bocsánatot, és előfordulhat, hogy nincs lehetőségünk még egyszer felmenni ugyan annak a hegynek a csúcsára.
Néha persze szerencsések vagyunk és kaphatunk egy újabb esélyt, ami beteljesítheti az elvárásainkat, de biztosíték semmire sincs. Érdemes hát figyelni magunkra, megtanulni különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolog között, és a lehető legjobbat kihozni abból az időből, ami számunkra megadatott.
Nekem most szerencsém volt, mert kaptam egy második esélyt, így a Lúzer történeteimből egy – igaz két év után – végül is happy end-del zárult: a képek (egy kakukktojás kivételével) önmagukért beszélnek. Megérte türelmesnek lenni és figyelni: a lehetőség sokszor a kezünk ügyében, vagy az orrunk előtt hever, csak éppen nyitottnak kell lenni, hogy észrevegyük.
Köszönet a lehetőségért barátomnak, K. Á-nak!