Moziba mentem ma este; az egyik fővárosi szórakoztatóipari konglomerátum egyik kis termét kívántam igénybe venni a szabadidő nemesnek nem éppen mondható eltöltése céljából. Ünnep lévén a központ csak korlátozott minőségében tartotta magát a kitűzött céljai közé – néhány étterem és a mozi tartott csak nyitva – amit őszintén szólva nem is bántam annyira. Így legalább kényelmesen helyezhettem el a bejárat közelében az autómat, és nem kellett attól sem tartanom, hogy minden lépésnél csomagokat, kacatokat és mindenféle haszontalan holmit cipelő, mindig rohanó, türelmetlen siserehadon keresztül kelljen csapást vágnom, míg végcélom felé veszem határozott lépteim irányát.
A film kezdése előtt bő egy órával meg is érkeztem, és ahogy számítottam nem volt az a túlburjánzó áradat, „akit” soha nem tudok megérteni: miféle olthatatlan vágy tölti be az elméket, hogy folyamatosan tele vannak ezek az intézmények vásároló, a túldimenzionált fogyasztási kényszernek szakadatlanul megfelelni kívánó hipnotizált embertömeggel. Néha az az érzésem, hogy ha valamit nem tudnának megkapni, ami épp divatos, trendi, vagy (a modern világnak megfelelő szóval élve) hype, akkor úgy éreznék, az életük fabatkát sem ér; mintha a divatos cuccokkal, a trendi mobillal, a figyelemfelkeltő hajviselettel, vagy a drága közlekedési eszközökkel lehetne mérni valakinek az értékét.
Amint beléptem az épületbe, elhaladtam a parkolójegy-érvényesítő automata előtt, és a szemem sarkából vettem csak észre, hogy a mellette álló fa padon ül valaki. Ahogy határozottan elhaladtam a jelenség előtt, visszafordultam, mert a kép nem hagyott nyugodni; mintha már láttam volna valahol. Megálltam és akkor vettem észre, hogy a padon egy szinte átlátszóan szikár, úgy nyolcvan-kilencven körüli, egyenes tartású, barna kucsmát viselő bácsika ül. Ahogy megálltam, láttam a szemében, hogy nem zavart volna meg ha elmegyek mellette, de így, hogy már őreá figyelek, vette a bátorságot, hogy mégiscsak megszólítson. Odaléptem hát hozzá, és Ő alig hallhatóan, könnytől elfúló szavakkal elmondta, hogy most jött a kórházból, és csak beült ide megpihenni, és éhes.
Hirtelenjében csak annyit tudtam neki mondani, hogy sajnálom, de nem tudok neki ételt adni, hiszen minden zárva van, de az összes aprót, ami a zsebemet húzta (nem volt több, mint ötszáz forint) a kezébe nyomtam, és sietősen mentem is tovább átvenni a lefoglalt jegyemet. De ahogy mentem tovább azt éreztem, hogy összeszorul a szívem. Felsiettem hát az emeletre, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnék bármit is tenni, ennek az öreg, láthatóan egyszerű, vidéki, a sok munkától és gondtól megfáradt, ámde méltó öregségre teljesen esélytelen embernek a pillanatnyi megsegítésére. Ahogy ezen gondolkodtam, az egész világ annyira szürreálisnak tűnt: egy csillogó-villogó, üvegből és fényből készült épület a harsogó, gazdagságot sugárzó reklámjaival, állandóan meg nem szűnő zajával, és a kijárat melletti padon egyedül ülő, némán magába burkolózó öregemberével. Mintha a folyosó két teljesen ellentétes világ választóvonalát jelentené: emitt a habzsolás, jólét és gazdagság a mindent felélő sáskamentalitásával, amott meg a mérhetetlen szegénység, egyszerűség, és a keményen végigküszködött élet a totális reménytelenségével.
Nagyapám jutott eszembe (Isten nyugosztalja), aki maga is parasztember volt és kilencvennyolc éves koráig volt közöttünk. Emlékszem, ahogy már nagyon idősen kicsoszogott a ház elé, és csak ült a napfényben a kék kötényében, akár órákig is mozdulatlanul, gumicsizmából metszett fekete lábbelijében, szikáran, egyenes derékkal, miközben ki tudja merre kószált örökké nyughatatlan lelke. Dolgos élete volt: mindig meg kellett küzdenie mindenért – kaszált, betakarított, disznót etetett, szántott, gabonát zsákolt, fuvarozott a lovaskocsijával, és minden nap megitta a neki járó, saját szőlejéből készült bor-, vagy a ház körüli gyümölcsösben érett, cseresznyéből, szilvából, körtéből, barackból párolt pálinkaadagját. Utolsó hónapjaiban szinte már csak a pálinka tartotta benne a lelket – az orvos azt mondta, hogy nyugodtan igya csak meg a maga kis fél kupicáját minden nap. Volt, hogy már csak szívószállal tudott inni, de ezt a csöpp örömöt nem hagyta volna ki. Míg élt nem kért soha semmit, nem hagyta, hogy mások támogatására szoruljon. Kemény ember volt, sokszor igazságtalan is, de valahogy csak megtette a magáét, hiszen neki is köszönhetem, hogy itt vagyok, és ezeket a sorokat pötyögtetem a klaviatúrán.
Gyorsan kiváltottam a jegyeket és lerohantam újra a földszintre, reménykedve, hogy ott találom az öreget. Közben végigvettem a lehetőségeket, hogy miként is tudnám ellátni legalább egy étkezésre való élelemmel. Szerencsémre még mindig ugyanott ült, ahol néhány perce először megláttam, ígyhát gyorsan odasiettem hozzá, és mondtam neki, hogy itt várjon, míg vissza nem jövök. Feliramodtam hát a gyorsétterembe, és vettem neki néhány szendvicset, meleg hasábburgonyát, és gyümölcslevet, majd a telepakolt zacskóval visszasiettem hozzá. Akkor figyeltem meg jobban, amikor újra odaértem és átadtam neki az elemózsiát. Kék szeme volt, és botot szorongatott a kezében, a másikkal pedig egy zacskót gyűrt maga mellé. Egyenes derékkal ült a pad szélén, miközben hálálkodva, szétgyűrt könycseppekkel a szemében köszönte meg, amit érte tettem.
Mielőtt megkérdeznéd: egyáltalán nem könnyebbültem meg. Attól, hogy most és itt egy hangyányit segítettem egy öregembernek, még nem fordult jóra a világ. Holnap reggel Ő ugyanúgy éhes lesz, ahogyan sok százan, vagy ezren szerte az országban, és több millióan világszerte, és azok a rendszerek, melyekben élünk az öregeket valami szükséges rossznak tartják csupán. Persze a saját szülőit, nagyszülőit általában (remélhetőleg) megbecsülik az emberek, de ha már a máséról van szó, akkor a figyelem és a tolerancia ritka kincs. Azon kívül, hogy gazdasági problémát okoznak, vagy éppen szavazatot jelentenek milyen kézzelfogható segítséget nyújtunk azoknak, akiknek köszönhetjük, hogy létezünk? Hogy abban a világban élünk, amit – jól-rosszul, de ők építettek fel a számunkra. Átéltek háborút, elnyomást, rombolást, újjáépítést, válságokat, „egyenlőséget” és elszegényedést. Hol vannak azok a stratégiák, amelyek az ilyen kitaszított rétegek emberhez méltó életét hivatottak elérni? Hol vannak az iskolai megmozdulások, melyekben kisgyerekek segítenek az öregemberek egy-egy hétköznapját megkönnyíteni? Hol vannak az oktatásban azok a momentumok, amelyek ráébresztik a felnövekvő nemzedéket az idősek megbecsülésére, vagy hova tüntek azok a családban valaha meglévő értékek, melyek az összetartásra, a családtagok tiszteletére, az idősekkel szembeni együttérzésre, türelemre, toleranciára tennék képessé gyermekeinket?
A kérdések persze csak költőiek, a válaszokat mindenki meg tudja magának adni így, vagy úgy. Nekem az én „jelenés-bácsikám” kinyitotta a szemem, meglátjuk mit tudok kihozni belőle. Neked, kedves olvasó pedig azt kívánom, hogy ha véletlenül már nem lenne sajátod, akkor találd meg Te is a magad „bácsikáját”.