Reggeli hír: „Holtan találták Daróczi Dávid volt kormányszóvivőt egy Andrássy úti lakásban.” „Öngyilkos lett Daróczi Dávid volt kormányszóvivő.” „A Gyurcsány-kormány egykori szóvivője 38 éves volt.”
Minden halál értelmetlen. De vajon az életnek van-e értelme? Talán van, talán nincs. Soha nem tudhatjuk meg az igaz választ, mert csak a saját, emberi szemszögünkből tudjuk a kérdést feltenni. Amikor azt kérdezem: van-e értelme? – csak abból tudok kiindulni, amit a saját értelmemmel, érzékeimmel fel tudok fogni a világból. Mindent ahhoz viszonyítok, ahogy emberként el tudok képzelni dolgokat, eseményeket, valóságokat. És mindent ezen felfogás alapján ítélek meg.
Mi, az emberi faj, magunkat a legmagasabb rendűnek gondoljuk, de hogyan is képzelnénk másként, amikor a mi viszonyrendszerünkben még nem találkoztunk nálunk „fejlettebekkel”. Persze a fejlettséget is csak a saját kordinátarendszerünkben tudjuk értelmezni, hiszen hogyan is tudnánk valami olyasmit megérteni, megismerni, amihez nincsenek megfelelő érzékszerveink. Talán van negyedik, ötödik, tizedik dimenzió, de képtelenek vagyunk létezését felfogni, mint ahogyan a végtelen is felfoghatatlan véges tudatunk számára. Mint az is felfoghatatlan, hogy talán a LÉT – mint öröktől létező – mindig volt, és mindig is lesz.
Mi, emberek, a tudatos lények, azóta, hogy gondolkodni tudunk, keressük életünk értelmét. Az emberiségét, és saját, egyéni létünkét is. Nem tudjuk elfogadni, hogy véletlenül, ok, és cél nélkül jöttünk létre, és életünk talán éppolyan véletlenül, és céltalanul ér véget. Csupán villanásnyi kisülések vagyunk a végtelen idő szövetében, melyek a pillanat tört része alatt elenyésznek, mint a cigarettafüst a hajnali, párás víz felett gomolygó ködben.
Vallásokat hozunk létre; hiteket, dogmákat, isteneket gyártunk, csak, hogy megmagyarázzuk, az, hogy pont erre a bolygóra, pont ebben az idősíkban, pont ilyen körülmények között, pont ebben a családban születtünk meg, nem lehet csupán a vak véletlen olcsó játéka. Életünknek, létünknek magasabb rendű célt kell kiszolgálnia. Hogyan is lehetne másként, különben emberi elménk megőrülne, ha azt kellene elfogadnia, hogy egyszercsak nem lesz tovább. Az, hogy éltünk, és közben teremtettünk valamit: örömöt, bosszúságot, haragot, boldogságot, undort, vagy szerelmet váltottunk ki valakiből – valakikből, nem lehet csupán egy kavics okozta apró fodor a tó felszínén, amit tovaterjedve kioltanak mások gyűrűző lélekfodrai. Ha nem hinnénk, hogy célunk van e világon, miért is keresnénk oly kitartóan a boldogság kék madarát? Vagy pont azért keressük, mert valahol titkon attól félünk, hogy ha anyagi testünket visszaadjuk az anyaföldnek már nem lesz több lehetőségünk a boldogság gyönyörében megmártózni?
Az Élet, a Lét, a Lélek csak kölcsönben van nálunk. Átlényegíti testünket amíg velünk van, majd tovaszáll, amikor anyagból szőtt burkunk már nem tudja tovább tartóztatni. Mivel tudatosak vagyunk, megtehetjük azt is, hogy eldöntjük, mikor jöjjön el ennek ideje. Nehezebb ezt elfogadni, mint amikor betegség győzedelmeskedik, vagy a kiszolgált, elhasználódott szövet rongyolódik szét az utolsó, mindent eldöntő ütközetben. Főleg nehéz, ha fiatal, életerős, látszólag egészséges, tettrekész ember dönt úgy, hogy befejezi azt a játszmát, amit a Nagybetűs Életnek hívunk.
Ki tudja, az életének volt-e értelme, vagy célja? Abban reménykedhetünk csupán, hogy amíg itt volt közöttünk, a léte – és most már a hiánya – hagyott olyan mély lenyomatot azoknak a lelkében, akik szerették, hogy érdemes volt erre a világra megszületnie.
Szóljon ez az ének mindazoknak, akiket valaha is szerettek, és már nincsenek közöttünk: