Ez a blog úgy általánosságban az élet nagy dolgairól szól. Meg a kicsikről. Amik néha sokkal nagyobbak, mint aminek gondoljuk őket. Például arról is szól, hogy merről merre megyünk, mi az, ami fontos, és mi, ami lényeges. Legalábbis szerintem. Az én szememmel, az én szemléletemmel, az én látásommal, meglátásommal és gondolataimmal. 
És néha arról is szól, hogy mi az, ami lényegtelen, ami miatt nem érdemes a saját boldogulásunkat, boldogságunkat háttérbe szorítani. Mert van bőven ilyen is. Szerintem.
Nyilvánvalóan amit itt leírok, azok nekem a legfontosabbak – adhattam volna azt a címet is, hogy „én szerintem a világ” -, de lehet, hogy némelyik gondolat számodra is az. Lehet, hogy néhány pillanat erejéig az energiáink közösen futnak, egymás köré csavarodnak és azt mondjuk mindketten: Igen, én is így képzelem az életet. Különben meg nem lenne érdemes írni. Egy szót sem, mert csak időpocsékolás lenne.
Ma nagyon kis dolgokról szól a bejegyzés: néhány pillanatról, ami az életem egy bizonyos napjának bizonyos pillanatképei. Nem nagy dolgok ezek, mégis – a kérdésem az – érdemes-e ezek nélkül élni?
Érdemes-e csak a napi rutinnak élni, a „jaj de fontos ember vagyok” mentalitásnak, miközben az idő szemcséi megállíthatatlanul peregnek életünk homokórájában? Néha hajlamosak vagyunk annyira belemerülni az „emberi játszmákba”, hogy észre sem vesszük, a világ, amiben élünk, maga a csoda. Minden pillanata hozhat gyönyört és boldogságot, csak szemünknek kell lenni hozzá, hogy lássuk.
Ilyenkor persze azt mondhatod, hogy neked márpedig van szemed hozzá, te észreveszed a szépet és a jót, nemcsak a csúnyát és a rosszat. Alapvetően te pozitív ember vagy: a feleségedben/férjedben/szeretődben, gyerekedben, családodban, munkatársaidban is csak a szépet és jót látod. Korrekt vagy, igazságos, emberséges. Nem kritizálsz másokat feleslegesen – csak akkor persze, ha muszáj – egyébként meg amúgy is példakép vagy, felnéznek rád az emberek, és már a lényeddel is motiválod őket arra, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.
Te figyelsz mindenre és mindenkire: nem múlik el úgy születésnap, névnap, mikulás, karácsony, vagy húsvét, hogy valami aprósággal meg ne lepd a szeretteidet. Nem nagy dolgokkal, csak éppen annyival, amivel jelzed: fontosak a számodra. Te vagy az a FÉRFI, aki mindig visz egy-egy szál virágot, és te vagy az a NŐ, aki megleped az „uradat” egy finom vacsorával, vagy épp egy pohár borral a gyertyafényes asztalnál, amikor hazaér a fárasztó nap után.
Te vagy az a FÉRFI, aki örömmel segít otthon a házimunkában, mert tudja, hogy a NŐ a munkában is meg kell, hogy állja a helyét, és te vagy az a NŐ, aki megteremted az otthon melegét, mert tudod, hogy a FÉRFInek kell a biztos, és szeretetteljes hátország. Nyitott szemmel jársz a világban, és tudsz örülni minden apróságnak – ha reggel forró kávét kapsz otthon, ha előzékenyek veled a buszon, vagy valaki beenged maga elé, amikor kikanyarodsz az autóval az utcádból, de az is boldoggá tesz, hogy te magad udvarias vagy: elengeded a gyalogost, és közben nem morogsz rá, sőt, még mosolyogsz is, amikor az idős néni kicsit nehezebben megy át a zebrán, mert eszedbe jut, hogy a te nagymamád pont ilyen döcögősen jár már nyolcvanévesen.
Mindig tudod, hogy a napi rutin nem cél, és a lényeges dolgok ott kezdődnek, ahol a fontosak véget érnek; mert persze fontos a munkád, a tennivalód, a megélhetésed, a családod, a gyerekek, a haverok/cimborák/csajok/pasik, de sokkal lényegesebb, hogy egészséges vagy, és jól érzed magad a bőrödben, és tudod, hogy csak akkor tudsz másokra boldogságot sugározni, ha te magad az vagy. Neked ezeket nem is kellett volna elmondanom, hisz tudod magadtól is, sőt nálam sokkal jobban! Mégis leírtam de csak azért, mert délután kint voltam a Margitszigeten, és gondoltam elmesélem neked, hogy itt a tavasz! Észrevetted?…
