lose [lu:z] – (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget
(Az eredeti felvételt sajnos a jogtulajdonos nem engedi beilleszteni)
Mivel a koncert napjáig már nem volt túl sok idő hátra (így jár ugye, aki nem időben gondoskodik az ajándékról), lázas szervezkedésbe kezdtem. Először is meg kellett tudnom, van-e még jegy, aztán ha van, akkor meg kell rendelni, és valahogy kézhez kapni. De mivel az ötlet valamikor estefelé fogant meg, a másnapi pénztár nyitást mindenképpen meg kellett várnom. Gondolhatod kedves olvasó, hogy milyen izgalommal hajtottam álomra akkor még korántsem ősz hajszálakkal megtűzdelt, ámbár már néhány homlokbarázdával rendelkező fejemet.
Eljött a reggel, és jó hírekkel fogadott: néhány kísérletezés után sikerült telefonon elérni a BKK jegypénztárát, és kiderült, hogy HÁL ISTENNEK van még néhány jegy. De azt mindannyian tudjuk, hogy az öregek nem voltak annyira híján a józan paraszti észnek amikor a közmondásokat kitalálták – hát most is nagyon ült az egyik, mégpedig az, amelyik aszongya, hogy: nincsen rózsa tövis nélkül! Nahát itt is volt egy aprócska szépséghiba. Jegy volt éppenséggel, de csak helyben lehetett megvásárolni. Azaz mintegy 123 km-re a tartózkodási helyemtől. Ami ugyan nem borzasztó távolság, de – tekintve, hogy a belépők is mintegy huszonnégyezer kemény forintot kóstáltak – ez az aprócska bibi nem könnyítette meg túlságosan a helyzetemet. Abban nem lehetett bízni, hogy az előadás napjára még biztosan marad néhány, viszont pénztárcám egészségét már oly mértékben károsította volna ez az extra fogyókúra, amit a beszerzéshez szükséges oda-vissza út jelentett volna, hogy kétségessé vált a projekt sikere.
De mire is vannak a jó barátok? Szerencsére nekem is van olyanom – nem is egy – aki ráadásul még közel is van a tűzhöz (in hungarian: Nemzetünk Fővárosa)! Nosza nem voltam rest és jó pofátlanul nekiszegeztem a kérdésbe bújtatott felszólítást: ugye kedves cimborám, biztosan van dolgod neked a Kongresszusi központ környékén, természetesen munka-, és pénztár nyitvatartási időn belül, és persze még azt is el tudnád nekem intézni, hogy azok a fránya jegyek valamiféle csoda folyományaképpen eljussanak Gy-be!? És mivel kedves barátom akkor éppen egy nagyon ismert, nagyon nagy vállalat nagyon magas pozícióját töltötte be, megszervezte, hogy 1) az egyik embere, aki valamikor a nap folyamán a BKK környékén tartózkodik, megvegye a belépőket, a nap folyamán 2) eljuttassa azokat a cimbora irodájába, ahol egy másik beosztott, aki következő nap vidéken jár, mielőtt elindulna 3) bemegy érte az irodába, magához veszi, és 4) eljuttatja Gy-be, mégpedig úgy, hogy amikor a várost elkerülő körgyűrűre ér egy megbeszélt helyen (praktikusan egy benzinkútnál) 5) a kezembe adja őket.
És ím, a szervezés sikerrel járt; 2 db belépőjegy Bobby McFerrin 2005. február 20-i koncertjére másnap a kezeim közt lapult!
Nagy óvatossággal – mitha csak kincseket rejtegetnék (mert számomra azok is voltak) – rejtettem el a belépőket, hogy néhány nap múlva, meglepetésként adjam át N-nek x-edik születésnapjára. Bobby zenéjét nagyon szeretem, de talán még jobban szeretek ajándékozni, és ez az egész történet – az ötlet kipattanásától, a szervezkedésen át, a kézben lapuló jegyekig – annyira jól jött össze, és annyi izgalmat tartogatott, hogy jó érzéssel néztem a nagy esemény – születésnap egy szuper koncerttel – megünneplésének elébe.
Nem kellet már sokat várni, az a néhány hét gyorsan eltelt és elérkezett a várva-várt nap. Barátnőm mit sem sejtett, de annyit azért muszáj volt mondanom, hogy aznap elutazunk, és az utazás célja egy olyan helyszín, ahová a hétköznapi farmer-póló egyencucc (amit általában én hordtam akkoriban) nem igazán való, és neki is valami elegánsabb ruhát érdemes felvennie, mint amiben a főiskolára járt be. Az izgalmam délutánra már a tető fokára hágott, egyrészt maga a meglepetés ténye miatt (merthogy imádok meglepetéseket szerezni), másrészt meg a világhíresség miatt, akit még addig soha sem sikerült élőben látni, hallani. A koncert nyolc órakor kezdődött, de biztos, ami biztos alapon úgy döntöttünk, hogy inkább picivel korábban indulunk el, ki tudja milyen előre nem látható események jönnek közbe egy ilyen utazás alatt, és semmiképpen nem szerettem volna valami banális hülyeség miatt elszalasztani ezt a kivételes alkalmat. Fürdés, szépruha, krémek, smink, parfüm, rúzs, kosztüm, nekem szépnadrág, ing, zakó, fényescipő, edt, meg ami kell.
Utolsó ellenőrzés: minden rendben; kinyalakodva, illatfelhőben, kabátban, retiküllel, pénztárcával készen álltunk a nagy útra. A boríték, ami a jegyeket tartalmazta a zakóm belső zsebében lapult, talán egyszer nyitottam ki összesen, még akkor, amikor kézhez kaptam. Annyira vigyáztam rájuk, hogy még attól is féltettem őket, nehogy egy picikét is meggyűrődjenek: mintha valami különleges, egyedi, gyémánttal, drágakövekkel kirakott, aranyból, platinából, egzotikus fémekből kézzel készített fabergé-tojások lettek volna, amik valamilyen hihetetlen csoda és szerencse folytán, kalandos úton kerültek volna a birtokomba. Hát így melengedtek a jegyek a szívem fölött. Még most is – ahogy írom ezeket a sorokat – érzem, ahogy hevesebben ver a szívem, arcom kipirul és remegnek az ujjaim a klaviatúra fölött, a szavakat keresve, amikkel megpróbálom lelkiállapotomat leírni, csak attól, ahogy a pillanatra gondolok, amikor ott álltunk az ajtó előtt, az indulás előtti utolsó másodpercekben.
Idegességemben már vagy századszor a karórámra néztem, hogy biztosan időben indulunk-e, biztosan oda fogunk-e érni. Mielőtt az ajtóban elfordítottam volna a kulcsot jobb kezemmel beletúrtam a zakóm bal belső zsebébe, és előhúztam a lezárt borítékot hevesen kalapáló szívem fölül. Remegő ujakkal nyitottam fel, hogy utolsó utáni alkalommal is megnézzem az időpontot: az előadás pontosan 20:00-kor kezdődik. Aztán szemem egy pillanatra a dátumra tévedt, és a pillanat tört része alatt falfehér arccal, értetlenkedve meredtem magam elé, miközben remegő ujjaim közül a jegyek falevélként hulltak alá az előszoba hideg kőlapjaira.
Az időponttal nem voltunk elkésve. Csak egy egész nappal…