lose [lu:z] – (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget
loser [‘lu:ze*] vesztes, szleng: pancser
A harmadik történet a sérülésekkel járó, és egyben a fejsérüléses történetek között is a második. Így visszagondolva életem korai szakaszára – és barátaimtól visszahallva a reakciókat az előző történetről – kezdem már gyanítani, hogy biztosan lehet valami összefüggés a „fejbajaimmal” és a későbbi dolgaimmal kapcsolatban. Kedves szülők, leendő szülők és kisgyermek nevelők! Alaposan nézzetek körül mielőtt gyermekeitek játszani mennek, van-e olyan veszélyforrás a játszó téren (nemcsak a játszótéren), ami effektíve leselkedhet gyerkőceitek koponyájának épségére!
Az eset körülbelül hároméves koromban történhetett: ez az első emlékem, ami gyermekkoromból megmaradt.
Az utcánkban – a kis bányászváros egyetlen utcájában, ahol szolgálati erdészlakások voltak – a mi házunk volt az erdészházak között a második. Most ne úgy képzeld el Kedves Olvasó, hogy ez egy olyan ház volt, amit erdő vett körül vadállatokkal – farkassal, rókával medvével -, vagy ha beléptél minden fából és szarvasagancsból készült, sőt még a kerítés sem vaddisznókolbászból volt. Egy kis zsákutca bal oldalán a negyedik ház volt, amiből három egyforma közül a középső. De ezen kívül semmi nem emlékeztetett egy igazi vadászházra, csak épp az erdészet építtette az ott dogozó vezető beosztásúak számára. Ez a munka pedig egyáltalán nem az a romantikus, őzikékkel, manókkal, erdőlakó törpökkel és koboldokkal fűszerezett tevékenység volt, mint amire gondolnál. Az erdészek alapvetően technokraták, épp csak a munkájuk egy részét – van amelyik többet, van amelyik kevesebbet, sőt olyan is van aki semennyit – az erdőben töltik. Köbmétereket számolgatva, szállítást szervezve, vagy fakérget háncsolva, lécet fűrészelve, vagy erdőt telepítve. A Hófehérkék és hét törpék, a Piroskák, és a Jancsik meg a Juliskák nem az erdészek munkaköre. Azt meghagyták a mesemondóknak.
Szóval a mi házunk volt a bal oldali három egyforma közül a középső, a harmadik ház lakói később költöztek az utcába, a házuk is a miénk után talán egy évvel készült el. A szomszédban is volt két gyerkőc, ők szintén fiúk voltak, mint mi a bátyámmal, de közöttük nem volt ekkora életkor különbség, mint közöttünk, és nálam sem voltak jóval idősebbek. Arra már nem emlékszem, hogy a bosszúságom kiváltó oka közvetlenül mi volt, de hogy a szomszéd gyerekek voltak, az biztos.
Én már gyerek koromban is eléggé önérzetes voltam, erről több történet is tanúskodik. Később ezt már tökélyre fejlesztettem, sőt, volt egy olyan időszak is kora ífjúságomban, amikor egyfajta küldetéstudat vette az agyamba magát, amiből később hál’ Istennek sikerült kinőnöm. Képzeld el: nem elég az a sok küldetéstudattal rendelkező szektavezér, pap, politikus vagy terrorista? Kellene még egy szocialista kisvárosból jövő és épp ezért semmilyen gazdasági, vagy vallásos háttérrel, mi több politikai meggyőződéssel sem rendelkező ember, akinek küldetéstudata van? Hát nem lenne nevetséges? Se robbantgatás, se vallásos öngyilkosság, se megélhetési politizálás, se gazdasági bűncselekmények: megvesztegetés, zsarolás, vagy emberrablás? Hát milyen kirívó tettet tudtam volna elkövetni? Legfeljebb egy utcasarkon állnék egyedül a nyakamban valamilyen kézzel firkált táblával, amivel a díszhörcsögök emberibb bánásmódjáért gyűjteném a petícióhoz szükséges aláírásokat.
Tehát – mint mondottam volt – az eseményt kiváltó okra már nem emlékszem, de biztosan emberi lényem legmélyén érinthetett meg, mivel bosszút forraltam a szomszéd srácok ellen és ehhez rendelkeztem a megfelelő önérzettel, ami az első lépés ahhoz, hogy az ember bosszúért kiáltson. Fizikai erőnek és logisztikai tudásnak még nem voltam birtokában, és mint később kiderült ez okozta tervem vesztét és a testi épségemben történt negatív változást is. Ma már egészen másképp állnék neki a kivitelezésnek.
Akkor azonban a motiváció minden egyéb tervezési problémát alapból vetett el, és azonnali cselekvésre késztetett. Ha három évesen már tanulmányozhattam volna a nagy hadvezérek – Nagy Sándor, vagy Napóleon – munkásságát, bizonyára több lehetőséget is megfontoltam volna, sőt, biztosan nem reagálok azonnal és teljes erőbedobással a megaláztatásra. Akkoriban még nem tudtam, hogy a bosszú akkor az igazi, ha a megcélzott személy már nem is tudja, hogy miért kapja a visszavágást, és éppen ezért már nem képes összekötni a jelen történését a múltbéli előzménnyel. Na ja, ha akkor ilyen okos lettem volna, mint most…
Ígyhát az elméleti tanulmányok híján a tettek mezejére léptem. Az udvarunkban található legnagyobb követ szemeltem ki bosszúm eszközének. A célom pedig nem kevesebb volt, mint fogni ezt a szikladarabot, és a szomszéd udvarába átdobni, ezzel bizonyítva, hogy nem ijedek meg sem a magam árnyékától, sem nálam három-négy évvel idősebb fiúktól. Miért is kéne megijednem tőlük, mikor én vagyok a legtökösebb legény a vidéken! Na, ha majd meglátják a követ az udvarukban, rögtön meg fognak hunyászkodni, és szemlesütve fognak ezentúl közlekedni a jelenlétemben! Meg is érdemlik! Majd én jól megmutatom nekik, hol is lakik a magyarok Istene!
Fogtam hát a követ és minden erőm bedobásával a drótkerítéshez vonszoltam. Csak úgy dagadtak az izmok felkaromon és vádlimban, ahogy legalább tizenkét méterre elvonszoltam a világ legnagyobb, építkezési törmelékből megmaradt szikláját. Miután kifújtam magam és megtöröltem izzadságtól fénylő homlokomat az ingecském ujjába, nekiveselkedtem a három éves embergyereket próbára tevő kihívásnak. Fogást kerestem, majd kezecskéimmel megragadtam a sziklakövet és lassan, centiről-centire haladva elkezdtem a heroikus küzdelmet a szikla felemelésére. Ehhez igénybe vettem a drótkerítés segítségét is: amikor fogást kellett váltanom a követ nekinyomtam a kerítésnek, majd váltás után innen toltam tovább a sziklát egyre magasabbra és magasabbra. Lassan a kő a drótkerítés tetejéhez közeledett. Kezeim már remegtek, ahogy a követ fejem fölé emelve az utolsó megfeszített erőbedobásra készültem: még néhány centi és elérem a drótháló tetejét, és onnan már csak egy pici billentés, és a kő máris rémisztő zuhanással fog a szomszéd kertjére zúdulni. Utolsó erőmet is beleadva lábujjhegyre álltam és tenyeremből az ujjaim hegye felé billentettem a sziklát, hogy bosszúm végre teljessé váljon! Már láttam a szemeim előtt a rettenetes pusztítást, amit a kő fog okozni, amiből a szonszédék tudni fogják, hogy ki a főnök: letört tulipánok lesznek hősies tettem bizonyítékai!
És akkor megtörtént a katasztrófa! Ahogy kinyújtott kézzel, lábujjhegyre ágaskodva elmém teljes kapacitásával a bosszúra koncentráltam, a másodperc egy tört részére elveszítettem az egyensúlyomat, aminek felmérhetetlen következményi szó szerint a fejemre zúdultak! A kő – a legnagyobb, amit csak közel, s távol találhattam, a szikla, melynek küldetése az volt, hogy felsőbbrendűségemet bizonyítsa ország s világ, a szomszédok, testvérem, és szüleim előtt, és ki tudja, még a hír hova jutott volna el széles e hazában -, a bosszú sziklája egyensúlyából kimozdulva két kezem között saját fejemre hullt alá.
Én pedig a kudarctól megszégyenülve és a fájdalomtól könnyes szemekkel, zokogva rohantam be a házba, anyám féltő karjai közé.