lose [lu:z] – (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget
loser [‘lu:ze*] vesztes, szleng: pancser
Folytatódjék hát a történetek sora. A mai eset a legkorábbi, amiről a szájhagyomány szól. Én sajnos már nem emlékszem rá, mivel alig néhány hónapos voltam, amikor megtörtént. Több változata is közszájon forgott, talán igazából nem is egy esetről van szó, hanem kettőről. Az elkövetője (a bátyuskám) sem tudja mindig, hogy melyik a valódi, én inkább a két külön esetre hajlok az elbeszélések alapján. Legalábbis simán el tudom róla képzelni, hogy nemcsak egyszer esett bűnbe, hanem folyamatos elkövető volt.
1. változat:
Mint fentebb említettem alig néhány hónapos csecsemő voltam, akit jóanyám rábízott a nálamnál hét egész esztendővel idősebb bátyámra. Szegény anyám azt gondolta a hét éves kor már valamiféle komolyságot, esetleg felelősséget feltételez az idősebb testvér részéről. Hát mondhatom ebben nagyon tévedett.
Az én bátyusom akkor nyilván valamiféle rendíthetetlen katona szerepében tetszelgett, minden esetre nem átallotta a babakocsit, melyben szerény személyem épp megérdemelt délutáni szisztáját töltötte – persze mi mást is csinálhattam volna, hiszen egyfolytában csak ebédidő volt nekem, és evés utáni megérdemelt alvás, aminek következményeiről csecsemőkori képeim is bizonyságot tettek – kitolni a házunk előtt húzódó utcára. Amúgy ezzel semmi gond nem is lett volna, mert akkor még egy utcácska, amilyen a miénk is volt, nem túl sűrű forgalommal dicsekedhetett. Autót csak szökőévenként láthattunk, a kerékpárosok pedig voltak annyira éberek, hogy egy babakocsival szlalomozó hét éves gyerkőcöt rutinosan ki tudtak kerülni.
Tehát a forgalommal nem volt semmi probléma, az idő szép volt, tesókám meg úgy gondolta, az öcsi biztosan valami izgalmasabbra vágyik, mint az ide-oda lézengés egy kihalt zsákutcában. Azt végül is bárkivel megtehettem volna – elmélkedett a jó bátyó. Ebből a gondolatból kifolyólag – mivel ő elsősorben a tettek embere volt akkor még – nem volt rest a babakocsit a benne szunyókáló, és éppen ezért mit sem sejtő öcsikével a maga kis ütemes tempójában az utca vége felé terelgetni. Persze erre egy alvó kisváros néptelen zsákutcájában miért is figyelnének fel az emberek, hiszen akkor még a városka eme része éppenhogy csak betelepülőfélben volt, a házak között még foghíjas telkek árválkodtak.
Tesókám mind a hét évének önérzetével el is kalauzolta járművemet – benne a még mindig mit sem sejtő jómagammal – az utcánk végéig, ahol is – mivel nem volt az a túlságosan álszerény ember – mert nagyot álmodni! Bár ne tette volna! Én még mindig az igazak álmát aludtam, amikor bátyus a felfedezők izgalmával, ugyanakkor teljes elszántsággal nekiveselkedett az utcánk végén emelkedő domboldalnak.
Nem tudom mekkora erőfeszítésébe tellett, mert a domb elég meredek volt, de egyéb esetben azt hiszem büszkén néztem vona dagadó izmaira, és elgyötört, izzadságtól csatakos hajára, amikor mint egy hegymászó, aki már legalább a hatodik nyolcezres hegycsúcs tetejére tűzi ki a nemzetiszín lobogót büszkén nézett le az előtte elterülő világra.
És akkor, mit egy igazi felfedező – egy Scott, vagy egy Amundsen – a világgal a lábai alatt igazi empirikus tudóshoz hűen egy végső elhatározást tett. Egy élete, egy halála de feltesz mindent egy lapra, és…
elengedte a babakocsit – amiben jómagam mit sem sejtve, a gondtalanok nyugalmas álmát aludtam – a domb tetejéről!
Innentől kezdve az események felgyorsultak. Talán csak egy lassított felvétel tudná visszaadni a néhány másodperc alatt lezajlott folyamatokat: testvérbátyám elindult a gyorsuló járgány mögött, ami valami felfoghatatlan oknál fogva teljesen tisztában volt a nehézkedés, a gravitáció, a súrlódás és egyéb úri huncutságok fizikai törvényszerűségével, pedig állítom soha az életben addig még nem találkozott nálunk egy bizonyos Isaac Newton tanaival senki. Na ja, ezzel a hét éve minden okosságával rendelkező bátyám is pont ugyanígy volt. A kocsi először csak szép komótosan csordogált lefelé a lejtőn, majd ahogy megérezte a szabadság ízét, egyre gyorsuló tempóban kezdett először ügetésbe, majd később vágtába! (És akkor mondja valaki, hogy a tárgyaknak nincs lelkük!) Tesókám pedig először vidáman, majd az események váratlan fordulatát csöpp agyával felfogva egyre kétségbeesettebben próbálta az immár versenyautót meghazudtoló sebességgel száguldó babakocsimat – az akkor már valószínűleg nem jóízűen szunyókáló jómagammal – utolérni, és megfékezni!
Sajnos ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy bármilyen jó elképzeléseink is vannak a dolgok és események bekövetkeztéről az emberi képzelet sokszor csupán a való élet nyomában kullog kreativitásban. A történet vége mondhatnám végtelenül egyszerűen és kiszámíthatóan zárult: a babakocsi felborult és a néhány hónapos kistesó biztonsági öv és légzsákok híján az utca kövezetén landolt.
Nos, azóta hordozom a homlokomon a Harry Potter által világhíressé tett vágás nyomát.
A történet tanulsága pedig a következő: Ha valaki legurít a hegyről és összetöröd magad annyira, hogy a homlokodon soha nem múló forradás nyomát kell majd utána életetd végéig viselned, jó, ha van valaki a családban, aki írói vénával rendelkezik és egy jó kis zaftos történetet kerít mellé! Vagy esetleg többet.
2. változat:
Ez jóval profánabb, csak a végeredmény – azaz a heg a homlokon – ugyan az: Tesóm játék közben (mármint ő játszott velem) egyszerűen leejtett az ágyról.
A szokásos kérés még itt az írás végére:
Kérlek Téged is kedves olvasó: ha eszedbe jut bármilyen vicces, vagy mulattató történet, ami velem kapcsolatban történt, de főleg, mert én voltam benne a negatív és éppen ezért nevetséges szereplő, vagy áldozat, akkor azt oszd meg velem légy szíves az alábbi e-mail címen: sirelancelot@freemail.hu.