lose [lu:z] – (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget
loser [‘lu:ze*] vesztes, szleng: pancser
A napokban jutott eszembe egy kifejezetten hülye cselekedetem, ami így utólag nagyon vicces kis történet, de akkor és ott, amikor megesett, óriási rémületet keltett bennem, és bár már néhány perc múlva jókat nevettünk a kollégákkal az eszementségemen, számomra nagy tanulsággal szolgált. Ennek kapcsán elkezdtem összegyűjteni az emlékeimet saját lúzerségemről, két okból is.
Az egyik ok nagyon profán: azt gondolom, hogy kell tudni nevetni magunkon. Muszáj megtartani azt a gyermeki ártatlanságot, ami képessé tesz arra, hogy magunkat is kívülről lássuk – mint a néhány hónapos embergyerek, aki magáról egyes szám harmadik személyben beszél. Kívülről látni, és ezért intakt módon, nem megfertőzve a saját magunkkal szemben tanúsított érzelmeinkkel: a saját fontosságunk, érinthetetlenségünk, és tévedhetetlenségünk érzésével.
A másik ok az elsőből fakad: hogyan is lehetnénk annyira fontosak, amikor az életben vannak igazán komoly dolgok is. Talán elég annyit mondanom, hogy Afganisztán, Szomália, Etiópia – most nézem a CNN-t; Haitin 7-es erősségű földrengés volt közvetlenül a fővárostól (ahol közel 2 milliónyian élnek), Port-au-Prince-től alig 16 kilóméterre. Gondolom senkinek sem kell magyaráznom az asszociációk okát. Ha lúzerségről van szó a saját dolgaink eltörpülnek a világ nagy dolgai mellett: hogyan is lehetne a szomáliai vérengzéshez a haiti emberek tragédiájához hasonlítani a mi hülyeségeinket. Ebből a megvilágításból talán érthető, hogy ami velünk megeshet, az az afrikai a haiti emberek élete és szenvedési mellett tényleg csak maximum nevetséges lehet.
De nem akarom már az elején a kedvet elvenni, inkább jöjjenek a történetek. A legutolsóval kezdem, aztán megyek életem legelső – néhány csak elbeszélésből ismert – élményeire. A lista folyamatosan fog bővülni, annyira, amennyire az emlékezet megnyílik a folyamatos kutakodás hatására.
És itt kérlek meg Téged is kedves olvasó: ha eszedbe jut bármilyen vicces, vagy mulattató történet, ami velem kapcsolatban történt, de főleg, mert én voltam benne a negatív és éppen ezért nevetséges szereplő, vagy áldozat, akkor azt oszd meg velem légy szíves az alábbi e-mail címen: sirelancelot@freemail.hu.
1.
Tavaly nyáron (2009. nyara – szerk.) történt a következő eset: kollégámmal kint álltunk az irodánk; Budapest egyik nemrégen elkészült társasháza előtt. Az úttest szélén, és a bejáratunkhoz vezető sövénysor aljában már összegyűlt a nyárfa termése – hosszú vattasodor tekergett mindenfelé. Amellett, hogy a szösz mindenbe beleszáll – többször kellett az autóm levegőszűrőjét cserélnem miatta – a következő remek szórakozást nyújtja: gyermekkoromban sokszor gyújtottuk be, és rebbentünk szét amikor egy pillanat alatt, mintha gázlángot égetnénk, lobbant a tűz végig a több tíz centis, vagy akár méteres vattacsomókon.
Beszélgetés közben jutott eszembe megint a képtelen ötlet: kollégám még nem látott ilyet, hát gondoltam megmutatom neki, mekkora élmény. Először a járda mellett becsomósodott vattának estem neki az öngyújtóval. Annyira sikeres volt a bemutatóm – jó nagyot röhögtünk -, hogy tanult ember lévén tudtam, ismétlés a tudás atyja, nosza begyújtottam a sövény aljában tekergő majd’ fél méteres adagot is!
Egy valamit nem vettem figyelembe csupán. Mégpedig azt, hogy nyár közepe elmúlt, a szárazság pedig nemcsak az én vattacsomóm hőtűrésére volt „jó” hatással, hanem a sövény aljában összegyűlt száraz ágakra és fűre is! Így lett a jól indult szórakozásból rémület és rettenet. Abban a pillanatban, hogy a vatta tüze fellobbant a bokor is begyulladt. A másodperc tört része alatt harapózott el a tűz! Első döbbenetemben lemerevedtem, mintha az agyam lefagyott volna, de a rémület rögtön újra indította a gépezetet is, és mint az őrült elkezdtem a tüzet…
fújni!
Nosza, nem is kellett több, a tűz lángra kapott a friss oxigén hatására! Kétségbeesetten rohantam be az irodába, hogy vizet szerezzek valahonnan, és az első kezem ügyébe akadt TEÁSBÖGRÉT teletöltöttem vízzel, és rohantam tüzet oltani, mint egy eszement. Na, addigra a tűz már méteres lánggal égett és lelki szemeim előtt már a következő napi Blikk szalagcímét vizualizáltam: „A kiégett irodatüzet az egyik alkalmazott okozta!” „Tűzvész a … utcában. A felelős, az iroda dolgozója!”. És ez nem volt vicc. Pillanatról pillanatra egyre elkeseredettebb harcot vívtam az elemekkel, miközben csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy esélyem sincs a győzelemre, pillanatokon belül alulmaradok a harcban. Az ingem máris csuromvizes lett a kétségbeeséstől és a stressztől, miközben a kollégák kővédermedve álltak az utcán.
És akkor megérkezett a felmentő sereg: a bejáratunkkal szemben van egy buszmegálló. Éppen akkor érkezett oda az egyik menetrend szerinti járat és a busz vezetője felismerte, hogy ennek a fele sem tréfa. Leugrott a járműről és a porral oltójával egykettőre eloltotta a kezdődő lángtengert.
Közben én teljesen megrémülve és lebénulva hallottam – már az iroda üvegajataja mögé bújva megszégyenülten – ahogy az egyik utas meséli a másiknak fennhangon- „az a hülye meg bögrével próbálta a tüzet eloltani!”
Ez az eset jól sült el, de lehetett volna sokkal komolyabb következménye is. Ma már jókat nevetünk rajta – a kollégák sokszor emlékeztetnek a hülyeségemre finoman, vagy kevésbé finoman célozgatva. A sövényen tavaszra talán már nem fognak látszódni a nyomok, és örökre belevésődött az agyamba Bozody elvtárs figyelmeztetése az Egészséges Erotikából: Vigyázz, ha jön a Vörös Kakas!
Ezúton mondok köszönetet a 120-as járat ismeretlen veztőjének hősies magatartásáért!
