Elolvastam ma egy könyvet* Richard P. Feynman** tollából. A könyv végén, a sok-sok érdekes írás után egy afféle hitvallással fejezi be az író a művet: ebből a dolgozatból ragadtam ki néhány sort. Az írás a „Mit ér a tudomány” címet viseli.
„A tudós sok tapasztalatot szerez a tudatlanság, a kételkedés, a bizonytalanság területén, és ez a tapasztalat, úgy hiszem, nagy jelentőségű. Amikor a tudós nem ismeri a választ a kérdésére, akkor tudatlan. Ha már megsejti, hogy mi lehet az eredmény, olyankor bizonytalan. És amikor már teljesen, sőt fenemód biztos abban, hogy mi lesz az eredmény, akkor is van benne némi kétely. Bebizonyosodott, hogy a fejlődés szempontjából rendkívül fontos felismerni a tudatlanságunkat, és teret hagyni a kételkedésnek. A tudományos ismeretek tára valójában változó bizonyosságú állítások tömege – némelyik nagyon bizonytalan, némelyik majdnem biztos, de abszolút bizonyosság egyik mögött sincs.
Mi, tudósok ehhez hozzászoktunk már. Elfogadjuk, hogy a bizonytalanság összefér a tudással, a nem tudás az élettel. Mégsem tudom, hogy mindenki tisztában van-e ennek az igazságával. A kételkedéshez való jogunk a tudomány korai időszakában a tekintély elleni harcból született. Mélyreható és ádáz harc volt ez: legyen szabad kérdeznünk – legyen szabad kételkednünk – hadd legyünk bizonytalanok. Szerintem fontos, hogy ne felejtsük el ezt a küzdelmet, mert akkor esetleg azt is elveszíthetjük, amit megnyertünk. Ebben rejlik a társadalom iránti felelősség.
Mindnyájan elszomorodunk, ha arra gondolunk, milyen csodálatos lehetőségek birtokában van az emberiság, és ahhoz képest milyen keveset sikerült elérnie. Az emberek újra meg újra arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal előbbre is tarthatnánk. A régiek látomásaikban a jövőről álmodtak. Mi, akik az ő jövőjükben élünk, azt látjuk, hogy az álmaikat bizonyos téren túlszárnyaltuk, de sok tekintetben álmok maradtak. A jövőre vonatkozó mai remények java része még a múltból maradt ránk.
Valaha úgy vélték, hogy a lehetőségeink azért nem fejlődtek ki, mert az emberek többsége tudatlan volt. Az általános közoktatás korában mindenkiből Voltaire lehetne?
A rossz legaláb olyan hatékonyan tanítható, mint a jó. Az oktatás hatalmas erő, de rosszra és jóra egyaránt felhasználható.
Az országok közötti kommunikáció előmozdítja a megértést – mondta egy másik álom. A kommunikáció gépezetei azonban manipulálhatók. Igazságot és hazugságot egyaránt lehet kommunikálni. A kommunikáció is hatalmas erő, de ez is egyaránt használható jóra és rosszra.
Az alkalmazott tudományoknak legalább az anyagi problémák alól fel kell szabadítaniuk az embereket. Az orvostudomány féken tartja a betegségeket. Az egyenleg itt egyértelműen a jó oldalára látszik billenni. Csakhogy ma is vannak, akik nagy türelemmel munkálkodnak azon, hogy holnapra új járványokat és mérgeket állítsanak elő hadászati célokra.
A háborút szinte mindenki gyűlöli. Ma is a béke az álmunk. Az ember békében tudja leginkább kibontakoztatni óriási lehetőségeit. De lehet, hogy valamikor a jövőben felismeri: a béke lehet jó is, rossz is. Lehet, hogy a békében az emberek unalomból nyúlnak az italhoz. Akkor meg az ital lesz a legnagyobb probléma amely elválasztja az embert mindattól, ami szerinte a képességei alapján megilleti.
Világos: a béke óriási erő – csakúgy, mint a józanság, az anyagi jólét, a kommunikáció, az oktatás, a becsületesség és a gondolkodók többi álma. Ma már többet tarunk ellenőrzésünk alatt ezekből az erőkből, mint őseink. És talán kicsit jobban is sikerül nekünk, mint közülük legtöbbnek. De tétova kis eredményeink eltörpülnek amellett, amire képesnek kellene lennünk.
Miért van ez? Miért nem tudjuk legyőzni önmagunkat?
Azért, mert azt tapasztaljuk, hogy még a legnagyobb erőkhöz és képességekhez sem tartozik egyértelmű használati útmutatás. Egy példa: a fizikai világ működéséről felhalmozott óriási tudásanyagunk csak arról győzi meg az embert, hogy ez a működés értelmetlen. A természettudományok nem tanítanak meg arra, hogy mi jó, mi rossz.
Az emberek múltunk minden korszakában igyekeztek megfejteni az élet értelmét. Felismerték, hogy ha cselekedeteinknek valamilyen irányt vagy célt lehetne szabni, óriási emberi erők szabadulnának fel. Ezért hát nagyon sok válasz született az élet értelmének kérdésére. Csakhogy a válaszok sokfélék voltak, és egyik válasz támogatói elszörnyülködve tekintettek a másik híveinek tetteire – elszörnyedve, mert más nézőpontból szemlélve azok az emberiség hatalmas lehetőségeit hamis és kilátástalan zsákutcába irányítják. Valójában éppen a tévhitek nyomán bekövetkezett szörnyűségek története ébresztette rá a filozófusokat az ember látszólag határtalan, csodálatos lehetőségeire. Az álom az marad, hogy megtaláljuk a továbbvezető utat.
Mi hát az értelme ennek az egésznek? Mi olyat mondhatunk, ami szétoszlatja a létezés titokzatosságát?
Ha számításba veszünk mindent – nemcsak azt, amit az őseink tudtak, hanem azt is, amit már mi tudunk, de ők még nem –, akkor, azt hiszem, őszintén be kell ismerjük: fogalmunk sincs róla.
Ám ha ezt elismerjük, talán megtaláltuk a továbbvezető utat.
Nem új gondolat ez: a felvilágosodás korában keletkezett. Ez a filozófia vezérelte azokat, akik megteremtették a demokráciát, amelyben élünk. A felismerés, hogy igazából senki sem tudja, miként kell kormányozni, elvezetett a gondolathoz, hogy teremtsünk egy olyan rendszert, amelyben új gondolatokat lehet kifejleszteni, kipróbálni, ha kell, kihajítani, helyet teremtve újabb gondolatoknak – egy próbálkozásoknak és tévedéseknek is teret engedő rendszert. Ez a módszer annak a ténynek volt köszönhető, hogy a természettudományok a 18. század végén már sikerekkel kecsegtető vállalkozásoknak bizonyultak. A társadalmi felelősséget érző emberek számára már akkor világos volt, hogy a lehetőségeket nyitva is lehet hagyni, hogy a kétely és a vita elengedhetetlen az ismeretlen felé tartó folyamatban. Ha olyan problémát kívánunk megoldani, amelyet még sohasem oldott meg senki, akkor az ismeretlenre nyíló ajtót tárva-nyitva kell hagynunk.
Még az elején járunk az emberiség történetének. Érthető, hogy problémákkal küszködünk. A jövő azonban még sok tízezer évből áll. A mi felelősségünk, hogy tegyünk meg mindent, amit csak lehet, tanuljunk meg mindent, amit csak lehet, javítsunk a megoldásokon, és adjuk őket tovább. Az is a mi felelősségünk, hogy a jövő embereinek szabad kezük legyen. Az emberiség hebehurgya ifjúságában olyan súlyos hibákat is elkövethetünk, amelyek hosszú időre visszafoghatják fejlődésünket. Ezt tesszük akkor is, ha ifjonti tudatlanságunkban kijelentjük, hogy máris kezünkben vannak a válaszok. Ha elfojtjuk a vitákat és a kritikát, kijelentve: „Itt a válasz, barátaim, ez itt az ember megváltása!”, azzal hosszú időre a tekintély béklyójába verjük az emberiséget, mert határait a jelenlegi képzelőerőnk fogja megszabni. Oly sokszor történt már ez.
A mi felelősségünk, tudósoké, akik tisztában vagyunk vele, milyen hatalmas fejlődés származik a tudatlanság egészséges felfogásából, és ez a fejlődés a gondolat szabadságának gyümölcse, egyszóval a mi felelősségünk, hogy hirdessük e szabadság értékét. Megtanítsuk, hogy a kételytől nem félni kell, ellenkezőleg: üdvözöljük, és vitassuk meg azt. A mi felelősségünk megkövetelni ezt a szabadságot, mert az eljövendő nemzedékeknek tartozunk vele.”
(Az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának 1955. évi őszi ülésszakán elhangzott beszéd)
* Richard P. Feynman: „Mit érdekel a mások véleménye?” Park Könyvkiadó
**Richard P. Feynman (1918-1988) a 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai fizikusa. 1954-ben Albert Einstein díjjal tüntették ki, 1965-ben fizikai Nobel-díjat kapott.