CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!!!
Az alcím egy kis magyarázatra szorul: néhány barátomnak már meséltem az élményeimről, és volt olyan visszajelzés ami miatt azt mondom, csak az olvassa el ezt a posztot, aki meditált már azon, hogy vajon mit is keresünk ezen a világon.
Akinek ez még nem jött el az életében, vagy hülyeségnek tartja, vagy csak egyszerűen fárasztja a dolog, nyugodtan lépjen tovább. Tényleg komolyan gondolom, hogy nem akarok senkire semmit ráerőltetni – pont az a szép az olvasásban, hogy ami nem tetszik, nyugodtan ki lehet hagyni.
Ezek után gondold meg jól kedves olvasó, hogy nem szórakoztatnád-e inkább magad valami könnyed olvasmánnyal, vagy néznéd meg a TV-ben az aktuális sorozat soron következő részét..
Nos tehát, elszántak utánam!
2009 tavaszán értesültem arról, hogy valamikor július végén – augusztus elején egy vidéki városban szerveznek egy 10 napos elvonulást. Az eseménynek „Csend Tábor” a hivatalos megnevezése, és mint gondolhatod a cím ebben az esetben eléggé beszédes. Nagyon nem mehetek bele a részletek leírásába, egyrészt mert nem a FORMÁRÓL fogok most leírást adni, hanem arról a TARTALOMRÓL, amit számomra nyújtott, másrészt pedig a tábor tematikája jogvédett, így nem is írhatok róla. Harmadik okom, amiért nem írok a formáról részletesebben, hogy Te, aki esetleg még nem vettél részt ilyen elvonuláson, valószínűleg nem is tudnád értelmezni az eseményeket, hiszen saját magadnak még nem volt hasonló TAPASZTALATOD. Negyedik okom pedig az: ha már voltál, akkor Neked erről legalább annyi tudomásod van, mint nekem. Ha nem több…
Annyit elmondhatok talán, hogy a név ebben az esetben PONTOSAN fedte a valóságot, ugyanis a tábor 8+ napja teljes némaságban telt el. Annyira némán, hogy még az étkezőben a konyhások, akik az ételt adták, sem szólhattak hozzánk, és természetesen mi sem hozzájuk. Mindenfajta kommunikáció tiltott: se telefon, se TV, se rádió, se zenehallgatás, sem újságolvasás. De még csak mutogatás sem, sőt a szemkontaktus is kerülendő volt. És ha most értetlenül csóválod a fejed, hát gondold végig, mikor tudsz IGAZÁBÓL a külvilágból-külvilágtól (és itt ne csak fizikai értelemben gondolj a külvilágra, hanem mindenfajta külső, feléd, vagy felőled irányuló kommunikációra is) elvonulni, ha nem akkor, ha MINDEN zajt, ami kívülről jön kizársz. Azért, hogy végre egyszer TELJESEN magad legyél. CSAK magad, és semmi/senki más.
Természetesen semmi sem kötelező; én sem, és mások sem azért mentek Csend Táborba mert ezeket a szabályokat ne tudták volna előre. PONT azért mentünk, mert tudtuk, hogy ez lesz. Aki már korábban is volt már nemcsak tudta, hanem át is élte – számukra nem volt újdonság olyan értelemben, hogy a tapasztalat tudása, a megélés már mögöttük volt. Nekem viszont ez volt az első olyan alkalom egész eddigi, a tudatosság felé tartó utamon, amikor ennyi időre teljesen kivonultam a világból. Nem emlékszem, hogy valaha is két-három napnál többet ne beszéltem volna, azt is csak akkor, amikor még ifjúkorom nyarain külföldre utaztam szerencsét próbálni, mint utcazenész. De egészen más nem beszélni mert nincs kivel, mint MINDENFAJTA kommunikációt megszakítani. Csak gondolj bele mennyi információ ér napról-napra, percről-percre, ami folyamatosan éri az agyadat: szinte rád borul az egész világ, amiből nem tudod kivonni magad. Talán csak akkor (de ebben sem vagyok annyira biztos), amikor az igazak álmát alszod.
- Annyit azért hadd meséljek magamról – csak hogy értsd a dilemmámat, miért tartott két hónapig, mire végleg elhatároztam magam –, hogy szerintem rólam lehetne mintázni a „Technikai Kütyük Feltétlen Imádója” szobrát. A fegyvertáramban megtalálható az aktuális legokosabb telefon, ami persze internetezésre, sokmegapixeles kép és videó készítésére, zene hallgatásra, feliratos mozifilm lejátszására, és természetesen még navigálásra is alkalmas. Rendszeresen küldök képüzeneteket, vagy éppen aktuális helyzetemről információt a barátaimnak. A szöveges üzenet nálam a mindennapi élet nélkülözhetetlen eleme – laptop, asztali számítógép, félprofi digitális fényképező, hifitorony, videókamera, mind az eszköztáram részei, csak, hogy a lényegesebb kütyüket említsem (itt kérlek meg kedves – mások javainak eltulajdonításával hivatásszerűen foglalkozó – embertársam, hogy légy szíves ezt a felsorolást most kivételesen ne kihívásként éld meg!). Naponta többször olvasom on-line a híreket, etetem a közel kilenc éves virtuális tevémet, néha megnézem a híradót, e-maileket napi szinten több tizet olvasok és írok, futáshoz pedig távolság, kalória, és sebességszámításra, valamint több ezer zeneszám tárolására alkalmas zenelejátszót viszek magammal. Ebből talán láthatod, hogy ezekről lemondani majd’ tíz teljes napra, szinte a testi kínzással volt egyenértékű nekem.
Elkezdődött hát az első nap abból a tízből, ami addigi hétköznapjaim teljes feladását jelentette. A délelőtti „nem-beszéléssel” nem volt semmi bajom. Reggel, felkelés után amúgy sem vagyok bőbeszédű, még hatással van rám talán az álmom, amire általában nem emlékszem, vagy csak a szervezetemnek kell több idő a munkába lendüléshez, nem tudom. De az biztos, hogy ilyenkor szeretek csendben lenni. Nem szoktam a reggeleket túl sietősre venni, a reggeli kávé mellé általában még egy kis olvasás belefér – ilyenkor tudok időt szánni az elmém pallérozására. Amire legalább annyira szükségem van, mint másnak az első étkezésre. Nálam ezt az olvasás helyettesíti. Utána általában gyümölcs jön – délelőtt valahogy nem bírom a száraz étkeket, és nekem a gyümölcsön kívül minden más annak számít. El nem tudom képzelni a full english breakfast-et tükörtojással, kolbásszal, sonkával gombával, toasttal, és paradicsommal. Amúgy a paradicsomot imádom, de reggelre legfeljebb valami jó lédús és édes gyümölcsöt tudok elképzelni – a banán is csak kivételes alkalmakkor jöhet: ha nincs más otthon.
Délig még minden rendben is volt – lezajlott az ebéd, és tudtam, hogy a legközelebbi étkezés este hatkor lesz. Valahogy elfoglalom majd magam. A tábor területe még ismeretlen volt, kapóra jött az alkalom, hogy feltérképezzem. Aztán néhány óra múlva, ahogy csak bambultam ki a fejemből egy megtermett tölgyfa alatt ülve, hirtelen rámtört a kétségbeesés. Úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Talán egyszer volt ilyen érzésem életemben, amikor katonaság után ott álltam üres kézzel a Nagybetűs Élet kapujában egy árva picula nélkül, úgy hogy semmi, de semmi lehetőségét nem láttam, hogyan fogom a következő kilenc hónapot túlélni. Zenetanári diplomával január végén az álláskeresés enyhén szólva is kilátástalannak tűnt, és hát állás nélkül, pénz nélkül hónapokat kibírni… Csak a csoda menthetett volna meg. Persze aztán nem történt csoda, de ez egy más történet.
Tehát ott ültem a tölgyfa alatt és elöntötte az elmémet a kétségbeesés – dübörgött a vér a dobhártyáimon, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyre csak az a kérdés járt az eszemben: „mit fogok kezdeni tíz napig magammal, hiszen még az első nap felén is alig haladtuk túl???” „MIT FOGOK KEZDENI MAGAMMAL???”
Eltartott vagy jó tíz percig a kétségbeesés, de mivel még ÓRA SEM LEHETETT nálunk, hát ezt inkább csak egy erős saccnak vedd. Az elme képes a szép dolgokat egy másodpercnyi időbe sűríteni, a rosszakat viszont úgy érzékeli, mintha az idő ólomlábakon járna…
Aztán felülkerekedett a józan ész, és mintha csak egy számítógép lenne a fejemben az agyam helyén, elkezdtem tisztán, lépésről-lépésre áttekinteni a helyzetemet. Azt már tudtam, hogy a délelőttökkel nem lesz baj, fél napig biztosan nem fogok megőrülni. Az ebédet jól el tudom húzni, majd legfeljebb minden falatot vagy hatvanszor megrágok. Úgyis az lenne az egészséges, ha a gyomorba már a lehető legjobban előkészített, pépes étel kerülne, mert mint azt jól tudjuk az emésztés már a szájban, a nyál keveredésével megkezdődik. Itt is nyertem már vagy egy órát! A vacsora hatkor kezdődik, tehát már csak öt órát kell valahogy kibekkelnem. Ezt felosztottam több részre: ebéd után iszom egy kávét (negyed óra), aztán kifekszem a napra (25-25 perc a két oldal). Aztán jön egy kis séta, majd egy jó óra torna: felülések, lazító, nyújtó gyakorlatok. Utána pici mozgás, séta, nézelődés, hidratálás (sok folyadékot kell inni a meleg miatt). Aztán megint egy kis napozás, és torna, és mászkálás. Vacsora csak finoman, szépen komótosan, megrágva minden falatot jó alaposan, ezzel is elmegy megint egy jó háromnegyed óra. Aztán egy kis sziesztázás, mert este jön a fő fogás: fél-egy óra futás. Futás után nyújtás-lazítás, hidratálás, majd fürdés. Este pedig a gyönyörű, csillagos égbolt bambulása. Alvás kint a szabadban szivacson, hálózsákban, jól befújva szúnyogriasztóval. Mert a szúnyognál kevés KELLEMETLENEBB élőlény létezik. Gonoszabb, veszélyesebb, fájdalmasabb ezernyi, de kellemetlenebb nem hiszem, hogy sok. Mert aludni nem hagy. Szerintem szúnyoggal sokkal hatékonyabban lehetne embereket kínozni, mint egyéb furmányos eszközzel. Elég csak hagyni, hogy döngicséljen a füledbe éjjel, és néha jól megszúrjon. Garantált a kínszenvedés.
De persze gondolhatod, hogy nem azért vonul el valaki 10 napra a külvilágtól, hogy be tudja osztani az idejét étkezés és sport között. TERMÉSZETESEN nem erről szólt nekem sem, de az én agyam KERETEK közt tud működni. Amint felismertem, hogy nem egyben kell látnom az egész időintervallumot, hanem belátható szakaszokra tudtam osztani az IDŐT, elöntött egyfajta megkönnyebbülés, és immár TUDTAM, hogy ki fogom bírni ép ésszel a verbális elzártságot. Mert eleddig az ellenkezője is ott volt az opciós listán…
A tábor egyébként a FIGYELEMRŐL szól. Arról, hogy legyen egy viszonylag jól körülhatárolt, és a világ zajától kellően elzárt helyed és megfelelő mennyiségű időd gyakorolni a figyelmet. Erről bővebben egyébként több könyvben is olvashatsz, én A. J. Christian „Mit keresett Isten a nappalimban” c. Könyvét ajánlom Neked, ha el akarsz merülni jobban a témában.
A napok pedig csak mentek egymás után, minden nap más és más megfigyelni való volt. Ezek részletezésébe most a korábban említett okok miatt nem mehetek bele, de annyit mondhatok, hogy a kezdeti félelmeket felváltotta az érdeklődés, majd később a tapasztalás vágya. Vagy inkább a kíváncsiság? Igen, talán egyfajta kíváncsiság ütötte fel a fejét bennem, de ebből sem az a fajta, amikor nagyon tudni akarsz valamit – mi lesz a születésnapi ajándékod, vagy milyen lesz a szálloda amit hónapokkal korábban lefoglaltál a tengerparti nyaraláshoz. Inkább csak valami érdeklődő várakozás, amikor nincsenek elvárásaid: nem képzelsz el előre semmit, csak vagy, és befogadod a dolgokat. Olyannak, amilyennek adják magukat és ennek örülsz. Nem annak, hogy beteljesítették, amire vártál, egyszerűen csak annak, hogy VANnak. Vannak zajok, amiket megfigyelsz. Aztán később már nemcsak megfigyeled, hanem hagyod, hogy magukkal ragadjanak. Vannak élőlények: fák, fű, bokrok, rovarok, virágok, vannak érzetek: illatok, ízek, szagok, színek, formák, hangok, vannak érzések, vannak gondolatok, vannak érzelmek, van föld, és levegő, és szél, és napsütés, eső, kabócák, és baglyok, kakukk, és feketerigó, erdei pinty, és tücsök, Nap és Hold, és felhők, és fény és sötétség, és árnyék, és nedvesség, és ezernyi minden, amit a nagyvilág rohanásában szinte észre sem veszünk.
Hányszor gondolkodsz el azon, mekkora kincs, hogy van lábad. Talán tudomást sem veszel róla, amíg meg nem fájdul egy hosszú, átrohangászott nap után. Vagy hogy van kezed. Vagy éppen arról veszel-e tudomást, milyen szerencsés vagy, hogy látsz! Minden nap felkelsz, teszed a dolgaidat, de vajon eszedbe jut-e, hogy mindezt egy elképesztően bonyolult, ugyanakkor sokszor elképesztően bután figyelmen kívül hagyott rendszernek, a saját testednek köszönheted? Valamikor biztosan tanultad, hogyan működik egy-egy szerved, de vajon elgondolkodsz-e azon, hogy amikor például dohányzol hogyan befolyásolod ezt a hihetetlenül összetett és bonyolult rendszert? Vajon eszedbe jut-e egy hétfogásos vacsora közben, hogy amit megeszel, a tested azzá válik, hiszen annak az ételnek az alkotóelemeit fogja magába beépíteni. És nem mindegy, hogy mennyit, és főleg milyen minőségben.
Arra gondolsz-e napközben, amikor csak ülsz az íróasztalod előtt, vagy épp fizikai munkát végzel, hogy az ebédre elfogyasztott ételben lévő tartósítószereket hogyan tudja a májad kiválasztani és semlegesíteni, vagy éppen a kólában oldott cukorral mit kezd a hasnyálmitrigyed? Vagy a víz, amelyet iszol, és olyan palackban szállítják, amiből hő és fény hatására rákkeltő anyagok szabadulnak ki, hogyan mossa át minden sejtedet?
- Egyszer olvastam egy kínai tanmesét, ami így szólt: Kérdezi a tanítvány az öreg mestert, miért van az, hogy annyi baj és gond, és boldogtalanság van az életben? A mester erre így válaszolt: Amikor fekszetek, már ültök. Amikor ültök, már álltok, amikor álltok, már mentek. Az elmétek soha nem arra gondol, amit éppen tesztek, mindig már a következő lépésen gondolkodik, ezért nem élitek az életeteket, mert mindig a jövőben vagytok. És mivel a jövő nincs, ezért Ti soha nem éltek igazán. Attól féltek, hogy mi lesz, és ezért az egyetlen valóságos pillanatot feláldozzátok a rettegés oltárán.
És csak jöttek a gondolatok, és az érzések. Először minden csak ömlött rám zavarosan, tele volt a fejem kavargó összevisszasággal. Olyan gondolatokkal, amik nap-mint nap foglalkoztattak. Olyan gondolatokkal, amiket fel sem ismersz, amikor nagy a zaj körülötted, és mindig van valami amit csinálnod kell. Mert miről is szól a mi világunk? Tegyél, cselekedj, fogyassz, dolgozz, éld a vágyaidat, vásárolj, termelj, vond az igát, taníttasd a gyereked, teremtsd meg a mindennapi betevődet, ruházkodj, légy divatos, legyél fiatalos, láttasd magad, legyél több, mint a többiek, hívd fel magadra a figyelmet, add el magad, nyomulj, győzz, felelj meg a kihívásoknak, légy nemzeti, légy érzékeny, versenyezz. De nézd meg, ezek az elvárások nem belőled fakadnak. Nagy többségüket a környezeted aggatja rád. Harsog a médiából, hogy milyenné kell válnod ahhoz, hogy a többiek felett légy. Több legyél, mint mások, ha mással nem, hát a TV-d képernyőjének az átmérőjével, vagy az autód nagyságával.
Közben meg eszedbe sem jut, hogy a sok bába közt elvész a gyermek. Épp csak arra nem figyelsz, ami igazán lényeges. A jövőtől való félelmeid meggátolnak abban, hogy megéld a jelenedet. Az egyetlen VALÓSÁGOS pillanatodat. Mert nincs azzal semmi baj, ha rajongsz a legújabb, legszebb, legkényelmesebb, legbiztonságosabb, vagy épp a leggyorsabb autóért. De akkor már érdemes elgondolkodnod, hogy talán nem annyira egészséges ez a vonzalmad, ha semmi másról nem lehet veled beszélgetni, mint az autókról. Vagy épp a cipőkről, és a ruházkodásról, vagy arról, hogy ki-kivel csalta meg a férjét, vagy a feleségét, vagy ki, milyen partit adott a múlt héten, és ott hány fogásos volt a vacsora.
Aztán, ahogy telt-múlt az idő, néha – igaz, hogy csak a pillanat tört részére – hirtelen elcsendesedett minden és abbamaradt az állandó kattogás. Napról napra lassult a pörgés, és néha egy-egy gondolat, vagy egy érzés már nemcsak pillanatokra bukkant föl, hogy aztán hirtelen átadja a helyét egy másiknak, majd egy harmadiknak, majd az ezrediknek és így tovább, hanem sikerült teljes intenzitásában megérezni, vagy belemerülni, és aztán hagyni, hogy szépen szétfoszlódjék, mint a felhőpamacs a nyári égbolton, hogy aztán valami más forma alakuljon ki belőle. Kezdett átjárni a nyugalom. Az egész testem lelassult. Az élmények egyre intenzívebbek lettek és a gondolatok néha úgy jöttek elő, mintha nem is az én elmémben születnének, meg, hanem egy időkapun szívárognának át egy másik dimenzióból.
Egyik nap pont az Életről elmélkedtem. Nem arról az életről, amiben a hétköznapi életemet éltem, sőt nem is az élet, az életem értelméről. Az Életről, ami minden élőlényt átlényegít. Ami a kézzelfogható, tehetetlen matériából spirituális valóságot teremt. Mert, ha az anyagot visszabontjuk elemi részekre, akkor előbb utóbb olyan határokba ütközünk, ami nem ad magyarázatot arra, hogy mitől nyílik ki a hóvirág minden tavasszal, vagy épp miért tetszik meg az a szőke, kékszemű lány, és miért taszít valami miatt az egyébként jóképű, sármos középkorú világfi. Mi az a megfoghatatlan valami, ami különbséget tesz a rothadó anyag, és a viruló szépség között?
Ahogy átadtam magam ennek az érzésnek, egyszer csak azt tapasztaltam, hogy az Élet mindenben ott van. Az Élet halhatatlan, és mivel nem tud meghalni ezért születnie sem kell, és mivel nem születik meg, ezért meghalni sem tud. És mivel minden élőben ott az Élet, és az Élet van minden élőlényben, ezért mindannyian az Élet részei vagyunk. Mindannyian mi, akik a Föld nevű bolygón élünk: emberek, állatok, növények, rovarok, csúnyák és szépek, hasznosak és haszontalanok, jók és rosszak, kedvesek, és kedvetlenek, vidámak, és szomorúak, agresszívok, és tehetelenek. Mindenki, nemtől, fajtól, vallástól, formától, színtől, szagtól, tehetségtől függetlenül az ÉLET megnyilvánulásai vagyunk. Azé az Életé, aki nem tesz különbséget a „gyermekei” között: egyformán szereti a tudós elmét, és az óceán mélyén élő egysejtűt, az égig érő sudár fát, és a földben lakó rágcsálót, a madarakat, és a hangyákat, a pókot, és a gyomnövényt. Számára minden egyforma, mert maga az Élet. És az Életnek teljesen mindegy, hogy az emberi faj túléli-e a következő néhány évtizedet, vagy megsemmisíti önmagát, mert az Élet élni fog továbbra is, csak legfeljebb más formákban. Állatban, növényben, rovarban, vagy ki tudja milyen létformában. De élni fog tovább. Legfeljebb mi nem leszünk itt, hogy mindezt dokumentáljuk. De ez sem baj, mert dokumentálásra is csak nekünk, embereknek van szükségünk.
Ahogy megszállt ez az érzés, egészen más megvilágításban néztem a környezetemre. Már tudtam, hogy nem kell, hogy minden élőlény az általam elvárt viselkedési formákkal rendelkezzen. Nem kell, hogy a szúnyog ne csípjen, hiszen ő így éli meg saját magát. Vagy a bagolyhuhogás sem fog bosszantani, amikor szeretnék csendben elaludni, mert a bagolyban is az Élet nyilvánul meg, ahogy bennem is. És mivel mindannyiunkban a legfontosabb, a leglényegesebb elemünk közös, ezért…
Ezért rokonai vagyunk egymásnak. Igen, mindannyian rokonai vagyunk egymásnak. Mi emberek testvérei vagyunk a „fejletlenebb” emlősöknek, de nemcsak nekik, hanem MINDEN állatnak és növénynek és rovarnak. Mindenkinek a testvérei vagyunk, minden ÉLŐNEK.
Mi, emberek vagyunk a felelősek a bolygónkon élő minden élőlényért. Nem azért, mert mi vagyunk a legfejlettebb életforma. Mert mi számít legfejlettebbnek? Minden csak viszonyítás kérdése… Viszont mi tudjuk a leginkább megváltoztatni a környezetünket. Akár annyira is, hogy sok más létforma számára élhetetlenné tegyük. És vegyük észre: amellett, hogy az Élet megnyilvánulásai vagyunk, egyben az Élet számára a legnagyobb veszélyt is jelentjük. Éppen ezért sokkal nagyobb a felelősségünk, mint bárki másnak ezen a bolygón. Nagyobb a felelősségünk, de az intelligenciánk miatt talán jobban élvezhetjük mindazt az örömöt is, amit az összes élőlénnyel való rokonságunk jelent. Mert egészen máshogy nézed annak a lénynek a felcseperedését, vagy épp a kibontakozását, aki a „véredből” van.
Egyszer valakivel beszélgettem arról, hogy milyen az, amikor az ember csak úgy boldog. Mert lássuk be, hajlamosak vagyunk a boldogságot sokszor valami, vagy valaki mástól függővé tenni. De erről már sokan, sok helyütt írtak. Itt most csak azért jött elő megint a gondolat, mert én a saját életemben itt fedeztem fel azt a fajta belülről jövő boldogságot, amit eddig csak néha, leginkább öntudatlan pillanataimban tapasztaltam meg. Például egy koncerten. Vagy egy jó beszélgetés közben. Vagy egy szerelmes pillanatban, vagy épp egy gyönyörű napfelkeltében. De amikor a testvériségnek ezt a különös érzését átéltem akkor újra átjárt a boldogság. És azóta elég csak arra gondolnom, hogy az egész világ, és annak minden lakója a részem és én is a részük vagyok, és mindannyian az Élet egy-egy piciny részei vagyunk, akkor ez az érzés újra eltölt. Már tudom, hogy van egy részem, ami mindig volt, és mindig is lesz, mert most is rám mosolyog minden virágban, és minden gyermek arcában. Minden testrészemben, minden sejtemben, és minden dalban, minden tücsökciripelésben, minden gyönyörű nőben és minden egyes napfényes reggelben.
Remélem egyszer Te is megérted miről beszélek, és reggel, amikor a tükörbe nézel eszedbe jut, hogy az Élet öröme csak egy kéznyújtásnyira van Tőled. Csupán Rajtad áll, megragadod-e.