Egy picivel több, mint három éve még egy vidéki nagyvárosban (Magyar viszonylatban elég nagy) éltem, valahol nem messze a nyugati határtól. Középiskola óta voltam ott, és már nagyon sok szállal kötődtem oda. Barátok, ismerősök, munka, lakás (felhalmozott „kacatok“), a környezet, a szokások. Aztán valahogy úgy alakult az életem – főleg a munka miatt -, hogy egyszer csak nekem szegezték a kérdést, akarok-e Nemzetünk Fővárosában élni. Nagyon tetszett a dolog, főleg, mivel már középiskola után szerettem volna ott tovább tanulni, de valami miatt nem jött össze. Aztán az ügy le is került a napirendről, és jöttek a dolgos hétköznapok – szép lassan eltelt vagy tizenöt év. És akkor jött a kérdés: menjek, vagy maradjak?
Az első reakcióm az volt: na persze, hogy menni kell! Hiszen a világ változik, mi is változunk, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, meg nyitottság, lazaság blablabla. De valami miatt csak nem jött el az a nap, amikor elindultam volna. Valami miatt mindig halogattam a dolgot – ráérek még ezzel foglalkozni. Aztán szerencsémre a kérdés feltevője ultimátumot adott: hétfőig döntsek. Na, ez pont három nap múlva jött el, tehát már nem húzhattam sokáig a dolgot, döntenem kellett. Nem volt egyszerű nekiállni. Huszonöt év minden csápja belém kapaszkodott. Aztán már nem halogathattam tovább, muszáj volt „leülnöm“ magammal, és megbeszélnünk mit is tegyek. És egyik nap, ahogy bandukoltam az utcán ráébredtem, hogy miért halogatom annyira megválaszolni ezt a viszonylag egyszerűnek tűnő kérdést. Akkor döbbentem rá, hogy… félek.
Nem a döntés volt nehéz! A döntéseket szerencsére viszonylag egyszerűen meg tudom hozni, nem teketóriázom túl sokat. Persze ez nem azt jelenti, hogy durr bele, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Ilyen is van; kisebb horderejű dolgokban. Általában igyekszem a lehető legtöbb információt beszerezni, megvizsgálni őket, mérlegre tenni (aszcendensem mérleg…), és úgy már egyszerűbb a választás. Tudom, hogy akkor és ott, a lehető legtöbb információt megszereztem, ami adott helyzetben a legjobb AKKORI döntést eredményezte, és akkor nincs bennem kétely. Mindent megtettem, ami emberileg lehetséges volt. Sőt néha még többet is. Kész, ennyi. Később persze kiderülhet, hogy az eredmény mégsem az, amit vártam, de akkor és ott ez volt a legtöbb. Pont.
Tehát a döntéssel nem volt bajom. Azt már meghoztam. A kivitelezés. Na, az már más.
És akkor jöttem rá a félelemre. Döbbenetesen hatott rám. Mégpedig azért, mert tudtam, hogy általában az emberek nagy része fél valamitől, és ezért nem tudja azt tenni amit szeretne. Na de, hogy én is??? Ez számomra is nagy felismerés volt. Rájöttem, hogy félek az ismeretlentől. Most nem akarom az ilyenkor szokásos „de mi lesz, ha nem jön be?“, vagy „mit fogok idegenek között kezdeni magammal?“ kérdéseket felsorolni, úgyis tudja mindenki, aki őszintén szokott magával beszélgetni, hogy miről van szó. A TÉNY, hogy én is félek, döbbentett meg. Mert egészen más ELMÉLETBEN tudni valamiről, mint MEGÉLNI. Mert én is tudtam, hogy emberek vagyunk, félünk az ismeretlen dolgoktól. Ez a túlélésünk záloga. Genetikailag kódolt. Ha nem félnénk, már rég kipusztultunk volna. Mert lehet, hogy mesziről jó fejnek tűnik egy kardfogú tigris, de nem biztos, hogy közelről is az. Főleg, ha éhes… És te nem vagy gyorsabb, mint az a gazella ott a közelben…
Tehát a felismerés megvolt, és akkor megkönnyebbültem. Mert rájöttem, hogy az ismeretlen önmagában nem ijesztő akkor, ha tudom, ki vagyok. Ha tudom, mire vagyok képes. És azt már tudtam, hogy ha kell, akár a padlóról is fel tudok állni. Volt már rá példa… És ha ez így van, akkor ugyan mit veszíthetek? Azt mindenképpen, hogy meg sem próbáltam. És ez nem szerepelt az opciók között.
Azt már tudtam, hogy nem úgy akarok majd egyszer a halálos ágymon feküdni, hogy az utolsó percben – amikor megkapjuk talán azt a lehetőséget, hogy végignézhetjük az életünket – lepereg a film, az összes kapott lehetőséggel, és úgy nézzem, hogy azt számolom közben, mennyi mindent tehettem VOLNA. Na neeee! Ez az, amitől mindig is rettegtem. Az elszámolástól. Amikor felteszed MAGADNAK a kérdést: mit TETTÉL a lehetőségeiddel? Nem más kérdezi, hanem Te. Mert ott, és akkor majd SAJÁT MAGADDAL kell elszámolnod, és azt gondolom abban az utolsó töredék időben, amikor végigmész minden egyes pillanatodon, akkor nem lehetsz magaddal más, mint ŐSZINTE.
Egyszer, még fiatalabb koromban beletettem egy cetlit a táskámba, amiben a napi dolgaimat hordoztam. Ennyi állt rajta: „Mit tennél, ha tudnád, ez életed utolsó napja?“
Ne értsd félre, nem a halálfélelem motiválta a kérdést. Nem mondom, hogy nem félek a haláltól, talán nem is lennék egészséges, de legalábbis emberi, ha nem félnék tőle, de itt most másról volt szó. Arról, hogy hogyan élnél, ha tudnád az idejét, amikor már nem leszel. Mit, és főleg hogyan tennél? Mennyi tartalmat vinnél az életedbe? Vajon utolsó óráidat a televíziót bambulva töltenéd? Hogyan állnál a családtagjaidhoz? Hogyan állnál a szerelmedhez? Biztosan veszekednél vele azon a múltkori hülyeségen? Szóba állnál a nemtudom hány éve megbántott valakiddel? (Hány és hány olyan embert ismersz, aki hosszú évtizedek óta dédelget magában egy sérelmet és ezért nem beszél mondjuk a gyerekével…) Mondd csak, ha tudnád, hogy óráid vannak hátra, akkor lenne valaki, akivel ki kellene békülnöd, mert nem akarnád úgy itthagyni az árnyékvilágot, hogy megoldatlan ügyeid vannak? Mi lenne akkor fontosabb, az egód, vagy az, hogy szeretettel válj el?
De ugyan ez fordítva is igaz: mi lenne, ha tudnád, valaki, aki valaha fontos volt Neked, nemsokára nem lesz többé? Vajon hogy éreznéd magad, ha úgy halna meg valakid, hogy az utolsó találkozásotok alkalmával összevesztetek valamin, és nem tudtatok megbocsátani egymásnak? És már soha többé nem is fogtok? Találkoztál már olyan emberrel, aki zokogva mesélte Neked, hogy meghalt valamelyik szülője, és nem tudta neki elmondani, mennyire szereti…?
Pedig kedves barátom ez a helyzet. Bármikor meghalhatsz. Te is, és a hozzád közel állók is. A testvéred, a feleséged, férjed, barátod, szüleid, rokonaid ismerőseid. Bárki. És nem kell hozzá hosszú betegség. Egyik pillanatban még vagy, a másikban meg már nem. Ennyi az élet? Igen, ennyi. Ne gondold azt, hogy Veled, vagy a szeretteiddel nem történhet meg. Csak azért, mert eddig így volt, nem jelenti, hogy ezután is így lesz. De mondok egy rossz hírt: előbb, vagy utóbb biztosan így lesz.
A kérdés, hogy ADDIG hogyan élsz…
De legvégül, ott a halálos ágyadon majd nem tudsz hazudni. Az egész életedet leélheted ugyan hazugságok között, kikerülheted a fontos kérdéseket, elmenekülhetsz magadtól, találhatsz mindig valami frappáns, vagy szellemes kifogást, de akár bugyutát is, nem számít. Úgy csapod be magad, ahogy akarod. Sőt még az sem kell, hogy tudj róla. Lehet, annyira jó vagy már az önáltatásban – talán magad fejlesztetted ki, talán a környezeted nevelt így – hogy észre sem veszed, hogy ámítod magad. Tényleg nem számít. Most még nem. Sőt lehet, hogy soha nem is fog. De én nem szeretném erre a kérdésre a választ majd az utolsó tört másodpercben megkapni. Mert akkor már késő lesz. Akkor már nem tudok változtatni semmin. És a legnagyobb félelmem, hogy akkor, visszanézve mit fogok végkövetkeztetésnek levonni: úgy éltem, ahogy élhettem volna? Volt értelme az életemnek? Megérte élnem?
Kedves barátom, megéri elgondolkodni rajta: Te mit fogsz válaszolni?