A múltkor írtam a zenéről és valamelyik utolsó mondatomban benne volt a boldogság szó. Erről eszembe jutott valami.
Nemrégiben beszélgettem néhány barát-nőmmel, és elmélkedtünk a boldogság témáján.
Hát igen, lehet, hogy néha unalmasnak tartanak a baráti körömben, mert van néhány olyan téma, ami nálam sztenderd. És ezek a sztenderdek sokszor előjönnek. De nem én tehetek róla, hanem az Élet Nagymester, mert bizony vannak az életünknek meghatározó elemei, amik időről-időre előtérbe kerülnek, vagy legalábbis előtérbe kellene kerülniük. Sőt, mondok egy még furcsábbat: vannak olyan témák, amik MENTÉN kellene az életünket élnünk, soha nem szabadna, még egy pillanatra sem megfeledkezni róluk, szem elől téveszteni őket.
Ilyen téma a boldogság. Annyira alapkérdés a létünk minősége szempontjából, és annyira árucikk lett, mint szinte minden más, ami körülvesz minket (erről majd máskor). És azért gondolom, hogy néha már unhatják a barátok, mert van amikor nekik szegezem ezt az egyszerű kérdést: boldog vagy?
Persze provokatív a kérdés, de azért annyira nem. Nem arról szól, hogy valami semmitmondó, hablaty választ várnék, és arról sem, hogy „na most jól meghökkentelek, és ezért kérdezek tőled valami ide nem illőt”. És nemcsak akkor kérdezem meg, ha épp új kapcsolatban van valamelyikük, vagy épp az ellenkezőjében, vagy csak azt látom rajtuk, hogy szarul érzik magukat. Időről-időre előhozakodom a témával, hogy emlékeztessem őket, és persze magamat is: van valami, ami alapjaiban határozza meg a létünk értelmét. Persze, amikor valamit el kell dönteni, akkor vannak olyan alapkérdések, amik megkönnyíthetik a döntéseket. Megkönnyíthetik, de mi, emberi lények képesek vagyunk a világ legegyszerűbb dolgait is olyan bonyolulttá tenni, hogy Messiás legyen a talpán, aki kiigazodik bennük.
Szerintem ilyen kérdés az: boldog vagy? Elsőre látszólag egyszerűnek tűnik a válasz, és szerintem az is. Mert vagy boldog vagyok, vagy nem. Igen ám, de azért, mert én tisztáztam magamban, hogy mi SZÁMOMRA a boldogság. De te tisztáztad? Ha nem tudod, akkor máris nem olyan egyszerű a válasz.
Sokszor hallom emberektől, amikor a boldogság a téma, a következők valamelyikét: „tulajdonképp boldog lennék, de…”, „csak egy nagyon kicsi kellene a boldogságomhoz…”, vagy „minden olyan tökéletesen boldog, mégis…”, és a mondatok másik része mindig arról szól, hogy van valami – ugyan csak apróság, bagatell, vagy éppen elég súlyos – oka annak, hogy most éppen miért nem boldogok. Vagyishogy miért csak majdnem boldogok, vagy csak egy kicsit boldogok. És ha tovább kérdezem őket, akkor valami olyan indokot hoznak fel, ami külső okra enged következtetni. Mondok egy példát: valaki nem érzi jól magát egy párkapcsolatban és megkérdezem, hogy mi az oka, akkor általában az derül ki, hogy a másik már nem úgy viselkedik vele, vagy már más irányba tartanak, kihűlt a kapcsolat, már nem foglalkoznak egymással annyit mint előtte, a férfi már nem olyan figyelmes, a nő elsárkányosodott stb. Ja, és persze ezt otthon nem lehet megbeszélni. Mert a másik vagy fáradt, vagy nem érdekli a téma, vagy nem akar róla beszélni, vagy egyszerűen támadásnak veszi, és veszekedés lesz belőle, úgyhogy inkább nem is téma egy idő után, csak marad a rossz érzés, amibe vagy beletörődik a delikvens, és azt mondja, hogy még mindig jobb így, mint sehogyse, vagy pedig jönnek az egymást felőrlő évtizedek, a végén csúnya válással.
A témánkat itt két részre kell osztani, és az egyikkel most nem foglalkozom. Ez a „tökéletes partner projekt” címszó alatt külön fejezetet érdemel. A másik része amiről tovább filozofálgatok, a boldogságról szól.
Mit jelent Neked ez a szó? Végiggondoltad már úgy igazából? És most nem arra gondolok, amit innen-onnan összeszedtél, mert frappánsnak hallottad, vagy amit zsigerből vágsz a kérdésre gondolkodás nélkül. A zsigeri válaszok biztos, hogy nem a tiédek. Lehet, hogy valamikor egy kérdésre volt egy válaszod, és az akkor jónak tűnt, talán mert valaki mondta, és te elhitted neki, vagy lehet, hogy tényleg a tiéd volt, de azóta eltelt x év. És azóta Te biztosan változtál, tehát a válaszod, ha még mindig ugyan az, akkor az már nem igaz. Szóval, mit jelent Neked, az hogy boldogság? Most mondtál rá valamit, de nézd azt meg közelebbről: valóban a gyökerét ragadtad meg a gondolatnak, a válaszodban benne van az érzés esszenciája? (egy példa: ha azt mondod azért vagy boldog, mert szeret valaki, akkor figyeld meg, hogy a válaszodban egy külső, tőled független valamitől teszed magad függővé: a szeretete azért tesz boldoggá, mert azáltal hogy szeret kifejezi azt, hogy te szeretetre méltó vagy. Ő mondja meg, hogy mi vagy Te, és ez számodra örömöt okoz. Elfogad olyannak amilyen vagy, és ez azt jelenti, hogy értékes vagy. És ezért Te is hálás vagy neki. Tehát a jó érzés egy külső hatás következménye, tulajdonképpen egy csereüzlet: te adsz, ő ad, és ha mindketten azt kaptátok, amit vártatok, akkor jó érzés tölt el benneteket)
Nos igen, itt már többen fel szokták adni, azzal, hogy „mi a fenének mindent ilyen tudományos alapra helyezni???”
Van is benne némi igazság, de azt gondolom, ha kideríted, hogy mi SZÁMODRA a boldogság, akkor az életed alapjaiban fog megváltozni. De ehhez néha dolgozni kell, az agymunka pedig sokak számára fárasztó 🙂
Azért, hogy szemléltessem mire is gondolok a boldogság alatt, egy 10 évvel ezelőtti írásomat osztom meg most Veled:
———-
„Szombat délután, miután végeztem kötelezettségeimmel, fogtam magam és bementem a belvárosba. Az autót leparkoltam a Baross utca sarkán. Gyönyörű tavaszi délután volt, hétágra sütött a Nap, sokan sétáltak az utcákon, ültek a padokon.
Végigaraszoltam a Baross úton, keresztülvágtam a Virágpiacon, le a Rába partra. Zsebre dugott kézzel, napszemüvegben battyogtam a parton, át a híd alatt, és a szobornál, a Vaskakas mellett leültem az egyik betontuskóra. Langyos tavaszi szellőcske lengedezett, a Napsugarak cirógatták arcom. Volt valami derű ebben a szombati koradélutánban.
Nem gondolkodtam semmin. Zsongott bennem minden: a tavasz, a napfény, a folyó csillogása… Az egész, mint egy színkavalkád, halk zöngékkel fűszerezve.
Később szép komótosan felballagtam a Káptalandombra. Valami vezetett, gyengéden terelgetett. Egyszercsak ott találtam magam a Bazilika nyitott bejáratánál. Hűvös légáramlat legyintette meg arcom, és öntudatlanul becsalogatott a félhomályba. Nem tudom hány századszor voltam benn, és először nem tűnt fel semmi különös. Kellemes idő volt, kis kontraszt a kinti meleghez képest. Cipőtalpam nyikorgott csak a köveken ahogy beljebb mentem az egyébként néma csendben. Felnéztem a mennyezetre, és ismét megcsodáltam egy réges-rég elporladt ember alkotását. Így álltam néhány percig, felfelé fordított fejjel: szemem pásztázta a falakat. Aztán beljebb mentem, szinte szentségtörés volt a nyikorgó zaj, melyet lábbelimmel csaptam. Hallottam, ahogy egy ember anatómiáról beszél. Egy középkorú asszony port törölt a padokról. Az ablakon beszűrődő fénypásztákban porszemek csillogtak. Az oltár mögötti festményt nehéz függöny takarta. Álltam középütt, tekintetemmel befogtam az egész hátsó traktust.
És akkor hirtelen – mint amikor bevágnak egy másik szögből felvett, fókuszált kameraállást- észrevettem a szobrokat. Ott álltak több száz éve rendületlenül. De most – mintha repülő rovar lennék – egészen közelről láttam őket. Úgy éreztem, ízelt lábaimmal lépkedek az arany festékrétegen, kitapogatom a repedéseket, észreveszek minden apró hibát. Tovább léptem. Fel a lépcsőre, ahol egy faragott kőkorlát állta utamat. Innen vettem tüzetesebben szemügyre a kőalakokat. Egy szempillantás alatt, szinte én lettem a mester, aki faragta őket. Átéreztem az áhitatot, mely eltölthette, mikor megalkotta „teremtményeit”.
Az ötlött eszembe – vajon a „sötét” középkor művészei hogyan élhették életüket? És vajon hogyan tudták átérezni az egyszerű, templomba járó emberek ezt a csodát: ahogy a szobrász lefaragja a hideg márványról a felesleget, és egy gyönyörű emberi test bontakozik ki a durva anyagból – szinte életre kel. A hajszálakat, az ereket az izmok kötegeit metszi ki; kalapálja, töri csiszolja a követ végtelen gyengédséggel, szeretettel mire végre megszületik a MŰ. Minden egyes alak külön életet él. Midegyikük egyszeri és megismételhetetlen akárcsak „teremtőjük”, vagy a matéria, amiből születtek, vagy a hangulat, az ihlet, ami eleven, életet adó IGE-ként alkotójuk elméjében megszületett. Micsoda vallásosság kellett ehhez az „életéléshez”, amikor minden cselekedet, gondolat, szó, kép egy Isten dicsőségére született, mikor maga az élet volt a vallás.
„Nem vallás-e minden tett és minden gondolat, és ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés, mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag, vagy a szövőszéket hajtja?
Ki választhatja el vallását a cselekedeteitől, hitét az elfoglaltságaitól?
Ki képes napjainak óráit kiteregetni maga elé, mondván: -ez az óra Istené, ez a magamé, ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?”
(Kahlil Gibran: A Próféta)
És ezek az emberek így éltek! Részei voltak a természetnek: az égnek, a földnek, a Napnak, a Holdnak, a csillagoknak, a szélnek. Kitörölhetetlenül élt bennük, átszőtte minden tettüket.
Ezernyi gondolatfoszlány száguldott át agyamon: volt amelyiket felismertem, néhány elröppent és semmi sem maradt belőle, néhányat sikerült megjegyeznem. Felindultság vett rajtam erőt.
És akkor leültem egy hátsó padba. Az ölembe ejtettem a kezem, lehúnytam szemeimet, és nem gondoltam semmire. Elmém teljesen kiürült, csak a csendet éreztem kívül, belül.
Most, hogy minden gondolat elillant, megszállt egy furcsa érzés. A bizonyosság érzése. Szép lassan elömlött rajtam, átjárta minden porcikámat ez a mennyei nyugalom. Egyszerre csak tudtam, hogy MINDEN RENDBEN VAN. Szemeim könnybe lábadtak és egyszerűen boldog voltam.”
———-
A boldogság számomra azt jelenti, hogy MEGÉLEM MAGAM. Itt és most. Érzem és élem az életet. Örülök, hogy vagyok, és örülök, hogy vagy. Ok nélkül. Tudom, hogy nem mástól függök, nem külső hatásoktól kell függővé tenni magam, egyszerúen csak azt kell élnem aki vagyok.
Emlékezz: biztos Neked is voltak ehhez hasonló pillanataid az életedben. Amikor csak úgy ok nélkül voltál boldog, mondjuk egy régi nyáron, amikor csak bambultad a csillagokat egy holdfényes éjjelen… Amikor átjárt egy csodálatos érzés, és tudtad, hogy NEM VAGY EGYEDÜL…
Vedd észre, hogy a boldogsághoz nincs szükséged egy másik emberre. De, ha Te magadban boldog vagy, akkor egy másik emberrel, aki szintén magában boldog tökéletes párost alkothattok. Amikor nem kell szerepet játszanotok, amikor nem kell sértődéssel figyelmet kicsikarnotok, amikor elég, ha magatokat adjátok, mert nem a tulajdonságaitokért szerettek, hanem csak azért, akik Vagytok.
Hiszem, hogy ha Te megtalálod a magad definícióját, és AZT tudod megélni, akkor boldog lehetsz. Bármikor, bárhol. Ha válaszúthoz érsz, csak felteszed majd magadnak a kérdést: ez az út boldoggá tesz? És ha igen a válasz, akkor elindulhatsz rajta. És ez a választás a Te választásod lesz. A Te döntésed. Ez az igazi szabadság.
Légy szabad, és boldog leszel, légy boldog, és szabad leszel!