„Chick Corea, Stanley Clarke, Lanny White. A triót alkotó három világsztár több évvel ezelőtt már turnézott közösen. Kezdetben mindhárman különböző stílusban muzsikáltak, céljuk ezek vegyítése volt: egymást inspirálták, és az improvizációhalmazból egy elektronikus, jazz-rockkal és funkyval kevert zenei hangzás jött létre. Ebből Corea leginkább a tradicionális jazz és latin alapokkal vette ki a részét. A Power of Three együttes a hetvenes évek kavalkádjából, a latinból, a funkyból, a klasszikus jazzől és a flamencóból építkezik, kiegészülve a 21. század elektronikus zenei kínálatával.”
Tegnapelőtt koncerten voltam egy barátommal. Nem újdonság, és nem nagy hír. Budapest tele van lehetőségekkel, olyan világsztárok lépnek fel, akikről gyerekkoromban álmodni sem mertem, hogy egyszer valaha is láthatom őket. Az idei nyaram ilyen szempontból ha nem is tökéletes, de majdnem öt csillagos volt. Sikerült eljutni Al Jarreau-ra, George Benson-ra, Jan Garbarekre, holnapután Tom Jones-ra megyek, ja és AC/DC-n is voltam. És ne felejtsem el országos cimborámat, akinek a Columbus hajón volt koncertje a napokban (www.sandor-rigo.at). Azért ez szerintem elég szép eresztés.
De nem azért kezdtem bele, hogy felsorolást tartsak. Ami a napokban eszembe jutott – konkrétan a Chick Corea koncert közben -, az a zene varázslatáról szól.
Sokszor vagyok úgy, akár egy előadás közben, akár koncerten, akár színházban, de lehet ez egy beszélgetés is, hogy nem figyelek. Ez így nem igaz teljesen, inkább azt mondanám, hogy nem ÚGY figyelek. Nem a szavakra, a hangokra, a mozdulatokra, gesztusokra figyelek, hanem valahogy olyan érzésem van, mintha belesüppednék valami meghatározhatatlan puhaságba, és elmerülök benne. Vagy az merül el bennem, de talán ez is, az is. Nem az a fajta elmerülés, amikor mintegy kilépsz magadból, és külső szemlélőként, távolról, más perspektívából nézel magadra: ez nem az. Olyan is van, de az inkább akkor jön elő, amikor valamilyen konkrét szituban lépek ki magamból és kapok más szempontot a világhoz. De ez nem az. Ez nem KONKRÉT helyzet, vagyis inkább nem helyzet. Nem tudom máshogy megfogalmazni, azt hiszem most jobb híján fogom a konkrétot használni a kézzelfogható, anyagias (mármint anyagi megtestesülésű), tudatos, formába zárt szinonímájaként. És később talán majd felsejlik mire gondoltam, amikor az ellenkezőjéről beszélek. Szóval csak ülsz a székben és egyszercsak valami megváltozik. Nem is veszed észre, mikor. Amikor belépsz az auditóriumba (színházba előadóterembe, mikor mit helyettesíthetsz be), még konkrét vagy. Tudod ki vagy, miért jöttél, kikkel jöttél, mi lesz a program, mikor lesz vége. Érzed/érzékeled a többi embert, a fényeket, a zajokat, a hőmérsékletet, hozzáérsz másokhoz, illatokat fogsz fel, meglátsz egy szép nőt/férfit – kinek-kinek ízlése szerint. OTT VAGY. A szó fizikai értelmében. Minden érzékszervednek és az elmédnek teljes birtokában. Ha időben mentél, és összefutsz ismerősökkel, akkor üdvözlitek egymást, váltotok néhány szót – mondhatnám úgy is, hogy megfutjátok az udvariassági köröket -, esetleg még gyorsan iszol egy kávét, üdítőt, vagy, ha munka után mentél, és csak annyi időd volt, hogy gyorsan átöltözz, még lehet, hogy bekapsz egy pogácsát, vagy egy szendvicset. Mindent úgy teszel – mármint fizikai értelemben, mert egyébként lehet, hogy kicsit izgulsz, és a felfokozott várakozás érzése is benned lehet -, mintha misem történt volna, és tényleg nincs is semmi különös. Csak ementél egy koncertre. Néhány perc múlva jeleznek, és bementek a nézőtérre. Körülnézel, agyad beazonosítja a célterületet – ide kell eljutnod. Öntudatlanul már kiszámítja az utat – hány széken keresztül kell eljutnod, amíg a helyedre érsz -, hány embert kell felállítani, jaj, még a zakót, pulóvert is le kellene venni, mert melegebb van, mint amire számítottál, aztán még jó esetben az is eszedbe jut, hogy ki kéne kapcsolni a mobilt, mert vagy annyira intelligens – sőt kultúrember! -, hogy zavarna, ha zavarnál másokat. Mindez lezajlik benned, persze egyáltalán nem biztos, hogy ezt végigi is gondolod, egyszerűen csak jön magától, mint az, hogy a bal lábad után jön a jobb, és, hogy mindig ugyanazt az oldali cipőt húzod fel először, és mindig mondjuk a bal kezedet dugod először a kabát ujjába (ezt most meg kellett nézzem, mert nem TUDTAM). Az ösztöneim tudták, az agyam tudta, de én nem. Végre elfoglaltad a helyed. Körülnézel, lecsekkolod a melletted ülőket, legalábbis, ha nem barátokkal mentél, esetleg körülnézel, hátha észreveszel még más ismerősöket is, vagy ha már előzőleg kint találkoztál velük akkor azt nézed, hogy felfedezed-e őket valahol. Lassan mindenki megtalálja a helyét, persze van mindig valaki, aki akkor jön be, amikor már mindenki ül, de most megúsztad, mert nem a Te sorodba jött. Még majd jönni fog más, persze, miután az ajtókat is becsukták. De Te elfoglaltad a helyed, megvan a területed, berendezkedtél, minden a helyén, az intim zónád is rendben van, elhelyezkedsz kényelmesen.
Lassan elhalványulnak a fények, és bejön a zenekar. Ováció, taps, és itt, ebben a pillanatban már valami megváltozott. Még nem vetted észre, de ahogy a zenészek megjelennek, már a világ nem ugyan az. Pedig még egy perc sem telt el, csak annyi idő, amíg felemelted a kezed a tapsra, és a zenészek elfoglalták a helyüket. A kezed felemelkedésének a pillanatában a figyelmed kikerült a testedből. Ha azt érzékeled hétköznapi állapotodban (persze lehet, hogy a hétköznapi állapotod nem tudatosul benned), hogy valahol a figyelmed a két szemed között az orrnyerged és a homlokközép között van valahol, akkor most ez az érzés olyan, mintha ebből a hétköznapi helyzetből sokkal előrébb kerülne. Valahogy úgy képzeld el, mint mikor egy filmben a nagytotálból hirtelen úgy zoomolnak rá a tárgyra, hogy még a perspektívát is kicsit halszemesítik. Talán érted, ha plasztikusan mondom, de biztosan tapasztaltad is már. Ha még nem vetted észre, legközelebb, ha mész koncertre próbáld ki. Figyeld egy picit magad abban a pillanatban, amikor elkap a koncerthangulat. Aztán már szinte észre sem veszed a külvilágot! Annyira magával ragad a koncert, hogy teljesen meg tudsz feledkezni magadról. Még az sem számít, hogy lecsesztek a munkahelyeden, vagy épp összebalhéztál a legjobb barátoddal, nem jött meg aznap a munkabéred, vagy kifogyott a sör a hűtőből Egyszerűen ezek a dolgok annyira távolinak tűnnek, hogy el sem jutnak a tudatod szintjéig. Merthogy ez a tudatod már nem az ami ELŐTTE volt. És te sem vagy az, ami előtte voltál. Utána megint AZ leszel, persze nem rögtön: eltelik még jó néhány óra, talán nap, vagy még talán néhány hét is. De ez sem igaz így, mert AZ már soha nem lehetsz, ami/aki voltál, mert ugyan úgy, mint a homeopátiás szerekben, amikben igazából már nincs is a hatóanyag annyira felhigítják őket – de a hatóanyag SZELLEME még bennük van – ugyanúgy minden hatással van rád és a zene még jobban. Mert a zene, arra az időre, amíg el tudsz benne merülni, vagy ő merül el benned, valamit ott a mélyben változtat meg. A lényed mélyén, mert amikor hallgatod annyira kinyílsz, és annyira beengeded magadba, hogy az alapjaidig jut el. És azért, mert Te engedted be, magadtól.
Van egy érdekes gondolatsor valahol a metafizika és a kvantummechanika közelében, ami sokszor töprengésre késztet. Nagyon nem érdemes belemenni, mert a kérdésekre olyan kérdések jönnek, amik néhány ember szemében már a komoly agykárosodás határát feszegetik. Barátaim néha furcsán néznek rám amikor előhozakodom vele, tehát csak óvatosan A lényeg, hogy a világot az érzékszerveinken keresztül fogjuk fel. Ebben semmi újdonság nincs. Azt is tudjuk, hogy minden az agyunkban csapódik le. A fájdalom, öröm, éhség, stb. Amputált végtagú emberek sokáig még érezhetik azt a testrészüket, ami már nincs is. Ez eddig világos. De, ha minden az érzékszerveinken keresztül közvetített élmény az agyunkban „teremtődik” meg, és az érzékszerveink csak közvetítik, akkor az én világom egyáltalán nem biztos, hogy hasonlít a Te világodra. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy a Te világod milyen, hiszen nem a Te szemeddel látok, nem a Te füleddel hallok, nem a Te száddal csókolok, és folytathatnám (igen és itt kérdezhetném meg, hogy hogyan is gondolhatjuk, hogy megérthetjük valaha is a másikat, ha még arról sincs fogalmunk, hogy magunkat értjük-e?). Sőt, ha esetleg a Te testrészedet belémteszik, akkor sem biztos, hogy ugyan úgy fogom érzékelni velük a dolgokat, ahogy Te tetted előtte. Mert az agyunk is más. És ha már itt tartunk, akkor ha minden az agyunkban létezik, akkor a kicsit bátrabbak még azon is elgondolkodhatnak, hogy tulajdonképpen biztosan létezik-e a minket körülvevő világ? Miért ne lehetne az egész csak az elménk teremtménye? Lehet, hogy tényleg duracell-nyuszik vagyunk?… Vagy lehet, hogy nem is vagyunk itt…?
Ha egyet visszalépünk, és hagyjuk a tartós elemeket a mátrixra, akkor is érdekes az ami zene közben történik. Mert a világunk itt megváltozik, az biztos. Olyan gátlások szabadulhatnak fel, amikre nem is gondolunk: láttam én már baromira kimért embert önfeledten kurjongatni egy jó hangulatú koncerten. És most nyilván nem a tudatmódosító szerekre gondolok. Az egészen más, ott valamilyen anyagot viszünk be a szervezetünkbe, ami megváltoztatja a működését, itt ellenben nincs semmi. Csak a zene.
De viszatérve az elejére, hogy rövidre zárjam a mai gondolatmenést: nálam a következő lépés, amikor már a figyelem is megszűnik, és egyszerűen csak a hangok vannak, és az élmény. Átjárja minden porcikámat, a zsigereimben terül szét, a sejtjeimben gyűrűzik tovább. De ilyenkor már azok sincsenek. Már nem vagyok fizikai lény. Ha azt mondtam a figyelem módosulásnál, hogy a homlokodból előre lépsz ki, akkor ez inkább olyan, hogy egyszerűen minden irányba szétszóródsz, vagy inkább kitágulsz. Befogadod az egész teret, már nem FIGYELSZ a hangokra, azok egyszerűen csak BENNED rezonálnak. Te vagy a hangverseny-terem, benned játszanak a zenészek, a hangok a te bordáid között csapódnak vissza, vagy épp nyelődnek el, a publikum benned ül. Csak rezegsz, és boldog vagy.
Azt hiszem, erre mondják, hogy tökéletes pillanat. Perfect moment.
Csak egy koncerten voltam szombaton.