Ne ijedj meg, nem csak a futásról lesz szó, csak néhány gondolatról, ami a futást többé teszi egyszerű testmozgásnál.
Legalábbis nekem.
Lehet, hogy Te ebben teljesen mást találsz, vagy másban találod meg ugyanezt, de az is lehet, hogy az egészet tök hülyeségnek tartod. És ez így jó, nem kell, hogy mindannyian ugyan azt gondoljuk ugyanazokról a dolgokról.
Gyerekkorom óta utáltam a monoton dolgokat. Egyszerűen volt valami a természetemben – és ezt most is megvan – ami alapvetően ellenkezett az unalommal, és nálam a monotonitás az ezzel egyenlő. Soha nem tudtam megülni a seggemen, sok mindenbe belefogtam, és pontosan addig érdekelt, ameddig volt benne újdonság. Jártam súlyt emelni, cselgáncsozni, kosarazni, rajzból megyei versenyre mentem, társadalomkutatásból szintén, de nagyon szerettem a gyakorlati foglalkozásokat (ma technika), sőt – és tudom, hogy hím létemre ez talán nem túl hízelgő, de nem szeretem a focit -, ennek ellenére egyszer még foci edzésen is voltam! Miközben meg zeneiskolába is jártam. Alapvetően szerettem a sportot, a mozgást, de ezen kívül nagyon sok más is érdekelt. A futás pont nem. Néha muszáj volt – pl Cooper teszt -, de ha lehetett, kivontam magam belőle. Volt a Cooperen kívül 30 perces futás is általánosban, amit azért szerettem, mert – ellentétben a Cooperrel – itt ki lehetett állni! Elég volt a békesség kedvéért mondjuk két kört (800 m) lenyomni, és máris feltehettük a kezünket, hogy sajnos nem megy tovább!
Aztán középiskolában – mivel a zenét vittem tovább – már nem volt megszokott testnevelés óránk: úszni jártunk, és télen alkalomadtán korcsolyázni. A futás továbbra is periférián maradt, őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy akár valaha még csak futócipőt is húzzak a lábamra. A teniszcipő már egészen más, abban lehet utcán is járni! Sőt, nagyon sportos, ha valaki fehér Adidas bőrcipőben (gondoltam én akkor) rója az utakat. Aztán jött a főiskola – szintén zenész – és a sport kezdett elmaradni. Koncertek, próbák, versenyek. Később tanítás estig. Persze jó beszélgetések, borozások, bulizások, csajozások, szerelmek, csalódások, világvége-hangulatok és világmegváltások. Ezotéria, Hamvas Béla, Szepes Mária, Rudolf Steiner, Kahlil Gibran, Dan Millman, Richard Bach és sokan mások. És Beatles, és Queen, és persze komolyzene, és jazz, és sok-sok jó együttes, és jó muzsika.
Miután diplomáztam a fősulin, tanárom megkért, hogy segítsek Neki – nem mintha rászorult volna – és legyek mellette tanársegéd azon a főiskolán, ahol előtte jártam. A pénz minimális, épp arra volt elég, hogy az albérletemet kifizessem, de szerettem tanítani, és talán volt is érzékem hozzá. Mivel a növendékeim nem sokkal voltak fiatalabbak, adott volt, hogy a tanárral együtt töltsék a szabadidőt, és így jött be a futás az életembe.
Soha előtte magamtól nem futottam szerintem 300 m-nél többet, csak, ha mondjuk buszra kellett. Aztán egyszer az egyik növendékem mondta, hogy lesz valahol egy minimaraton (7km), és indul rajta. Jó bulinak tűnt, mondtam, hogy menjünk együtt. A rákészülés abból állt, hogy előtte kétszer körbefutottam egy 50 méter átmérőjű tavat. Ami nem is ment olyan könnyen, de hát ha kihívás, akkor kihívás! Nem vagyok semmi rossz elrontója! Le is ment a verseny, végig tudtam futni. Utána egy hétig nem tudtam lábra állni, mert a sípcsont-hártya begyulladt. Iszonyatos kínok: ha felültem az ágyban, és a vér elindult lefelé, akkor minden szívdobbanásnál, lüktetésnél azt éreztem, mintha tüzes vasat forgatnának a csontomban. Nem kellemes érzés. De elmúlt, és mostmár – mivel tudtam, hogy képes vagyok rá – elkezdtem rendszeresen futni.
Nem a futás esett jól. Először nem. Hanem a végén a megállás. És minden héten egyre hosszabb táv ment, és egyre több idő. És minden alkalom után, amikor az endorfin feltolult az agyamba, hihetetlen jó érzés töltött el. Megcsináltam! Képes vagyok arra, amit mindig is utáltam ezelőtt! Képes vagyok legyőzni magamat – nem a testemet, mert azzal nem szabad harcolni. Ha a tested ellen küzdesz, óhatatlanul is elveszted a csatát! Az elméd ellen! Az elméd ellen, aki megmondja, hogy mi, és ki vagy. Aki azt mondja sokszor az életed folyamán, hogy „Á, hagyd ezt, úgysem vagy rá képes!”. Nézz körül, hányan keresik a kifogásokat – köztük Te és én is -, ahelyett, hogy megoldásokat keresnének a saját életükben felmerülő problémákra. Egyszer számold meg, egy nap folyamán hányszor gondolsz valamire úgy, hogy azt miért NEM lehet megcsinálni. Többségében észre sem veszed ezeket a gondolatokat, mert már rutinból jönnek, és el sem érik az ingerküszöbödet. Hányszor van az, hogy beszélgetés közben, vagy a vita hevében alig várod, hogy a másik befejezze végre a mondatát – vagy épp be sem tudja fejezni mert közbevágsz -, csak azért, mert már kész válaszod van, amivel meg akarod győzni a saját igazadról. De kérdem én, hogyan lehet kész válaszod, ha még a kérdést sem tették föl…..?
Az elméd nagy úr, és az évek-évtizedek alatt rárakódott szutykot nem tudod lekaparni róla egyszerűen. A legcsúnyább, hogy azt sem tudod, mi az, amit Te gondoltál, és mi az amit összeszedtél valahonnan. Szüleidtől, az iskolában egy könyvben, filmben, beszélgetésből, a tanárodtól, papodtól, vagy a jó Isten tudja honnan… Hányszor vizsgálod meg a gondolataidat és követed vissza őket, hogy kiderítsd, ezek a sajátjaid, vagy valahonnan jöttek valakitől? Mit, miért mondasz, miért teszel? Azért-e, mert tényleg, a lényed mélyéből jön belőled, vagy azért, hogy – és ez sem tudatosul mindig – befolyásolj valakit? Lehet, hogy nem is tudod – mert már annyira magadévá tetted a magadról kialakult képedet -, hogy amit mondasz, csak egy gép jól betanult mondandója… Sőt az elménk annyira trükkös, hogy még a kételkedést is kiírtja, különben hogyan lehetne annyi vallási, vagy politikai fanatikus a világon?
És a bevált mondatok, gondolatok, megszokott reagálások szépen megszokássá változtatják az egész életedet. Aztán csodálkoznak emberek, hogy egyszer csak nincs állásuk, vagy elhagyja őket a feleségük/férjük. Mert kihűlt a kapcsolat, vagy a cég mással kezd el foglalkozni. És az ember meg még mindig mindent ugyanúgy csinál, mint évtizedekkel ezelőtt. NEM TUD VÁLTOZNI. De a világ változik. Ha két ember egymással él, óhatatlanul is mennek valamerre. Lehet, hogy csak kicsit, de akkor is. És ha nem egy irányba tartanak, akkor előbb-utóbb kihűl a kapcsolat. Nem azért, mert már nem szeretik egymást. Mást szeretnek. Azt aki volt a másik, vagy akinek most kellene lennie. A megrögzött gondolatok és megrögzött cselekvések nem hagyják megváltozni az embert, mert nem a másikra figyel, hanem a sémákra, amik kialakultak. Nem veszi észre, hogy a másiknak már másra van szüksége, mert még mindig azt látja, aki volt régen. És ami már régen is megvolt az vagy unalmas, vagy már nem elég. Nem azért mert rossz, szó sincs róla, csak más. Sokan nem értik, hogy van az életüknek egy szakasza, amíg egymás mellett tudtak haladni, de ha nem egyfelé változnak, akkor az az út már szét tart. Ez nem rossz, csak más. És ha igazán szereted a másikat, akkor annak kell örülnöd, annak az időnek, amit Veled töltött. Kaptál az élettől egy csodát – valaki megosztotta Veled az életét: Rád ragyogott, felvidított, szeretett, tisztelt, izzott érted, odaadta a testét, melegített, amikor fáztál, vigyázott Rád, kiszolgált, és Te is egy csomó mindent adtál Neki. De már az utatok nem egyfelé visz. Nem vagy hibás, ahogy Ő sem. De nem figyeltetek egymásra, mert az elmétek megszokott dolgokat, megszokott mondatokat, megszokott gondolatokat erőszakolt rátok, és nem kételkedtetek benne. Nem FIGYELTETEK arra amit a másik mond, mert a saját fejetekben lévő zajtól nem hallottátok.
Nem egyszerű figyelni, mert nagy a zaj. Megszoktuk, hogy a világ folyamatosan támadja az érzékszerveinket. Néha azt gondolom, hogy direkt butítás folyik, mert ha állandóan csak a zajra figyelsz, akkor már nincs erőd, hogy gondolkodj. De erről majd egy másik levélben…
Szóval ez nem egyszerű feladat. Figyelni. Mindig, minden pillanatban figyelni arra amit mondasz, vagy gondolsz, és megvizsgálni, hogy azt miért mondod…
Erre jó a futás. Nekem. Arra, hogy megtanuljak figyelni. Figyelem az izmaimat, figyelem a lélegzetvételemet, figyelem a lábamat, az izületeimet, a kezem, vállam mozgását, a talaj egyenetlenségét, a levegő illatát, a lépésem zaját, a futók zihálását, a gondolataimat. Küzdök az elmémmel – a testemmel nem – és megpróbálom legyőzni. Mert, ha elfárad a test, az elme is visszavonul. Ilyenkor ki lehet kerülni, trükközni lehet vele, átverni.
És ilyenkor szabad vagyok. Magamtól.
utóirat: persze a Férfi teljesítménye mögött sokszor ott a Nő. Ha nem is tudatosan, de mi, férfiak azért szeretünk megfelelni vagy valaki konkrét személynek, vagy ha másnak nem, hát a bennünk rejlő nőiségnek. Ez alól magamat sem tudom – de nem is akarom – kivonni. Ígyhát ezen a helyen is köszönetet mondok fő „motivátoromnak”, aki nélkül soha nem lettem volna képes az első félmaratoni versenyemen célba érni, és aki nélkül most nem lennék legalább egy lépéssel közelebb életem egyik legnagyobb vágyához, a New York Marathon-hoz.
Drága Skizó Barátném, örök hálával tartozom Neked!