lúzer – hatodik történet: a teremtő képzelet

lose [lu:z] – (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget
loser [‘lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

Régen írtam lúzer sztorit, de nem azért, mintha nem lennének történeteim. Vannak, csak éppen nem akkora jelentőségűek, hogy megörökítésre méltóak lennének, vagy pedig már-már annyira hétköznapiak, hogy senki nem nevetne rajtuk. Az egy dolog, hogy én sem – hiszen minden sztoriban én vagyok a lúzer -, de hogy még másoknak sem vicces… az már tényleg gáz.

A mai történet is csak kicsivel szórakoztatóbb, mint az átlag szerencsétlenkedéseim, mégis leírom. Nem feltétlenül azért, hogy hasadat fogva hahotázz, inkább csak tanulságképp. Persze a történet “csattanóját” máshogyan is értelmezheted: ez szíved joga. De én annyira azért nem hiszek a véletlenekben. Ez pedig az én jogom.

Szóval.

Mint korábban már írtam, szeretek futni. Azonban az utóbbi évben nem sokszor volt rá lehetőségem egy egyszerű, ámde annál kellemetlenebb okból kifolyólag: ugyanis a jobb oldali csípőforgóm (doktorok és medicinával foglalkozók előnyben; aki tudja pontosan, hogy mely testrészről beszélek, az ossza meg velem is a tudományát) nem túl jól viselte az előző év felkészülését: 1-2 kilométer lefutása után megfájdult. De nem is kicsit, volt úgy, hogy éjjel hasogató, szaggató fájdalomra ébredtem. Ezért aztán sajnos most porcépítő kúrán vagyok, és nem ajánlott ilyenkor a megerőltetés.

Ez azt hozta magával, hogy már vagy fél éve szinte odaszögeztem magam a székhez: autó reggel, aztán iroda, majd autó este és a számítógép előtt még egy kis ücsörgés. Őszintén szólva már kezdett elegem lenni ebből a satnya életmódból és hetek óta azon gondolkoztam, hogy jó lenne munka előtt-után valamikor gyalogosan közlekedni a városban. Nos, ma végre sikerült is egy kiadósabb sétát összehoznom. Ember tervez – a teremtő végez…

Az irodába ma is autóval mentem reggel. Aztán délután, amikor be akartam pakolni a kocsiba… nem nyílt a távirányítós zár.
– Csak nem a távirányító eleme adta meg magát? – kérdeztem magamban, és egészen közel hajoltam az első ajtó üvegéhez, hogy ha ez lenne a probléma forrása, bevessük hát a szokásos, ősi módszert.

(Ez valami hasonlóképpen működik, mint amikor a nyelvtudatlan magyar megpróbál egy külföldinek magyarázni: jól-ta-gol-tan-kezd-el-be-szél-ni és-rá-a-dá-sul-han-go-sab-ban-is hát-ha-meg-ér-ti-az-a-sze-ren-csét-len-kül-föl-di. Ha nyomatékosítjuk a mondandónkat, mingyárt jobban érthető lesz. Nem?)

Én is így jártam el az analóg módszerrel: rácéloztam a távirányítóval a műszerfalra (mintha ott lenne a jelfogó – amiről egyébként halvány lila gőzöm sincs, hogy hol van) és vadul böködtem a levegőbe, mintha én magam lennék kiválló álamfőnk, Schmitt Pál valamikor ifjú bajvívó korában, ezzel a mozdulattal is nyomatékosítva az elektronok röppályájának az irányát és becsapódási erejét. Mert ha a távirányítóval lendületet adok, akkor az a fránya lézersugár, vagy mi az istennyila, majd biztos felpöccinti nekem a zárnyelvet.

Mit ne mondjak, a balettmozdulataimnak semmi eredménye nem lett, legalább annyira alkalmatlan volt a mutatványom bármilyen hatás elérésére is, mint szegény Hoffmann Rózsa elmúlt évi tevékenysége a közoktatás megreformálására. Na de mára elég a politikából, ezek a mondatok (és politikus nevek) néhány év múlva már senkinek nem fognak jelenteni semmit. Pont ugyan úgy ki fognak törlődni az emlékezetből, mint ahogyan egy hosszú és kellemetlen hasmenéses járvány tüneteit is elfelejti az ember – már aki túléli -; akkor nagyon rosszul érezzük magunkat, de néhány héttel később már ugyan olyan étvággyal esszük a frissen sült hekket a rómain, mintha soha nem ettünk volna korábban.

De már lassan én is olyan leszek, mint az őseink voltak nem sokkal a honfoglalás után: kalandozok minden felé, csak épp a lényegről terelem a szót… tehát álltam az autó mellett, mint a bálám szamara és nem értettem a történteket, mígnem beugrott a megfejtés: bekapcsolva hagytam a világítást, ami teljesen lemerítette az akkumulátort!  De hogyan is lehettem ekkora szamár – ha már az előbb megemlítettem ezeket a derék és hasznos, ámde manapság már szinte csak vásári (vagy állatkerti) mutatványként látható jószágokat? Ennek is megvan a maga oka, ami most nem fontos. Lényeg, hogy nem működik a bekapcsolva felejtett világításra figyelmeztető hang. Vagyis legtöbbször működik, de van, mikor nem. Nos, a mai nap volt a “van, mikor”.

Több kérdés is tolakodott az elmémbe egymást taszigálva, hogy minél jobban helyezkedjenek, előtérbe tolva fontosságukat. Majd valahogy mégis sikerült a hangzavarban rendet tennem és megértetni a nyomuló bio-elektronikus impulzusokkal, hogy nincs jobb és rosszabb kérdés, csak kérdések vannak, és a sorrend jelen esetben nem jelez minőségi különbséget. Erre az én kis zakatoló neuronjaim megnyugodtak és végre levegőhöz jutottam. A következő gondolatok kristályosodtak ki hat kérdés formájában.

Mit tehet az ember, akinek:

1.) automata váltójú autója van, tehát bevontatni nem lehet,
2.) egy korábbi kocsifeltörés miatt kiszereltette a vezető oldali zárat (a másik oldalon gyárilag sem volt),
3.) az egyetlen működő zár a csomagtartóé, de mivel három éve nem használta, ezért beszorult és a kulcsot NEM tudja elfordítani,
4.) a lakáskulcsa bent van az autóban,
5.) van egy motorja otthon a mélygarázsban (amivel be tudná indítani az autót), de ahhoz kellene a lakáskulcs,
6.) a telefonja akksija is az utolsókat rúgja (kellett neki Angry Birds-öt játszani napközben…) így azt is alaposan meg kell fontolnia, hogy telefonos segítséget kér, vagy a közönségét (mármint a nagyvárosi utca népét). A gépi megoldás ebben a játékban nem jöhet szóba.

A nagy tanakodás után – amit jómagammal folytattam – a telefonos segítség mellett döntöttem. Hál istennek nem kellett előre megadnom, hogy kit hívhatok (talán még emlékszel, a tévés vetélkedőben ez szabály volt), mert ez esetben egy bölcsész, vagy stratégiai üzletfejlesztő kollégámnak vajmi kevés hasznát vehettem volna. Éppen ezért a legmegfelelőbb embert hívtam (most látom, hogy a weblapjuk borzalmas. ámde annál jobb szakemberek), aki elmagyarázta, hogy itt csak a jól bevált csodaszer segíthet. A WD40.

És itt lép be a képbe a bejegyzés elején említett – és már hetek óta tervezett – gyalogló körút kivitelezése.

Innentől már tényleg csak címszavakban – és előre lelőve a poént, miszerint körülbelül négy óra leforgása alatt sikerült az aprócska figyelmetlenség következményeit elhárítani – a történet:

– Vállon átvetett, mintegy 6 kg tömeget képviselő notebook táskával elgyalogolni a legközelebbi BKV-jegy árusító helyig,

– Elsétálni a legközelebbi WD40 lelőhelyként feltételezett OMV benzinkúthoz,

– Visszasétálni az autóhoz, és megpróbálni az alaposan beolajozott csomagtartó zárba nem beletörni a kulcsot, ám mégis kellő erőt kifejteni ahhoz, hogy az összegyűlt szennyeződés és az idő viszontagságai által összegyógyult alkatrészek körirányú mozgásba lendüljenek,

– Szétszedni a csomagtartót, hogy be tudjunk mászni a hátsó ajtóig, reménykedve abban, hogy az kinyílik,

– Miután kiderül, hogy a kettős reteszű biztonsági szerkezetet NEM lehet áram hiányába kinyitni, gyíkként (hehe, képzelj el engem, mint gyíkot… még a gondolat is könnyfakasztó) előre mászni, hogy az első ajtó zsebéből kihalásszuk a lakáskulcsot,

– A jól végzett munka örömével, és néhány zúzódással gazdagabban – még mindig vállon cipelve a laptoptáskát – elvánszorogni a legközelebbi olyan busz megállójához, amely hazafelé visz,

– A megállóból kilométernyit (azaz 10 percet) gyalogolni hazáig (miért is ne most próbálnánk ki, hogy az egyébiránt egy visszaforduló után a végállomástól a lakásig még két megállót ki kellene várni, ami úgy négy perc is lehet),

– Lepakolni otthon, majd reménykedni, hogy a remekbe szabott és igényesen kivitelezett pókhálók és a milliméteres por letakarítása után még be is indul a motorkerékpár,

– Visszamotorozni az autóhoz, és a csomagtartón keresztül újra végigverekedni magunkat az első ülésig, de most azzal a céllal, hogy a motortér-tetőt ki tudjuk nyitni,

– A 229 kg saját tömegű motorkerékpárt a szorosan az autónk mellett parkoló Suzuki Swift mellett előre csúsztatni annyira, hogy a “bika kábel” lehetőleg össze tudja kötni a két akkumulátort,

– Miután sikerül a megfelelő sarukat összekapcsolni, annyira feltekerni a Yamaha alapjáratát, hogy lehetőleg töltsön is valamit a V6-os és 2.500 ccm-es dízelmotort megforgatni hivatott akksiba,
– Jó húsz percig próbálkozni, míg végre sikerül annyi áramot összebarkácsolni, hogy beröffen a traktor,

– Motort egy másik parkolóhelyre beállítani, majd alaposan lezárni: tárcsafékzárral, nagyujjnyi vastag lánccal ellátni,

– Motortáskákba bukósisakot, motoros dzsekit betuszkolni (mert még lesz egy kör),

– Autóval hazamenni, és reménykedni, hogy addigra összeszedi magát annyira az akkumulátor, hogy másnap reggel beinduljon,

– Alaposan megmosni a kezet a lakásban (mert a motorlánctól, amikor lezárjuk a motort, kellőképp dzsuvásak leszünk)

– Megnézni gyorsan az interneten, hogy mikor megy visszafelé busz (közben íziben egy gyors macikávét elkészíteni)

– Lerohanni a buszmegállóba a fél kávé után, mert négy perc múlva itt a járat és legközelebb csak húsz perc múlva jön,

– Visszazötykölődni a mai napon már harmadszor az iroda előtti parkolóhoz, de immár a kétkerekűért,

– Hazarobogni a 900 köbcentis ikerhengeressel, és közben élvezni a szelet és a naplementét,

– Letenni a motort a mélygarázsban, és fölmenni a lakásba, ahol elkészíthetjük az ebédre szánt vacsorát.

A tanulság?

Mivel nem hiszek a véletlenekben, azt mondom: amit eltervezel, az meg is valósul. Mindegy, hogy mit képzelsz el, és mindegy, hogy az jó-e a számodra, vagy rossz. A lényeg, hogy úgy képzeled el, hogy hiszel a megvalósulásában. Egy séta elképzelése senkinek nem okoz gondot. Minden nap használod a lábaidat, nem nehéz ezt elhinni. (Az, hogy HOGYAN valósul meg…? Na, az már más kérdés. A körülmények ebben az esetben nem voltak ideálisak, de a végeredmény bejött.)

Egészen más a helyzet a lottóötössel. Ha még életedben nem volt egyszerre százezer petáknál (mindegy milyen valutában gondolkodsz) több a kezedben, akkor nehezen hiszed el, hogy milliárdos lehetsz. Nem is a pénzt, mint fizikai megjelenést nehéz elképzelni, hanem azt az életmódot, amit az jelent. De ha nem is pénzről beszélünk, hanem boldogságról, gazdagságról… ugye milyen nehéz az ÉRZÉST elképzelni, hogy boldog vagy? Gazdag vagy?

Mennyivel egyszerűbb a boldogtalanságot, szerencsétlenséget, betegséget elképzelnünk! Valószínűleg azért, mert ezekben már többször volt részünk és van megélt tapasztalatunk. De gondolkodj el ezen: ha sokszor átéled gondolatban a számodra nem kedvező eseményeket, és jókat pedig nem, akkor vajon mire számíthatsz, mi fog nagyobb valószínűséggel bekövetkezni?

Furcsa játék az élet: néha csak gondolunk valamire és pár nap múlva megtörténik. Ha nem is pontosan úgy (a részletekben lehetnek eltérések), ahogyan elképzeltük, de végeredményében az, akkor nem lenne érdemesebb szép, új világot álmodnunk?

Ez az álom persze csak akkor fog megvalósulni, ha mélyen, a szívünk legmélyén is – kételkedés nélkül – tudunk hinni benne…