AZ IGAZAK

Egyszerű a történet, bárkivel előfordulhatott volna. Ha nem mesélte volna el Richard, akkor nem is gondolkodom el rajta, hiszen annyira banális, hétköznapi, hogy egyébként szóra sem lenne érdemes. De Richard a barátom, és mivel vele esett meg a dolog így eljutott az ingerküszöbömig és gondoltam papírra körmölöm a kedvéért.  
Tehát a történet egyik szereplője Richard, akivel jó cimborák vagyunk. Sokat dolgoztunk együtt – főtt a fejünk a nap alatt, máskor meg az eső cibálta a kapucninkat, amikor a hajó fedélzetét súroltuk az Indiai óceánon, vagy éppen a tatvitorlákat kellett szélbe állítani a viharban, valahol a Jóreménység-fok körül. Együtt ittuk a kikötőkben a grogot, és volt úgy is, hogy az örömlányon is megosztoztunk, akit valamelyik távoli kínai kikötő sarában, hullarészegen szedtünk fel. Mondhatom, hogy Richard közel áll hozzám. Már amennyire egy magamfajta vén tengeri medvéhez közel állhat egy csikó éveit taposó, pelyhedző szakállú matrózsegéd. 
Richard egy könnyen befolyásolható gyerekember, aki egyszer elkövette azt a hibát, hogy a szülei (és persze egy ravasz kis céda) erőltetésére megnősült, és rögtön gyereket is csinált. Aztán később persze rájött, hogy elhamarkodta a dolgot, de akkor már késő volt: agyő legényélet, kocsmázás, cimborák, lengén öltözött, de annál forróbb vérű mosogatólányok! Beindult a napi robot, ami egy idő után annyira terhessé vált számára, hogy pont kapóra jött a “Szent Borbála” nevű kereskedelmi scooter toborzója, így Richard nemsokára az afrikai partok közelében találta magát, sok ezer tengeri mérföldre a ködös brit birodalom határaitól. Ezen a hajón találkoztam vele, és itt vettem a szárnyaim alá. Ma meg már úgy nézek rá, mintha a saját fiam lenne, mert sajnos nekem csak lányaim születtek, pedig vagy háromszor is próbálkoztam az asszonynak igazi gyereket csinálni.
Szóval Richarddal történt meg a dolog, de megtörténhetne mással is, mert az emberek bizonyos dolgokban egyformán, vagy legalábbis nagyon hasonlóan viselkednek. Nekem pedig az Ő pártján kell állnom, még akkor is, ha nem feltétlenül értek vele egyet, hiszen Richard a barátom, sőt olyan, mintha a fiam lenne. Ha igazán pártatlan és igazságos akarnék lenni a dologban, persze megkérdezném a másik felet is, de ez már nem arról szólna. Akkor lehet, hogy a barátom ellen kellene állást foglalnom, de azt nem tehetem meg. Még akkor sem, ha netán nem lenne neki igaza.  
Mint a mondandóm elején említettem, Richardnak van egy felesége valahol a messzi Angliában. Takaros kis menyecske volt fiatal korában a fehérnép (nem mintha most már öreg lenne, hiszen alig múlt még huszonöt), nem csodálom, hogy elcsavarta a fiú fejét. Hamar be is költözött Richardékhoz a családi kalyibába, és szépen be is kvártélyozta magát. Végül – ha már ott lakott – hát muszáj volt egybekelniük, mert még szó érte volna a ház elejét. Nem beszélve arról, hogy hamar teherbe is esett a cafka, és meg is szülte a fiúgyereket. Amíg el volt foglalva magával a leányzó, addig nem is volt túl sok probléma. Persze, ha az amolyan hétköznapi apróságokat nem vesszük figyelembe. Mert hát azok mindenhol vannak. Még a jobb családokban is. De ennek a fehérnépnek mindig volt valami, ami nem tetszett. Egyszer az anyóssal gyűlt meg a baja (mert hogyan is gondolja az, hogy csak úgy bejár a házba kopogtatás, meg köszönés nélkül?), másszor meg Richard testvérével nem jött ki. Vagy éppen az volt a nyűge, hogy Richard túl későn jön haza, vagy az, hogy néhanapján elmegy a cimborákkal az ivóba, neki meg egyedül kell a gyerekkel lennie. De mi más dolga is lenne egy fehérnépnek? Hiszen nem csinál semmit az? Csak otthon őgyeleg, sertepertél, meg néha főznie kell az urának! De hát az nem akkora dolog, amit ne lehetne kisujjból megcsinálni! 
Szóval az asszonynak mindig volt valami baja. Amolyan házisárkány-féle lett belőle, pedig mindent megkapott, amit csak akart. Szép ruhát, cipőt, még ékszert is, pedig Richardnak keményen meg kellett dolgoznia minden egyes pennyért. Nem csoda hát, ha nem ugrálta mindig körül az asszonyt, és nem ugrott rögtön, ha az akart megint valamit. De az meg mindig csak nyaggatta valamiért. Vagy azért, hogy költözzenek a városba, mert az anyóst nem bírja ki, vagy azért mert meg kellene javítani valamit, ami állítólag már hetek óta nem működött. Sőt, azt is Richard fejéhez vágta mindannyiszor, ha az elment és segített valamit a szomszédnak, vagy valamelyik jó cimborának! Pedig tudhatná a fránya fehérnép, hogy a barátok előrébb valók, mint bárki más! Bezzeg az én asszonyom tudja a dolgát! Próbálna csak visszabeszélni, megtudná, hogy ki az úr a házban! Persze tudja is az, azért nem szól vissza. Richardnak is az a baja, hogy nem vágta néhányszor jól képen. Nem lenne ott semmi baj, ha tudná a neje, hogy hol a helye egy asszonynak. 
Nem csoda hát, hogy amíg Richard keményen küzdött a széllel, nappal, viharral a messzi tengereken, az asszony összeszűrte a levet valami jöttment tanítófélével. Gondolom az meg jól teletömte a fejét mindenféle szép szóval, a némber meg elhitt mindent, amit hallott. Persze tudom én azt, hogy messziről jött ember azt mond amit akar, de hát a fehérnép meg mindent elhisz, amit a szája íze szerint mondanak neki. Elég egy-két szép kacifántos mondat, pár telekörmölt papírlap, egy bakkecske-rím versike, az meg elalél, hogy őt milyen királylánynak nézik. Bezzeg az ura meg semmibe se’ veszi. Semmilyen ígéretét nem tartotta be, amit még a menyegző előtt tett! Mert persze azokat az ígéreteket is az a céda préselte ki belőle! 
Hát így esett meg ez Richarddal is. És most ott van, hogy az asszony fogta a sátorfáját, oszt elcihelődött otthonról szégyenszemre. Az egész falu meg erről sustorog. Szegény Richard, nem csoda, hogy próbálja visszaédesgetni az asszonyt. Még a végén szégyenben marad! Az egész pereputtya is róla fog beszélni, meg mindenki a környéken. Hogy milyen ember az, akit otthagy az asszony a gyerekkel együtt? Még jó, hogy mostanában a “Szent Borbála”-nak csak rövid útjai akadnak, így Richard tud időt szánni a dolgai rendbetételére. 
Említettem már, hogy Richard a barátom, sőt, mintha az édes fiam lenne. Éppen ezért neki kell igazat adnom, még akkor is, ha esetleg nem lenne neki. Mert az asszonyt persze nem kérdeztem meg, meg azt a tanítót sem. Nem mondták el, hogyan látják ők a történteket. Nem kérdeztem rá, mert hogyan is nézne ki, ha meghazudtolnám Richardot? Azok nem jelentenek nekem semmit, miért is lennék kíváncsi a véleményükre? Mit is tehetnének ehhez a történethez hozzá? Hogy az asszonynak igaza volt? Hogy nem foglalkozott vele az én barátom eleget? Vagy esetleg azt, hogy a tanító tényleg komolyan szereti azt a cafkát a gyerekével együtt? Talán még az is kiderülne, hogy igazából nem is akarja a gyereket elszakítani az apjától? Ki tudja? Nem beszélgettem velük soha, nem ismerem őket. De nem is érdekelnek igazán. Mert nekem csak az én igazi barátom számít. Az a lényeg, hogy az asszony visszamenjen hozzá és minden úgy legyen, mint rég. Nem kell itt semmiféle blikkfangos szócséplés, semmi változtatás. Az egész csak egy újabb vihar volt a biliben, hogy az asszony elérjen valamit. De majd úgyis visszajön, mondtam is Richardnak. Neki lesz igaza. Szurkolok neki.