lennon 70

2010. október 2-án, a soproni Zeneiskola udvarán elhangzott, John Lennon szobor avató beszéde:
 Sokáig hezitáltam, mit is illene mondani, vagy mi az az elvárható minimum, amit egy szoboravatás kapcsán illő lenne elmondani egy méltán világhírű emberről, annak életútjáról. Kell-e egyáltalán beszélni róla, tudok-e olyan információt megosztani Önökkel, amit valahol, valaki már ne mondott volna el, ne írt volna le, vagy ne tudnának Önök az internetkorszak kellős közepén néhány kattintással saját maguk is megszerezni.
Mi az a néhány fontos momentum, amit én, egyszerű halandó megoszthatnék abból az életműből, aminek ne lehetne utánajárni otthonról, egy kényelmes karosszékben, vagy éppen a számítógép előtt ülve, csak beütve az internetes keresőbe a megfelelő kulcsszavakat.
Ez a feladat jóval fölötte állt az én szerény képességeimnek, ezért jó időben lemondtam róla. Ha bárki életrajzi információkra éhes, csak fellapoz néhány könyvet, vagy megkeresi az internetes enciklopédiákat és százával, ezrével talál érdekesnél érdekesebb olvasnivalókat.
Engedjék meg hát, hogy ezért inkább néhány személyes gondolatomat osszam meg Önökkel arról a hatásról, amit John Lennon és zenéje bennem hagyott.
Egy tanárom mondta még zeneművészeti főiskolás koromban a következő mondatot, ami nagyon megragadt bennem: hangszerjátékra bárkit meg lehet tanítani. Még egy széklábat is. Csak elég türelem, kitartás, és megfelelő technika kell hozzá. Nem ez a nehéz. A gondolkodásra megtanítani. Na, ez az igazi kihívás.
Sokáig nem értettem, mire is gondol a tanárom, de aztán az évek folyamán észrevétlenül megváltoztatott bennem valamit. Megtanította, hogy a zene jóval több annál, amit a hangszerjáték jelent. Hogy John Lennon szavaival éljek: “Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni”
A zene nem egyszerű szórakoztatás. A zene nemcsak hangok egymásutánja. A zene több, mint dallamok, ritmus, mozgás, harmóniák. A zene a lelkünk rezdüléseit hangosítja fel, mint a hangszer teste a húr rezgését. Zene nélkül is lehet élni. De minek? Mit ér az élet zene nélkül? Milyen az élet zene nélkül? Milyen az élet, ha csak pénz van, ha csak rohanás van, ha csak gondok vannak, ha csak a megélhetés a cél? Ha azért élünk, hogy dolgozzunk, és megteremtsük a betevőre valót? Ha azért dolgozunk nap, mint nap, hogy legyen lehetőségünk a következő napot is megélni, túlélni? Mit ér az életünk, ha mindent megadunk a testünknek, miközben a lelkünk éhezik?
Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, zenére szükségünk van.
Mint ahogyan annak a kisgyermeknek is szüksége volt zenére, aki valaha én voltam. És a meghatározó zenei élményem a Beatles nevű együttes játéka volt, amit tíz éves koromban hallottam először. A szomszéd srác német rokonai hozták a bakelit lemezeket, amit aztán az orosz lemezjátszónkon hallgattunk reggeltől estig. És annyira magával ragadott az a fajta életöröm, ami ezekből a dalokból szólt, hogy magam is meg akartam tanulni zenélni. Elmentem hát egy barátommal a zeneiskolába, hogy gitározni tanuljak. Most már elárulhatom Önöknek, hogy soha nem lettem gitáros – talán jobb is így -, mert nem volt akkor hely a gitár tanszakon. De a zeneiskolába mégis beiratkoztam, mert egy nagyon jó emberrel találkoztam ott, aki azt mondta, hogy kürtösnek jó leszek.
Nem akarom Önöket untatni a további részletekkel, biztos sokuknak vannak hasonló élményei, vagy ismernek olyan embereket a környezetükben, akik a könnyűzene kapcsán kerültek kapcsolatba a komolyabb műfajokkal. 
Mert azért azt is látnunk kell, hogy zenésznek nem születnek az emberek. A komoly zenét nem az anyatejjel szívjuk magunkba, azt tanulni kell. Kevés ember van, aki úgy születik, hogy rajongana az operáért, vagy a kórusművekért – és itt kérek elnézést azoktól, akik operával, vagy kórussal foglalkoznak, a példa csak esetleges volt. Mondhattam volna kürtversenyeket, vagy fuvolakvártetteket is. De a nap mint nap hallott, a rádióból, a tehetségkutató televíziós műsorokból ránk ömlő könnyűzenéből néhány fiatal többet akar kihozni, mint pár perc hírnév.
És itt kezdődik a mi felelősségünk. A tanároké, a zenét oktató, hangszeren játszó, elméletet tanító pedagógusoké. Mert nekünk olyan növendékeket, olyan – és had használjak most az üzleti életből kölcsönzött szavakat – fogyasztókat lenne jó kinevelnünk, akik majd később érteni, értékelni fogják a komolyzenét. Nem biztos, hogy profi zenészeket kell képeznünk, de zeneszerető, zeneértő, zenét igénylő embereket bizonyosan.
Mert a mai világban sajnos egyre kevesebb értékkel lehet találkozni. Ránk, művészekre, művészetekkel foglalkozó pedagógusokra hárul az a feladat, hogy megtanítsuk a felnövekvő nemzedéket szavak nélkül imádkozni. Megtanítani a gyermekeinket arra, hogy a világ több, mint aminek első ránézésre látszik. Megtanítani őket az együttjátszás kapcsán a türelemre, a toleranciára, az egymásra figyelésre, az együttérzésre. Arra, hogy egyenlőnek születtünk, hogy a teljes emberi élethez, az alkotáshoz békére és szeretetre van szükségünk. Ha ki akarjuk teljesíteni magunkat, akkor azt ne mások kárára tegyük. A szabadságunk ne járjon mások elnyomásával. Az anyagi boldogulásunk nem eredményezheti azt, hogy eladjuk a lelkünket az anyagi javak múló káprázatának.
Hiszem, hogy ha valaki zenét tanul, ha valaki zenél, abból jobb ember válhat.
És erre kiváló példa lehet John Lennon, aki egyszerű munkáscsaládból származott, saját erejéből küzdötte föl magát a csúcsra, és miután hires emberré vált, a világbéke szószólója lett. Aki számtalan alkalommal tett tanubizonyságot a tolerancia iránti elkötelezettségéről, aki dalt írt a nők elnyomásáról, aki nemzedékek példaképe lett a háború elleni fellépései miatt, akinek a zenéje ma is milliók életére van hatással. 
És aki néhány nap múlva lenne hetven éves.
Itt, ezen a helyen köszönöm meg neki, hogy elindított egy olyan pályán, amit bár elhagytam, de mégis meghatározó élményekkel, eseményekkel lettem gazdagabb általa. 
Egy Hamvas Béla idézet kívánkozik ide: “Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom”
Valahogy így vagyok én is és jó lenne, ha sok emberről mondhatnánk ma ezt el. Sokan tanulnák meg a zenét, és értéssel hallgathatnák.
Vagyunk világszerte jó néhányan, akik ma nem azok lennénk, akik vagyunk, ha John Lennon nem lett volna közöttünk. Mert bár sokan mondják, hogy nincs pótolhatatlan ember, mégsincs igazuk.
Bizosan vannak Önök között is olyanok, akik felteszik a kérdést: vajon mit keres egy rockzenész szobra egy komolyzenei oktatással foglalkozó közintézmény udvarán?
Nekem erre saját válaszom van, amit természetesen nem szeretnék senkire sem ráeröltetni. Mégis elmondom, mert ez is egy vélemény a sok közül és talán valakinek hasonló érzései vannak John Lennon életműve kapcsán. 
A zene mindenkié, mondta Kodály. Nem sajátíthatjuk ki magunknak annak a jogát, hogy megmondjuk mi az ami jó, és mi az ami nem. Komolyzenével foglalkozó, ahhoz értő emberek nem tehetjük meg, hogy valamiféle általunk elképzelt hierarchiába helyezzük el a zenei irányzatokat és megmondjuk mi az, ami értékes, és mi az, ami nem. Ahogyan az általunk komolynak titulált zene is folyamatosan változott az évszázadok folyamán, úgy a könnyebben emészthető műfajok is folyamatosan változtak, fejlődtek. Vannak kevésbé sikerült produkciók és vannak olyanok, melyek sok embernek tetszenek. De a zene nem választhatja el az embereket, hanem inkább összeköti őket. Mert a zene szavak nélküli imádság. Van aki szépen, változatosan tud szavalni, van akinek meg-megbotlik a nyelve. De az érzés, a mondanivaló ugyanolyan szép, ugyanolyan értékes, mélyről, az emberi lélek legmélyéről jön.
John Lennon zenéje pedig mindig mélyről jött. A saját harcáról, a világhoz, a szeretethez, szerelemhez, családhoz, gyermekekhez való viszonyáról szólt. A küzdelmeiről, az önmegismeréséről, a békéről, az együttérzésről. És bár nem mindig fejezte ki szépen magát, amit el akart mondani, az volt szép.
Ha csak annyit ért el a zenéjével, hogy néhány embernek boldog, vagy elgondolkodtató perceket szerzett, már megérte őt jobban megismerni. Csak remélhetem, hogy a következő nemzedék még sok örömöt fog lelni abban a sok harmóniában és dalszövegben, amit életművében ránk hagyott. És remélem, hogy ez a szobor, ami ezentúl itt áll a zeneiskola udvarán, mindig emlékeztetni fog minket arra, hogy a világ több annál, aminek első ránézésre látszik. Mert mindig szükségünk lesz arra, hogy szavak nélkül is tudjunk imádkozni.
Végezetül még egy idézet Lennontól:
“Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögetsz”
Éljük hát az életünket boldogan, és gyönyörködjünk a zenében. Mindegy ki az előadó, csak az a lényeg, hogy a szívünkhöz szóljon a dal.
Köszönöm, hogy meghallgatták ezt a néhány gondolatot, és most szóljon néhány dal és néhány szöveg John Lennontól!