Két aprócska történet jutott ma eszembe. Régen foglalkoztat a gondolat, amiről sokan írtak már – legutóbb Paul Lendvai könyvét olvastam e témában – de ez a kettő történet annyira jellemző ránk, Magyarokra, hogy úgy gondoltam megörökítem őket, mielőtt a hosszú évek köde elhomályosítja az emléküket.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést, amikor valami olyan esemény történt itt, Magyarországon, amitől épeszű embernek a hátán is felállna a szőr, vagy egyszerűen el sem jutna még a gondolatáig sem, hogy ez lehetséges, hogy vajon hogyan is maradtunk mi életben itt, közép európa szívében? Mit keresünk mi, magyarok egyáltalán még a világ térképén? Amikor azt látom, hogy józan(nak tűnő) gondolkodású emberek úgy viselkednek egymással, hogy az „ember embernek farkasa” szófordulat szegény ordasra nézve sértő, amikor pozícióba került emberek úgy kezdenek viselkedni, mintha a pénzzel, vagy a hatalommal együtt az intelligenciát is bónuszként a fejükbe tömték volna, amikor olyanok, akiknek a köz javát kellene szolgálniuk úgy tesznek, mitha a „köz” csak a saját pénztárcájukat jelentené, amikor emberek, akik valaha szerették egymást, a megértés legcsekélyebb szándéka nélkül hadakoznak, vagy amikor azt látom, hogy ennek a szerencsétlen sorsú népnek a tagjai ahelyett, hogy egymást segítenék, még inkább eltapossák azt, aki esetleg segítségre szorulna, akkor néha csak nézek ki a fejemből, és azon mélázom, hogyan is jutott ide a világ… Talán a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mondás is ránk lett kitalálva?
És mégis: ezer éve itt él ez a nép, körbefalazva idegen nemzetekkel, túlélve a széthúzást, intrikát, idegen urakat, királyokat, tatárjárást, az évszázados elnyomásokat, szétdarabolást, újkori gyűlölködést… És segítve egymáson, ha kell, feláldozva önmagát, nem sajnálva erőt, fáradságot, anyagi javakat. Egymást támogatva, átölelve, egymással megosztva örömöt, bánatot, egymással sírva és egymással vígadva…Mi lehet ennek a kettősségnek az oka? Talán mi vagyunk az igazi kiválasztottak, akiknek mindent át kell vészelniük, hogy egyszer majd eljussanak végre a teremtő jobbjára, az őket megillető helyre? Vagy ezt is csak a bennem lévő „magyar gén” mondatja velem? Az a felsőbbrendűséget elhitető nemzettudat, mely túlélte az évszázadok megpróbáltatásait? Vagy igaza van Hamvasnak, és a mi földünk géniusza annyira egyedi, speciális és különleges? Talán azért éltük túl az ezer évet, ilyen megpróbáltatások és zsigerből jövő gyűlölet között, melyet még ma is meg lehet tapasztalni, ha a szomszédaink némelyikére pillantunk, mert olyanok vagyunk, mint a vadállatok, akik egymáson tanulják meg a túlélés művészetét…?
Nem tudom a választ, és talán soha senki nem fogja megfejteni. Talán egyszer úgy pusztul ki a világ, hogy soha nem derül ki, mi okozza ezt bennünk, magyarokban. De az az egy biztos: rajtunk kívül senki nem is kíváncsi rá.
Annyira jellemző erre a kettősségre ez a két pici történet, hogy muszáj leírnom. Szomorú, de rólunk szól. Ilyenek (is) vagyunk.
Ismerősöm mesélte – aki már harmincöt éve „nyugaton” él – a következőket: már egy ideje külföldön éltek és egyik nyáron elutaztak pihenni egy jól szituált tengerparti üdülőhelyre, ahol akkoriban nem volt jellemző a magyar szó. Egyik nap, amikor elment az egyik kis üzletbe bevásárolni, egy szalmakalapos, anyagi javakkal ránézésre bőkezűen eleresztett, idősebb hölgyre lett figyelmes, aki a boltban válogatott, és láthatóan segítségre szorult. Miután elhangzott pár magyar mondat is, az ismerős – gondolva, hogy segít a problémát megoldani az atyaleánynak – odalépett a hölgyhöz, feljánlva az idegen nyelv ismerete okán adódó segítségét. A hölgy az ismerőshöz fordult, tetőtől talpig végigmustrálta, majd lekezelően megkérdezte tőle: „hát maga meg hogyan jutott el ide?” Majd választ és segítséget sem várva elviharzott. Az ismerős úr pedig ott maradt a boltban leforrázva, és az értetlenségtől megkövülve. A történet folytatásában kiderült, hogy még egyszer összefutottak az üdülőhelyen, ahol az úr ráköszönt a hölgyre – felismerve benne az előző találkozásban megismert magyar asszonyságot -, de ő az arcát is félrefordítva tovább állt. Sajnos az eset nem volt egyedi, külföldre szakadt emberünk számtalanszor próbált segíteni rászorult hazánk fiainak, lányainak, de aztán észre kellett vennie, hogy a szándéka falakba ütközik. Azóta, ha magyar szót hall, inkább csöndben marad…
A másik történet velem esett meg, még siheder koromban, amikor a világjárás csak a kiválasztottaknak volt adomány. Nekem szerencsém volt, mert zenekarban játszottam – nem is akármilyenben: a mi úttörő zenekarunk akkoriban az ország egyik legelismertebb társulata volt -, és miután országos versenyt nyertünk, meghívást kaptunk Bulgáriába. Nekem – aki ekkor az országhatárhoz legközelebb a komáromi dunapartnál voltam – feledhetetlen élmény volt átlépni egy idegen ország kapuját, és olyan tájakra kerülni, amire addig még álmomban sem mertem gondolni. Hazafelé jövet a hosszú és fáradságos buszos utunkat Kolozsváron, Romániában szakítottuk meg. A városban mindössze néhány órát tartózkodtunk, és nem is igen emlékszem belőle már semmire, de egy mozzanat máig bennem maradt, szinte bevésődött az elmémbe. A várost jártuk, mindenre rácsodálkozva: láttuk a sorokat az üzletek előtt, az üres pultokat, a rágóért, csokoládéért kunyeráló gyermekeket – akik észrevették a magyar rendszámot a buszunkon -, a szegénységet, és a nyomort. És ahogy ott tébláboltunk, egymás közt beszélgetve vidáman, és harsányan, egyszercsak egy megállapíthatatlan korú idős, fekete kendős, vászonzsákot cipelő, foghíjas nénike lépett oda hozzánk. Megérintette a kezem, mire én felé fordultam. Rám nézett a sötét szemeivel, melyek a sokat megélt, mélyen barázdált arcából a kendő takarása miatt alig-alig látszódtak ki és megkérdezte: Maguk magyarok? – Igen – válaszoltam neki csodálkozva, hogy én is magyar hangot hallok. – Az Isten áldja magukat – mondta könnyes szemekkel és elfúló hangon, és már tovább is lépett. Én pedig csak néztem, és néztem, ahogy az apró nénike távolodik a vállát lehúzó zsákot cipelve…
Mindkét történet szomorú. Az egyik ezért, a másik azért. De mennyire más a két szomorúság! Az egyiktől szégyenedben szomorodsz el, a másiktól a meghatottságtól és az együttérzéstől szorul össze a szíved.
Neked vannak hasonló történeteid?