romeo & juliet

Egy verőfényes júliusi délután felpattantam a motoros drótszamaramra és kiügettem a szigetre, kipihenni a fárasztó nap eseményeit, és kicsit kiszellőztetni a fejem. Jól esik szép időben a séta; ilyenkor nem zsong az agyam a hétköznapi gondoktól, csak belefeledkezem a természetbe, a napfény csillogásába a Duna tükrén, a sétáló emberek látványába, a kocogók zihálásába, a lágy szellőbe, a falevelek sustorgásába. Kerestem magamnak egy csendes helyet közel a vízhez, hogy élvezzem a Nap cirógatását az arcomon, és leültem egy szabad padra. Csak bambultam a vizet magam előtt és a hullámokon játszadozó fény elbódított. Nem is vettem észre az idő múlását, így azt sem tudtam mennyi ideje voltam már szinte önkívületben. Mikor ismét fókuszáltam a tekintetemet észrevettem, hogy a hozzám legközelebbi padon egy idős pár ül, kéz a kézben, mosolygós, szinte ránctalan arccal, halkan beszélgetve; szemükben egymás iránt érzett végtelen szeretet tükröződött. Nem hallottam miről folyik a beszélgetés, de a mimkájukból, testtartásukból, tekintetükből sugárzott a gyengédség és valami földöntúli, nyugodt boldogság. Nem tudom mi ütött belém, de egy hirtelen felindulástól vezérelve felálltam a helyemről, odaléptem hozzájuk és megszólítottam őket.
Ahogy odaléptem melléjük, akkor figyeltem meg jobban az idős párt. Az úr úgy nyolcvan közeli lehetett, szikár, cserzett arcú, de a keze még most is finom, az erei lágyan hálózták be barna kézfejét. A haja teljesen ősz volt, szinte rikítóan fehér koronát vont markáns arca köré, szürkéskék szeme cinkosan pillantott felém. A felesége – mert később ez is kiderült – tizenkét évvel volt fiatalabb nála. Csöppnyi teremtést véltem felfedezni, szépen fésült hajjal, vékony, még most is arányosan szép alkattal; arcán lehelletnyi, alig észrevehtő sminket viselt, látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű nő lehetett. Kezét folyamatosan férje mackós tenyerében tartotta és még most, ennyi idősen is mérhetetlen szerelemmel nézett rá, ahogyan az ősz úr belekezdett találkozásuk és viharosan induló, kalandos életük történetének elbeszélésébe. Ezt a történetet mesélem most el.
JÚLIA TÖRTÉNETE
Júlia – mert így hívták a csöppnyi teremtést – egy határ menti városkában született és ott is nevelkedett fel. Gyönyörű gyermekkora volt, szülei második kislányaként látta meg a napvilágot. Szőke, kék szemű kis tündér lett a csöppség, igazi romantikus gyermek, lelkében egy valódi királykisasszony, aki majd ha felnő megtalálja élete hercegét, gyönyörű családjuk lesz, és akivel boldogan élnek míg meg nem halnak. A kis királykisasszony imádta apukáját, aki a szemében a hatalmas, igazságos és életerős király volt. A hatalmas és erős király megteremtette számára a boldog, nyugodt és szeretetteljes gyermekkort. Júlia úgy érezte, hogy ő a világ legvidámabb, legboldogabb kislánya, míg egyszer csak apukája – az erős, hatalmas és igazságos király – meg nem betegedett, és egy szörnyű napon a pici törékeny, érzékeny lelkű kislány borzalmas targédiára tért haza: a bölcs és szerető apuka, a király nem volt többé. Júlia nem értette, hogy mi történik körülötte, csak azt látta, hogy a szeretett apa, aki mindig megóvta őt minden rossz dologtól, akihez szaladhatott, ha valami nyomta a szívét, akivel megoszthatta a legkisebb vidámságát is, már nincs mellette. Nem volt többé, akihez odabújhatott volna, nem volt többé, aki megvígasztalja, ha rosszat álmodott, nem sírhatta el senkinek a bánatát, nem volt kivel megosztani az örömét. A pici lány ezek után teljesen elmerült a fájdalmában és mindazt a szépet és jót ami benne volt többé már nem mutatta meg a világnak. Eltemette magában olyan mélyre, amennyire csak tudta. Oda, ahová apukáját, a nagy királyt temették. 
A kislány úgy érezte, hogy senki nem érti meg őt többé és ahhoz, hogy túl tudja élni a fájdalmát növesztett magában egy hatalmas páncélt, amivel az érzékeny és törékeny lelkét óvta a világ rosszaságával szemben. Kifelé Ő volt az, aki mindenkinek megfelelt, de igazán csak a szobája magányában, a könyvei között érezte otthon magát. Az írások, a porillatú könyvek lapjai között volt továbbra is Ő az a picike, szőke, kék szemű kiskirálylány, aki boldogan él, és várja szíve választottját, az Igazi Herceget.
Idővel aztán Júlia is felnőtt, udvarlója akadt, aki később megkérte a kezét és Júlia – miután az idő megkoptatta az álmait és lassan megfeledkezett a magában élő, boldogságra vágyó királykisasszonyról – igent mondott a kérőnek, mert azt hitte, hogy majd egyszer a férje – akivel egyébként túl sok közös vonása nem volt – majd megváltozik és végre azzá a herceggé válik, akit az akkor már nagylány elképzelt magának. De az évek csak teltek és múltak, változás pedig nem történt, Júlia pedig élte továbbra is a kettős életét: a külvilágnak Ő volt a mintafeleség, és mintaanya, de belül – amikor még nagyritkán eszébe jutott – a lelke mélyén csak egy boldogtalan, romantikus királylány volt eltemetve, aki csak a kedvenc olvasmányai között tudott boldog lenni.
De mielőtt még nagyon előreszaladnánk az elbeszélésben, el kell még mondanom, hogy ez előtt a pont előtt történt egy olyan esemény, ami akkor még történetünk szereplői számára nem bírt különleges jelentőséggel, és csak évekkel később derült ki, hogy olyan lavina elindítójává lépett elő, melyre igazából senki sem számított.
RÓMEÓ TÖRTÉNETE
Tizenkét évvel Júlia világra jövetele előtt egy vidéki, és akkor még igencsak prosperáló kicsiny bányászvárosban megszületett Rómeó. Szülei története sem volt már szokványos abban az időben: Rómeó anyukájának már volt egy gyermeke és egy házassága, de ahogy megismerkedett későbbi férjével – Rómeó jövőbeni apjával – rögvest egymásba szerettek, és egy gyors válás, majd egy gyors házasság után nem sokkal már meg is született történetünk másik főhőse. Ahogy a fiúcska cseperedett, előjöttek belőle későbbi jellemvonásai: akaratossága, öntudatossága és érzékenysége. Hamar megtanult írni, olvasni, szinte falta a betűket, de kézügyességnek sem volt híján: fúrt, faragott, festett – néha szülei bánatára – de később már az óvónénik értékelték “munkásságát”. Mindezek ellenére magába forduló fiúcska volt, amit gyerekkortól kezdődő ducisága okozott. Talán emiatt a magába fordulás miatt választotta később hivatásának a zenélést. Nyughatatlansága azonban később sem csillapodott, minden érdekelte, ami körülötte történik a nagyvilágban. Rengeteget olvasott és a könyvek által egy csodálatos világ tárult elé: felfedezte, hogy a világ nemcsak külsőségekből áll! Valami többnek is kell lennie, mint a csalóka vágyak és múló szenvedélyek állandó, reménytelen üldözése! Nagyon megragadták képzeletét a lovagregényes történetek, és szinte egy igazi hősnek képzelte magát az olvasásuk közben. Egy igazi hercegnek, aki addig lovagol keresztül-kasul a planétán, míg meg nem találja szíve hölgyét, akit aztán kiment a félelmetes hétfejű sárkány karmai közül – és mintegy mellékesként még a világot is megváltja bűneiből.
De aztán Rómeó is fölnőtt és a hős lovagból hirtelen házas férfi lett, aki aztán korán rájött, hogy az életét nem lett volna szabad összekötnie egy olyan emberrel, akivel semmi, de semmi közös vonásuk sincs, így hamarosan továbbállt és új kihívások irányába vette útját. Mivel hivatását abba kellett hagynia, és amúgy is sok más dolog érdekelte a zenélésen kívül, más szakmákat is megtanult. Egy ilyen munkája közben találkozott össze Júliával
Senki nem ismerheti a sors hálóját szorgosan szövő párkák titkait. Így volt ezzel két főhősünk is: ők sem vettek észre semmi különöset, semmi eget-földet megrengető hatalmas földcsuszamlást. Hatalmas villámok sem voltak, nem zengett égi hang, mégcsak Szent Péter sem küldte munkába a kürtöseit, megjövendölve a sors furcsa játékát. Nem hullott az égből mennyei manna, és glóriát sem font fejük fölé a napfény, amikor először megpillantották egymást. Egyszerű, földi munkakapcsolatnak indult a találkozás. Csupán csak annyit tudtak – és ez sok-sok évvel később derült ki, miután már volt idejük egymással végigbeszélgetni hosszú órákat -, hogy volt valami megfoghatatlan vonzás a másikukban. Júlia – mikor a történetnek erre a pontjára értek az elbeszélésben – csak szégyenlősen hallgatott. Mint Rómeó később elmondta, sok időbe telt mire ki mert annyira nyílni szerelmének, hogy az évek során magába nevelt gátlásosságát fel merje adni. Rómeó viszont még most is ugyanolyan szenvedéllyel mesélte, hogy milyen gyönyörűséges tüneményt látott, mikor életében először megpillantotta Júliát.
A történetben itt tartottunk, amikor egy szemvillanás alatt besötétedett. Fénylő villámok cikáztak hatalmas robajjal a komor felhők között, és elkezdett esni az égi áldás. A természet tanúbizonyságot tett arról, hogy van érzéke a dramaturgiához: talán még Zefirelli sem tudott volna ideillőbb szinpadképet rendezni ahhoz, ami a történet folytatásában néhány gondolattal később kibontakozott. Gyorsan behúzódtunk hát mindhárman egy esőtől és az elemektől védett helyre és az öregúr innen folytatta történetüket. Az ősz hajú hölgy most is – mint eddig végig – szorosan a férje mellett kucorgott és csak néha-néha egészítette ki a történet folyamát vagy pontosította azt, de akkor is olyan bájosan, gyengéden, és szeretettel, hogy rideg marcona létemre még jómagam is szinte elolvadtam a látványtól.
RÓMEÓ ÉS JÚLIA TÖRTÉNETE
A párocska első találkozását kilenc hosszú év követte. Néha-néha összefutottak, cseverésztek ártatlan és semmitmondó dolgokról – ilyenkor Júlia is, Rómeó is rettentő zavarban volt, ám mégsem szalasztottak volna el egyetlen alkalmat sem, amikor nagyritkán egymás közelébe kerültek. Ám a kiskirálylány úgy gondolta, hogy a lovagnak lenne illő a kezdeményezés, a hős lovag pedig – tudván, hogy a királykisasszonynak kérője van – azt hitte, a királylány szíve foglalt, ezért igyekezett távol tartani magát a túláradó érzelmektől. Aztán Rómeót távol sodorta attól a határmenti városkától a sors szele, Júlia pedig férjhez ment, majd gyermeket szült. Az utolsó három évben már egyáltalán nem is találkoztak egymással, mígnem Rómeó egy furcsa megérzést követve üzenetet küldött Júlia számára. Levél levelet követett, és a pár egyre mélyebben kezdett egymás iránt érdeklődni, mígnem kiderült, hogy Júlia végtelenül boldogtalan, amit eddig még szinte magának sem mert bevallani, de Rómeó írásai rádöbbentették, hogy az életével valamit kezdenie kell, mert ha így folytatja, a benne egyre áttetszőbben lakozó királykisasszony boldogtalanul fog megöregedni, és szomorúan meghalni.
A levelek aztán egyre szenvedélyesebbek lettek, és Rómeó egy nagyon érzelemdús üzenetváltás után végre elszánta magát és elmondta Júliának, hogy találkozni szeretne vele, mert tudni akarja, hogy ami az írásos kommunikáció kapcsán kialakult bennük az csupán a távolság és levelezés személytelensége miatti könnyebbségből adódik, vagy az egymás iránt kibontakozó érzelmek kiállják a személyes találkozás próbáját is.
Júlia – félretéve mélyről jövő gátlásosságát – rögvest igent mondott, bár úgy érezte a szíve majd kiugrik a helyéből, és tudta, hogy nagyon nem lesz egyszerű a találkát tető alá hozniuk. De Rómeó messziről megszervezett amit csak lehetett, és egy csodálatos, meghitt és romantikus estén egymás karjaiban, gyertyafény és halk zene kábulatában lettek egymáséi. Annyira tökéletes volt az egymásra találás, hogy ezután minden gondolatuk csak a másik körül forgott, és úgy érezték nem tudnának többé egymás nélkül élni. Amilyen hamar csak lehetett újra találkoztak és Rómeó és Júlia is úgy érezték, végre révbe értek. Imádták egymás közelségét, egymás érintését, a csókokat, a símogatásokat, a kimondott és kimondatlan szavakat, egymás testének, és szellemének felfedezését. Úgy vágytak ezután egymásra, mint a kiéhezett vándor egy falat kenyérre, vagy mint a sivatagban szomjazó egy korty hűsítő vízre. És akkor Júlia végképp elhatározta, hogy a házassága – mely addigra már csak egy papírfecni volt két idegen ember között – nem állhat útjába a boldogságának, és higgadtan, tényszerűen megbeszéli a férjével, hogy amit az elmúlt évek során nem akartak megmenteni, azt immár nem is lehet többé.
Az ezután következő események láncolata maga volt a rémálom, és láttam a piciny idős hölgyön, hogy még most, majd’ negyven év távlatából is megviselik a történtek. Ezért erőnek erejével visszafogtam néha kissé bárdolatlanul megnyilvánuló kíváncsiságomat, és megelégedtem annyival, hogy címszavakban beszéljék el történetük eme sötét fejezetét. Elmondták, hogy az akkor még mit sem sejtő férj milyen praktikákkal, és módszerekkel próbálta Júliát magához láncolni. Még attól sem riadt vissza, hogy közös gyermekükkel, lelki terrorral, megfélemlítéssel próbálja őt visszatartani, de Júlia kitartott szerelme mellett a végtelenségig, Rómeó pedig mindig mellette állt, lelket öntött belé és közös erővel jutottak túl ezen a komor és szörnyű, embert próbáló szakaszon. Az csöppnyi hölgy közben szeretettel átölelte férje ősz fejét, és egy csattanós csókot nyomott cserzett arca bal oldalára.
A történet további része már nem olyan izgalmas – vette át a szót a szikár úr. A drága, gyönyörű Júlia nemsokára ismét szabad volt, de csak azért, hogy újra igába hajthassa a fejét – mesélte nekem Rómeó, miközben cinkosan a pöttöm asszonyra kacsintott. Nemsokára új jövevény állt a házhoz egy tündéri kislány képében, aki imádja a szüleit és a bátyját, és most egy távoli országban él boldogan a párjával. Mára összesen hat unokájuk van, és arra a legbüszkébbek, hogy mindannyian boldog kapcsolatban élnek, és a nagyobbik gyerek máig úgy néz nevelőapjára, mint a legjobb barátjára, akitől megtanulta, hogyan lehet egy szeretett asszonynak boldoggá tenni az életét. Közben azért a levéltárcából előkerültek a képek is és dagadó büszkeséggel mutogatták végig – nekem, vad idegennek – az egész mosolygós családot. A képek visszacsúsztak a bőrtárcába, majd még elmesélték, hogy a hosszú évek alatt beutazták szinte az egész világot – Júlia egyik nagy vágya volt az utazás idegen tájakra -: voltak nyugaton, keleten, délen és északon. Mit kívánhatna még két ilyen, öregségében is mókás, és humoros, az életet teljességében megélő ember? – kérdezte a pöttöm asszony, miközben a szakadozó felhők mögül kibújó Nap aranysárga glóriát vont keskeny arca köré.
Én szorgalmasan jegyzeteltem az elmondottakat és mire felnéztem a két öreg eltűnt mellőlem. Csak egy mondat lett volna, amit még le akartam írni, és még lett volna néhány kérdésem a gyerekeről és az unokákról, de úgy tűnt, ők pont elég hosszúnak találták a kéretlen interjút. Körülnéztem, hátha még megpillantom valamerre tűnékeny alakjukat, de már csak két párhuzamosan távolodó lábnyomot láttam a gyorsan száradó aszfalton: az egyik egy picike magas sarkú, a másik egy jóval nagyobb, elegáns cipőjé volt, melyek öt-hat lépés után elvesztek a futók sportcipő-lenyomatai között.
Miután az utolsó sort is papírra vetettem még sokáig ültem egymagam az eresz alatt és csak bámultam a gyönyörű fényeket a naplementében. Boldognak éreztem magam, mert találkozhattam ezzel a két csodálatos emberrel. Ma is – ha rájuk gondolok – a szívem körül elönt a melegség, mert ilyenkor én is tudom, hogy van remény…
(Az igazi Júliának szeretettel az igazi Rómeótól)