MESÉLŐ KÉP

A kép egy hatalmas terem falán lóg, aranyozott, rusztikus keretben, vastag üvegfal mögött, ami biztosítja számára az állandó hőmérsékletet, fényt és páratartalmat. A kép egyszerű ruhába öltözött nő portréja, szája szegletében sejtelmes mosollyal. Sokan próbálták már megfejteni a titkát, próbáltak rájönni időtlen szépségére és időn túli boldogságára de eleddig még senkinek sem sikerült megfejteni a talányt: mi az a titokzatosság, mely körülöleli ezt a több évszázados rejtélyt.
De lehetne egy teljesen más kép is – profán, hétköznapi emberekkel, művészien kidolgozott keret, üvegfal, állandó páratartalom és évente több millió látogató nélkül, valahol egy füstös, alternatív kocsma udvarán – születésnapot ünneplő emberekről szóló. Lehetne mindegyikről külön-külön, vagy csoportkép arcokkal, tekintetekkel – ki mosolyog, ki éppen hevesen gesztikulálva magyaráz, ki csak ül a sarokban maga elé bambulva bárgyún, félig üres, olcsó savanyú sörrel töltött korsóval, vagy eksztázisban tomboló fiatal lánnyal, aki a zenét a zsigerekig átélve, egy teljesen más, maga teremtette világban éli ki a benne tomboló fiatalság erőtől, indulatoktól feszülő érzéseit.
Mert az időtlen mosoly, a száj szögletében bújkáló titokzatosság, és az eksztázisban, dervisként táncoló, vagy a korsó itallal a sarokban önkívületben, üveges szemekkel bambuló szem is mesél. Mesél egy történetet, talán ugyan azt, csak más szavakkal, más gesztusokkal, más arckifejezéssel, mozdulatokkal, mimikával, érzelmekkel, gondolatokkal, formákkal és színekkel.
Mindegyik mese egy személyes történetről szól. Annak a történetéről, akinek az arca, a szeme, vagy a sejtelmes mosolya adja a mese keretét. Az élete történetéről. Az utakról, melyeket bejárt, az utakról, melyeket éppen most koptat, az utakról, amiket meg akart járni és azokról az utakról amiket akkor, amikor kellett volna nem választott. Olyan utakról, amelyek boldogságot, és olyanokról, amelyek szenvedést hoztak a vándoruk számára.
Mert ha megnézed bármelyik pillanatképet, amit ecsettel, fényképezővel, vagy a retinád által az idő egy töredék pillanatában meg tudsz örökíteni, emberi sorsok egy-egy kiragadott momentumáról kapsz kivonatot. Az idő egy befagyott pillanatát látod, melyet ha jobban, tüzetesebben szemügyre veszel, egy ember életútjának sűrítményét, egy pontba, az idő szövetének egyetlen apró villanásába belesűrített kvintesszenciáját láthatod magad előtt.
Abban az egy pillanatban annak az életnek minden előzménye, minden szépsége és mocskossága megtalálható. Minden szenny és tisztaság, gyönyörűség, igazság és aljasság, őszinteség és hazugság benne van. Az a portré minden addigi eseményről, érzelemről, gondolatról, fájdalomról és gyönyörről tanúskodik. Mert minden addigi tapasztalat és élmény abban az emberben ott, és akkor benne van. Benne az arcában, a mozdulataiban, a teste rezdülésében, a szíve dobbanásában, a mosolyában, a bárgyúságában, és az eksztázisában. Mert ezektől az élményektől és átélt pillanatoktól lett az aki.
És ha körülnézel ebben a kimerevített csoportképben, akkor megláthatod, hogy az összes arc: a szép, a haragvó, a dühös, a boldog, a szelíd, az erőszakos, a gyengéd, a durva, a kedves mind mind a boldogságot keresi. Mindenki, még a leg alávalóbb, de a legszelídebb is vágyik arra, hogy boldog legyen. Minden cselekdetét, minden gondolatát, minden vágyát a boldogság utáni sóvárgás, a kék madár keresése teszi ki. Megláthatod ezt a keresést a birtoklás utáni vágyban, a szerelmes pillantásokban, az alkoholmámorban, a csillogó ékszerek utáni sóvárgásban, a féltékenységben, a tülekedésben, az esti sétában, a drága autók iránti szenvedélyben, a világot beutazni vágyó késztetésben és mindenben, amire van szemed, hogy meglásd.

Van aki sikeresebb ebben a keresésben, és van, akinek az útja göröngyösebb. Láthatod a képeken, hogy ki az, aki már sejti, hogy merre kell mennie, és kik azok, akik mellékutakon próbálkoznak. Láthatod, hogy kinek van szüksége iránymutatásra, és ki az, aki a látványosabb, színesebb, csillogóbb, de lidércfényektől tarkított úton próbálkozik. Láthatod azt az arcot, akinek mosolyát az élvek hajszolása utáni mohóság torzítja, mint azét is, aki fél attól, hogy az úton, mely a boldogság felé vezet, néha nehézségek adódhatnak. Néha pofonokat lehet kapni, néha csalódni, néha megégetni magunkat, és sokszor tüskék fúródnak a meztelen talpba, és a szélesre tárt szívbe, mert senki nem garantálja, hogy az út mindig egyenes és simára taposott.

Néha annak ellenére ki kell tárni a lelkünket, hogy tudjuk, lesz aki beletapos, mert kell neki a hely ugyan azon az úton. Néha elsodornak, lelöknek, félretaszítanak, és gyomron öklelnek, mert nem úgy, nem olyan tempóban, nem olyan eszközöket használva haladunk, amely másoknak tetszene. Sokszor fáj a szívünk, mert azt gondoljuk, másnak legalább annyira fontos, hogy mi boldogok legyünk, mint magunknak, és csak később vesszük észre, hogy az elképzeléseink csak egy álomvilág csalóka képei voltak. Egy olyan álomvilágé, melyben a szereplőket mi ruháztuk fel azokkal a tulajdonságokkal, melyekkel azok soha nem rendelkeztek. És néhányan a rossz tapasztalatok miatt inkább félreállnak, behúzódnak egy pici zugba a lelkük mélyén, és szemüket, fülüket, szájukat eltakarva próbálnak kiszállni a tülekedésből. Élik a mások által elvárt életet nappal, és a tündérkirály, vagy tündérkirálykisasszony életet éjjel. Nappal – a való világban – élik mások életét, és éjjel – az álmaikban – próbálnak azok lenni, akik igazából szeretnének.
A portré – szája szegletében a sejtelmes mosollyal – arról a titokról mesél, hogy az élet múlandó. Csak az számít, amit megélhetünk ezen az úton. A boldogság kék madara mindenkinek a szívében él, csak ki kell szabadítani őt a félelmek, az értéktelen vágyak, a céltalan időtöltés, és a semmitmondó, talmi élvezetek csábító szövevényéből. A mosoly arról énekel, hogy minden elmúlik, és semmi más nem marad csak azok az élmények, amiket a sokszor fájdalommal, meg nem értéssel, küzdelmekkel teli, de saját lábbal taposott, saját lélekkel kikövezett úton és saját szívvel megélt érzéseken, érzelmeken, gondolatokon: örömökön, bánatokon keresztül tapasztalhattunk meg.

(H.B-nak sok szeretettel)