LÚZER – ötödik történet: Mona Lisa mosolya

Ma este baráti társaságban kávéztunk/sütiztünk/beszélgettünk egy fővárosi szórakoztató központ egyik franchise-típusú kávézójában. Az apropó egy objektív kipróbálása volt (Tamron 18-200 for Canon), amit a cimbora rögtön magáévá is tett, merthogy holnap indul Párizsba, és jól jön neki egy nagy átfogású optika, ha az Arc de Triomphe tetejéről végig akar pásztázni a Place de La Concorde-ig, vagy a másik irányba a Grande Arche de la Défense-ig. 

A beszélgetés közben felelevenítettem néhány párizsi (nem a vajas zsömlébe rakott felvágottról beszélek, mielőtt még valaki úgy érezné, most van itt az ideje a már napköziben is gyenge poénnak tartott idétlen szóviccnek) emlékemet, köztük a kilátást a Trocadero-ról a Tour Eiffel-re, vagy a Szabadság Szobor eredetijének a felkutatását, ami a Párizson keresztülfolyó Szajna egy pici szigetének csücskében emelkedik, nem messze az Eiffel Toronytól.

Ahogy beszélgettünk a látnivalóktól, beugrott, hogy ide is tartozik egy történetem, ami a csodás élményeken kívül is nevezetessé, vagy inkább emlékezetessé teszi nekem a várost.

Történt két évvel ezelőtt, hogy barátosném születésnapi ajándékként – mivel régi vágya volt egy párizsi látogatás, és egy igazi úr mindent, sőt, még annál is többet megtesz szíve aktuális hölgyéért – egy meglepetésutat kapott lovagjától (azaz tőlem) a szerelmesek fővárosába. Mikor máskor is mentünk volna, ha nem májusban, így fokozva a történet érzelmi vonalát – nem beszélve arról, hogy a születésnap is éppen e jeles hónapra datálódik. Egyszóval minden adott is volt a tökéletes boldogsághoz – már ami a fizikai feltételeket jelenti. A dolog többi részébe most ne menjünk bele, a lényeg, hogy nagyjából megterveztük mit, és milyen optimális sorrendben nézünk meg, persze azért helyet és lehetőséget biztosítva az improvizációnak is. Sose’ lehet aztat tudni.

Mivel csak öt éjszakára voltunk hitelesítve, nyilván MINDEN nem fért bele a lehetőségeinkbe, ezért valamiféle fontossági listát készítettünk. Első sorban a mindenki által ismert és híres helyeket szerettük volna bejárni, hasonlóan a szemüveg és kontaktlencse későbbi viselése helyett már a születéskor a szemgolyóra applikált digitális fotóapparáttal és videókamerával világra jövő távol-keleti embertársainkhoz. Körültekintő felmérést és közvélemény-kutatást végeztünk, így nagyjából a következő látnivalókat – a teljesség igénye nélkül – szemezgettük ki: Eiffel Torony, Diadalív, Concorde tér, Grand Arche, Trocadéro, Sacré Coeur, Notre Dame, Pompidou központ, Invalidusok temploma (Napóleon szarkofágja), Tülériák, Luxembourg-kert, Sorbonne, Latin negyed, Panteon, Louvre.

Vettünk vagy három utikönyvet, és logisztikailag megterveztük a bejárandó útvonalakat, számítva arra, hogy egy nap sajnos akkor sem végtelen, amikor az ember gyereke olyan helyre jut el, amit nem túl gyakran sikerül meglátogatnia. Természetesen tudtuk, hogy mindenhova nem fogunk eljutni, de megpróbáltunk úgy tervezni, hogy a sok rohangálás mellett a város és látnivalói élvezete egyensúlyban legyenek az idő korlátozta szűkös keretekkel.

A rendszer nagyjából be is vált, mindenhová eljutottunk, ahová terveztük. Természetesen ebben az időbeosztásban a múzeumok belvizitje nem volt kivitelezhető, mert hiába is világvároshoz méltó Párizs közlekedési infrastruktúrája (bármerre is indulsz el, öt perc gyaloglással biztosan találsz metrót), azért a távolságokat még ott sem tudják hipertér-ugrásokkal áthidalni (nemhogy egy lejtős ösvénnyel). Egy múzeumot terveztünk belülről is szemügyre venni, de természetesen ott sem mindent, csupán kedvenc polihisztorom, Leonardo alkotásait. Mivel praktikusnak tűnt az utolsó napra – keddre – hagyni a Louvre-t, nem is nagyon foglalkoztunk tovább vele: a gépünk úgyis csak este indul haza, reggel szépen becsettegünk a Párizs-Nord vasútállomásra, ahol letesszük a motyót, és még marad kellemes fél napunk, hogy megbambuljuk Mona Lisa mosolyát, meg még egy-két érdekességet. Feltéve, ha a sok pici, vakut villogtató japántól látni fogunk valamit. Mert persze a mondás itt is állja a helyét: sok kicsi sokra megy, legalábbis ami az egységnyi helyre jutó térfogatfoglalást jelenti. És nem kell ahhoz NBA palántának lenni, hogy eltakarják a látnivalókat, elég egy nyüzsgő siserehad, hogy ne férj a közelébe semminek.

Hétfőn este (utolsó teljes napunk), amikor már eléggé megfáradtunk a napi 14 óra bóklászásban, a Concorde tér felől közelítettünk a Tülériák felé. A lenyugvó Nap aranypírral fröcskölte telibe a Champs-Élysées-t, és a város még az alapvetően is meglévő szépségénél is sokkal tündökletesebb képét mutatta. Imádom ezeket a nyáresti fényeket, amikor minden narancs-glóriát kap: ilyenkor a tehetségtelen, vagy gyakorlatlan fotós is szinte giccsbehajlóan szép képeket tud megörökíteni, mintha a Jóisten heccből, vagy csak épp jókedvében megszánná a földlakókat, és mint a korpát a malacok közé, csak úgy foghegyről odavetné: nesztek egy kis ízelítő a paradicsomból!  

Miután kigyönyörködtük magunkat a mennyei látványban, elsétáltunk a királyi palota udvarára, hogy megnézzük, hova is fogunk másnap visszatérni. Körbesétáltuk az üvegpiramist, és mintha csak Jehova tényleg szórakozós kedvében lenne, vagy úgy gondolná, hogy lehet még fokozni az amúgy is szinte a túlcsordulásig lélekgyönyörködtető látványon, még egy néhány perces meleg, nyári záport is bevetett a hangulat fokozása érdekében, ami egy májusi, virágillatú, párizsi naplementéhez már tényleg csak az utolsó ecsetvonást jelentette egy jól megkomponált élő festményen. Az esőcseppek apró csobbanással olvadtak egybe az üvegpiramisokat körülvevő medencék vizével, én pedig mint egy pszeudo-Krisztus, széttárt karral és az ég felé emelt arccal adtam át magam a vízbombácskák szelíd becsapódásainak, miközben szerettem volna megállítani az időt, beleégetni a retinámba és az agyam idegsejtjeibe a képet, amikor az apró cseppek milliárd részecskére robbannak szét arcbőrömön, orromon, homlokomon, vagy lecsukott szemhéjamon: valahogy úgy megragadni az élményt, hogy soha ne törlődjön ki az emlékeim közül.

Tényleg giccses látványt nyújthattam: mint amikor egy amerikai B kategóriás film nevenincs ripacs főszereplője a tökéletes boldogságot akarná szemléltetni a filmvásznon a középnyugat egy lepusztult, álmos vidéki kisvárosa mozgóképszínházának nézőterén fészkelődő, az ebéd utáni savanyú sörtől nagyokat böfögő, és az unalmas vasárnapi délutánt jobb híján kommerszfilmek nézésével eltöltve szórakozó debil nézőinek.

A zápor hamar elállt, az esőcseppek perceken belül fölszáradtak, mintha az egész közjáték csak egy utazó cirkusz kivénhedt bűvészének olcsó szemfényvesztése lett volna, én pedig elindultam, hogy megnézzem, mikortól lehet legkorábban bejutni a múzeumba. Megálltam a nyitva tartásról informáló tábla előtt, és jó két percig szinte levegőt sem kaptam. A Louvre egyetlen látogatási szünnapot tart a héten. A keddet…