I’m a Robot: Human – Cylon hibryd!

Az étterem a hotel földszintjén bújik meg. A szálló még a Monarchia idejében épült, testvérével együtt közvetlenül a tengerparton állnak a város központjában. A falak a 19. század végének pompájáról árulkodnak: a beltér hatalmas, a mennyezetet üvegtető töri át, sorban hatalmas csillárok terpeszkednek. A termet oszlopsorok választjá három részre. A bal oldali a legnagyobb; itt van vagy 16 asztal, szépen megterítve a reggelihez. A dupla asztalokat zöld növényekkel teli ládák választják ketté, mindegyik asztal mellé négy széket toltak. A terem középső, keskenyebbik része folyosóként is szolgál: itt lehet eljutni a szálloda hátsó (a bejárattal szemből nézve jobb oldali) traktusába, ahonnan egy – az úttest alatt megbújó – folyosón át lehet jutni a másik hotelba, ahol a tengervizes medence és a masszázsfülkék vannak. De ezen a folyosón lehet megközelíteni az étterem jobb oldali hajójában található, ételekkel – felvágottakkal, sajtokkal, gyümölcsökkel, süteményekkel – megrakott pultjait.
A fiú a lány mögött lépett be a fehérre festett hatalmas szalonba. Laza, sportos viselet volt mindegyikükön, a lány piros, “Párizs” feliratú pólót, sötétkék farmernadrágot, és piros bőrcipót viselt, a vállán kardigánt vetett át, a fiún szintén farmer, egy fekete póló, és szabadidőcipő volt. Az étterem ajtajában a recepciós hölgy udvariasan elkérte a szobaszámukat, amit felírt egy nagy könyvbe. Látta rajtuk, hogy valami nincs rendben; mindketten szigorúan néztek maguk elé, csak a hölgyre vetettek egy rövid, udvariasan mosolygó pillantást. 
Amint végeztek az adminisztrációval a fiú és a lány arrébb lépett, hogy a következő pár is tudjon konzultálni a recepcióssal, majd egy pillanatra megálltak körülnézni. Úgy tűnik ma reggel sokan voltak éhesek, vagy csak a húsvéti hosszú hétvége végetértével mindenki el szádékozta költeni az utolsó reggelijét.
A lány megindult az asztalok felé, a fiú pedig a pultok felé vette az irányt. A lány néhány lépést ment, majd megtorpant, visszanézett, és meglátta, hogy a fiú nem követi. Dühös arccal fordult vissza, és fojtott, érdes hangon kérdezte:
– Nem megyünk először lefoglalni az asztalt?
– Elég sokan vannak – válaszolta a fiú, és ha most nem állunk sorba, lehet, hogy mire visszajövünk kétszer ekkora lesz.
– De előbb szeretném letenni a cókmókunkat, mert akkor lehet, hogy asztalunk nem lesz.
– Rendben – egyezett bele a fiú – hova szeretnél ülni?
– Nem tudom – vágott vissza dühösen a lány – mondd meg Te!
– Nekem mindegy – replikázott a fiú, és nem mozdult egy tapodtat sem.
– Nekem is mindegy, csak üljünk le – förmedt rá a lány.
– Válassz egy helyet, és oda ülünk!
– De nekem tényleg mindegy!
– Nekem is – mondta ingerülten a fiú – csak mutass már végre egy asztalra.
– Akkor legyen ez! – a lány hangja ostorcsapásként hatott.
– Ez koszos! – sziszegte a fiú, és letette a szobakulcsot egy szomszédos asztalra.
– Jó, akkor legyen ez – mondta ingerülten a lány, és ő is megjelölte a helyét az asztalon egy kártyával, szemben a fiú székével.
Most, hogy végre megvolt a helyük, elindultak válogatni az elemózsiák közül. A fiú gyümölcskompótot, narancsot, egy almát, gyümölcslevet, tejeskávét és mézet hozott magának, a lány kiflit, vajat, lekvárt, és egy almát tett a tányérjára. A következő fordulóban még hozott magának egy csésze forró vizet, és egy filteres gyümölcsteát. Lassan ettek, nem siettette őket senki, csak az evőeszközök csilingelése hallatszott. Egy árva szó sem hagyta el egyikük ajkát sem.
A fiú evés közben hallgatta a szomszéd asztalnál ülő házaspárt, akik két gyerekkel- egy idősebb, talán tizenöt körüli lánnyal és egy 8 éves forma fiúval – voltak. Nem értette, miről beszéltek, mert hovátul társalogtak, csak a beszédük dallamára figyelt. Abból is sokat meg lehetett állapítani: a férfi a gyerekeket fegyelmezte, míg a nőnek be sem állt a szája. Közben-közben a férfi újabb és újabb ételadagokért ment; úgy tűnt még ki akarják használni az utolsó lehetőséget, nehogy véletlenül kevesebbet egyenek, mint ami benne volt a csomagárban.
A fiú már a kávéját szürcsölgette, a lány még mindig nem szólt egy szót sem, csak megfontoltan rágta a szájába vett ételt. A fiú körbenézett, utoljára szemrevételezte a szalont, és készített néhány fotográfiát a mobiltelefonjába épített fényképezőgéppel. – Ha már úgysem jövünk ide többet, legalább a szállóról legyen pár emlék – gondolta, majd eltette a gépet.
Hamarosan végeztek az evéssel és a kávéval, minden sietség nélkül felálltak megfogták a cókmókjukat, helyére tolták a székeket, majd egy utolsó pillantást vetve a hatalmas helységre kisétáltak az ajtón.
—————————————————————
A történet tanulsága csak majd’ két hónappal később esett le.
Történt egyszer, hogy egy kollégával éppen beszélgettem az autóban – hazafelé tartottunk az M3-as autópályán, valahonnan az alföldről egy hosszú, egész napos megbeszélés után – amikor egyszer csak megvilágosodtam! Villámként hatolt be agyamba a felismerés: kész megoldás volt, amit már nem kellett kifejteni. Úgy láttam magam előtt a megfejtést, mint egy matematikus a képletet: az összes krikszkraksz, számok, alá, föléhúzások, “per” jelek, minden kellék egyben, kész, befejezett ábraként jelent meg előttem, azzal a különbséggel, hogy a matematikai ábrából egy árva kukkot sem értenék, de ezt teljességgel átláttam!
Rájöttem, hogy robot vagyok!
Még mielőtt teljesen hibbantnak néznél Kedves Olvasó, néhány egyszerű számítástechnikai kifejezést pontosítanunk kell. Ha ezeket az ismereteket már elsajátítottad, nyugodtan ugorj tovább, ám ha ismereteid e témában korlátozottak, szánj nekik néhány percet, mert kulcsfontosságúak a megértéshez. Mellesleg, hogy egy “Mesteremet” idézzem: “attól még senki nem lett kevesebb, hogy több akart lenni”.
Tehát következzék a “számítástechnikai alapok néhány szóban” című lecke!
Bizonyára annyit Te is tudsz, hogy a számítógépnek van egy “agya”, egy
számító egysége, ami a tulajdonképpeni “munkát” végzi – számol -, és ezt
az egységet hívjuk processzornak (processz = folyamat), vagy más néven
CPU-nak (Central Processing Unit), központi feldolgozó egységnek. A
processzor egy roppant bonyolult szerkezet, ennek elemzésébe most nem 
mennék bele, de a lényeges, hogy (leegyszerűsítve persze) amellett, hogy 
a programok számításait elvégzi, rengeteg folyamatot (processzt) kezel: 
hangot csihol a hangkártyából, mutatja az egér mozgását, megjeleníti a 
képet a monitoron stb. Mindezt folyamatosan végzi, vagy legalábbis mi 
annak LÁTJUK. De ahogyan a mozifilm is sok filmkocka gyors 
egymásutánjától válik folyamatossá a processzor sem egyszerre végez 
mindent, hanem mindent csak egy rövid ideig, és rögtön utána egy másik 
folyamatnak szenteli az idejét, és így tovább. Mindez viszont annyira 
gyorsan történik – a másodperc milliomod része alatt -, hogy ebből mi mit 
sem veszünk észre. A probléma akkor következik be, amikor az egyik 
folyamat valamilyen hibába ütközik és – rosszul megírt program esetén – 
lefoglalja a processzort, vagyis nem engedi továbblépni, hogy a soron 
következő folyamatnak tudja szentelni a másodperc ezredrészénél is 
kevesebb neki jutó időt. Ilyenkor mondjuk azt, hogy lefagyott a program, 
vagy mégrosszabb esetben az egész számítógép. Mert valóban ez történik: 
hirtelen minden megáll, mintha az idő egypillanatába beleragadt – 
belefagyott – volna. Ilyenkor néha nincs mit tenni: újra kell indítani az 
egész rendszert.
Nos, hát valami hasonló történt nálam is mert – gondolom már rájöttél, hogy – a történet egyik szereplője jómagam voltam. 
Végighaladva a fejemben összeállt képen minden megvilágosodott: amikor beléptem az étterembe, egy pillantással felmértem a helyzetet és a processzorom a helyzet optimalizálására a következő feladatsort óhajtotta végrehajtani: 1., sorbanállás a kompótoknál (itt volt a legkisebb a sor, de folyamatosan nőtt), 2., gyümölcsvételezés (senki nem állt sorba), 3., kávé, üdítő vételezése (egy ember állt a kávéstermosz előtt: mire a kompótból veszek, már nem lesz ott), 4 helyfoglalás (az egész nem vesz többet igénybe, mint három és fél perc, addig pedig hirtelen nem lesznek annyian, hogy ne jutna hely). Az, hogy a sorrend helyes volt-e vagy sem nem számított, mert a program kiszámolta a vélhetően helyes algoritmus alapján a lehető legoptimálisabb logisztikai megoldást, tehát adott helyzetben, adott idő alatt a döntés megszületett, minden késlekedés borította volna a tervet. 
És itt jött a probléma (a program futása szempontjából): egy másik input megakasztotta program lefutását. Ahelyett, hogy lépésről-lépésre végighaladt volna a folyamaton hirtelen mást kellett futtatni: a helyfoglalás processzt. Ez a hirtelen programváltás lefagyasztotta a CPU-t, és mindaddig ebben a hibernált állapotban tartotta, amíg újra onnan nem folytathatta volna az eredeti programot, ahol az megakadt, vagyis amíg le nem foglaltuk a helyet, és beállhattunk a sorba.
Miután ráébredtem, hogy az agyam egyszerre csak egy feladat lefuttatására képes, utána döbbentem rá, hogy ellenkezésem, és értetlenségem (- te mondd meg, hogy hova üljünk, – nekem mindegy, csak mutass egy asztalra) nem ellenállásból fakadt, hanem egyszerűen a gondolkodásom mikéntjéből. Vagyis – mivel az agyam úgy működik, mint egy számítógép központi egysége – tulajdonképpen digitálisan gondolkodom, tehát…
…tehát egy gép vagyok.
Kedves olvasó! Mielőtt bárkit is elítélsz a viselkedése vagy a tettei miatt, gondold végig a következőt: ha ő – aki azt a bizonyos cselekedetet végrehajtotta – sem biztos, hogy tisztában van azzal, hogy mit és miért csinál, Te honnan ismerhetnéd a tette mozgatórugóit. Mielőtt kimondod az ítéletet, talán nem árt megbeszélni, vajon mi játszódik le a másik félben, amikor ugyan azt a helyzetet teljesen másként értékeli.
De persze az is lehet, hogy épp egy földönkívülivel próbálsz meg szót érteni…