avatar

Figyelem a poszt trailert tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, vagy nem akarod a tartalmát ismerni, akkor ne olvass tovább!

A film története röviden:

2154-ben járunk. Az ember már teljesen kietlen pusztasággá változtatta a Földet. Mivel technológiailag viszont jóval fejlettebb, mint a 2000-es években volt, ezért már nem gond neki nagyon távoli bolygókra is eljutnia. Feltéve, ha ott olyan kincseket találhat, amit megéri kiaknáznia.

A történet ott kezdődik, hogy a Pandora nevű bolygón már bányászati munkálatok folynak. Az uroptánium nevű ércet termelik ki, aminek az értéke nagyon sok millió dollár. A bolygónak van saját élő-, és növényvilága – gyönyörű buja természettel és randa ragadozó állatokkal van megáldva – és az emberhez hasonló felépítésű és intelligens faja. Természetesen a földi emberek csak úgy tekintenek az itteni népre, mint a majmokra – emlékezzünk vissza, nemrég még a színesbőrű afrikaiakra is ezt mondták -, és annak megfelelően viselkednek velük. Szeretnének cserekereskedelmet, de itt nem üveggyöngyöket akarnak aranyra cserélni – mint a spanyolok, vagy az angolok az indiánokkal -, hanem utakat, és iskolákat építenének. Pont olyan dolgokat, amikre a Na’vi népnek egyáltalán nincs semmi szüksége.

Ugyanis a Na’vik egyfajta szimbiózisban élnek a bolygójukkal Ey’va-val, és a bolygó szinte mindegyik másik lakójával is; egyfajta Gaia ez, mint a Föld-anya és teremtményei egymásra utaltsága. A Na’vik így élik életüket és semmire nincs szükségük amit a technológiailag igen, de egyéb értelemben meglehetősen primitív emberek adni tudnának.

Üdítő kivétel az emberek között az a néhány kutató, akik azért érkeztek Pandorára, hogy megismerjék a bolygót, és a bolygó népeit, állat-, és növényvilágát.

Ebbe a csapatba kerül a főhős (Jake Sully), aki egy deréktól lefelé mozgássérült, volt tengerészgyalogos. Első körben nem ő volt a kiválasztott, de testvére elhunyt, és a génkészlete szinte teljesen azonos vele, így alkalmas egy emberi és na’vi génből kevert, mesterségesen előállított un. Avatarnak – a Na’vikra megszólalásig hasonló lénynek – a tudatába egy távirányítón keresztül bekapcsolódni.

A történet folytatásában főhősünk elcsámborog a vadonban, ahol is megtalálja/megmenti őt a Na’vik egyik törzsének leánygyermeke (Neytiri), akiről néhány snitt után kiderül, hogy a törzsfőnök lánya. Neytiri-re bízzák Jake tanítását, akinek ez kapóra is jön, hiszen így tud a bennszülöttek közelébe férkőzni, és elnyerni a bizalmukat. Erre nagy szüksége is van, mert három hónapot kapott a bányászcsapat biztosításáért felelős katonáktól – akiknek a vezetője egy kellőképpen arrogáns, és unszimpatikus tiszt -, hogy rábeszélje a Na’vikat évszázados otthonuk elhagyására, mert természetesen a legnagyobb érclelőhely pontosan a falu alatt terül el.

A szokásos indiánfilm fordulatok következnek: a főhős egyre közelebb kerül a törzsfőnök-varázslóasszony-páros lányához, miközben az minden ismeretre megtanítja. Aztán szerelembe is esnek, amit az ifjú hölgy jövendőbelije nem néz jó szemmel. De még mielőtt kitörhetne köztük a háborúskodás a katonák mindent felülírnak, ugyanis főhősünk videónaplójából kiderül, hogy soha, semmi esély nem lenne a Na’vik elköltöztetésére és immáron a fegyvereké lesz a főszerep.

Természetesen Jake sem rest és szerencsére segítői is vannak, így sikerül a távirányított testet továbbra is, egy eldugott táborhelyről irányítania, és a forradalmárok élére áll. Nagy veszteségek és kalandos események után… a végét nem mesélem el, maradjon valami a mozinak is.

A látványt úgysem tudom visszaadni, hiszen Cameron itt valami olyat tett le a vászonra, ami előtte még soha nem létezett. Lélegzetelállító részletességgel mélyedhetünk el a Pandora látványában: a növények, állatok, és a bolygó felszíne milliónyi csodát rejt. A szakadékok szédítően mélyek, az indák néha az arcunkba csapnak, a ragadozók fogai szinte belénk marnak, az emberek majdnem köztünk járkálnak, és az Élet Fájának magja az ölünkbe hullik. Ez az a mozi amit legalább 3D-ben, de ha lehet, IMAX 3D-ben kell megnézni!

A történet a szokásos konzekvenciákat hozza: mi, emberek csak és kizárólag azokat a fajokat tekintjük egyenlőnek magunkkal, akiket nem tudunk legyőzni, eltaposni, megsemmisíteni. Minden más élőlény vagy értünk van, vagy ha nem, hát feljogosítva érezzük magunkat az elpusztítására, amennyiben valamilyen érdekünk fűződik hozzá. Ezt mára már annyira természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt néhány ezer évünk gyakorlata kifejlesztette bennünk azt a mérhetetlen arroganciát, hogy – felülírva a bennünk lévő ősi késztetéseket – nem csupán a fajunk túléléséért és az evolúció érdekében, hanem pusztán anyagi, tehát gazdasági okokból is megtesszük mindezt. Mert ebben a történetben sem a túlélésünk volt a tét, csupán a részvényesek gyönyöre.

De ehhez már lassan hozzászokhatunk, ha az emberiség történetének néhány utolsó évszázadát nézzük: amerika felfedezése, és ami az indiánokkal történt, anglia és a gyarmatbirodalamak, az újragyarmatosítás, és a világháborúk, afrika és a közel-kelet kizsigerlése, és legújabban az iraki olajlelőhelyek fölötti hatalom megszerzése. Bármi áron.

Cameron egy látványos történetbe csomagolta súlyos mondanivalóját, csak félek, a hatásos képek, és a lebilincselő látvány eltereli a figyelmet a katarzisról. De tartok tőle, hogy máskülönben már annyira immúnisak vagyunk a társadalmi kritikákra, hogy e látvány nélkül csupán a történet nem lenne eladható. Meglátjuk így sikerül-e.

 

Szubjektív értékelés: 10/10