lehet, hogy nem is vagyok itt?

Egymással szemben ültek. A lány háttal az ablaknak, a fiú vele szemben – az ablakon keresztül jól látta a körút forgalmát. Az asztalon a két kávéscsészén kívül csak egy szénsavas ásványvíz és egy rostos őszibaracklé pohara árválkodott. Mást nem rendelt egyikőjük sem, pedig a felszolgáló reménykedett benne. Biztosan több borravalóra számíthatott volna, ha ebédelnek is, így viszont csak az ital fogyasztása után kaphat jattot, és a 10% ekkora összegnél nem túl sok. A hely kávézó néven futott, mégis inkább egy elsőosztályú étteremre hasolított. Sötét, mahagóni színű fa burkolta a falakat, a belmagasság legalább négy méter. A bejárattól jobbra kis boxok nyíltak, de abban a részben dohányfüst terjengett. A fiú nem szeretette volna ha a beszélgetés miatt napokig kellett volna a kabátját szellőztetnie – hála istennek ezzel pont így volt a lány is. Azért választották ezt a helyet, mert a lánynak dolga volt a rádióban és a kávéház mindössze egy saroknyira nyílt onnan. Két perc alatt oda tud érni, így tovább tudnak beszélgetni. A fiú nem ismert a közelben egy vendéglátóhelyet sem, ezért a választást a lányra bízta.

– Mi az amiben igazán biztos lehetsz? – kérdezte a fiú a lányt.

– Hát például abban amit látok, ami most körülöttem van. Itt van például ez a kávéház, az emberek körülöttünk, a kávéscsésze, a zajok, az utcán a villamos, az autók. Ezekben például teljesen biztos lehetek. Ezek vannak, látom őket, hallom őket, érzem a kávé ízét, vagy éppen a füstszagot, ami a kávézó másik feléből jön át. De éreztem kint is a hideget, amíg vártam, hogy ideérj.

– Ez most talált! – nevette el magát a fiú. – Értem a célzást! De te meg mondhattál volna egy olyan helyet is, ahol lehet parkolni – élcelődött.

– Na jó, tényleg mehettünk volna máshová is, de akkor hamarabb el kellett volna indulnom.

– De térjünk csak vissza az előző gondolatmenethez – vette át a szót a fiú. – Mondd csak miért vagy biztos abban, hogy például most nem álmodsz?

– Hát persze, hogy nem álmodom. Az álom nem valóság. Itt minden kézzel fogható. Amikor felkelek, és kinyitom a szemem rögtön tudom, hogy addig csak álmodtam, feltéve ha emlékszem rá – mosolyogta el magát a lány. Már csak azért is különbség van az álom és az ébrenlét között, hiszen az álmaimra nem is mindig emlékszem.

– Ok, de emlékszel-e olyan álmodra, amiben mondjuk elsírtad magad? – kérdezte a fiú.

– Persze, álmodtam olyat is.

– És olyan volt-e, amikor arra ébredtél, hogy rettenetesen félsz, vagy hirtelen annyira megijedtél, hogy fel is ébredtél tőle?

– Igen, persze ilyen is volt, de voltak olyan álmaim is, amikor valami nagyon szórakoztatót álmodtam. Vagy egyszerűen csak úgy ébredtem reggel, hogy jó kedvem volt – mondta a lány.

– Nahát, ilyet én is tudok Neked mesélni – szólt közbe a fiú – volt egyszer egy olyan álmom, amiben hangosan röhögtem, miközben csapkodtam a combjaimat, és ezt annyira viccesnek találtam, hogy tényleg hangosan nevetve ébredtem éjnek évadján. Persze aztán jó sokáig nem tudtam visszaaludni, mert annyira viccesnek találtam azt, hogy hangosan nevetve ébredjek…

– De visszatérve a témához. Amkor sírtál álmodban, akkor azt mennyire érezted valóságosnak? Amikor felébredtél rá, hogy zokogsz, milyen volt a lelkiállapotod? – kérdezte a fiú.

– Hát… nagyon zaklatott voltam, az biztos… – gondolkodott el a lány – Emlékszem, hogy könnyes volt az arcom, szinte remegtem és még a szívem is gyorsabban vert.

– Látod, mennyire valóságosnak érezted azt is? – tette fel a kérdést a fiú. Akkor és ott, abban az álomban ugyanannyira volt valóságos a félelemed, vagy az örömöd, mint most, amikor ébren vagy. De mondd csak – kérdezte – álmodban emlékszel arra, hogy mit csináltál ébren?

– Nem. Általában nem. Illetve szerintem nem szoktam rá emlékezni – Szóval nem emlékszem, hogy valaha is emlékeztem volna arra álmomban, hogy milyen ébren lenni, vagy arra, hogy mondjuk lefeküdtem és most alszom, de ez az egész csak álom – válaszolta a lány.

– És látod – folytatta a kérdezést a fiú -, hogy mégis, amikor alszol mennyire valóságosnak fogod fel az álom világát? Akár annyira is, hogy sírj, vagy nevess és még a párnád is könnyes lesz tőle! Nekem sokszor voltak ismétlődő álmaim, amikor üldöztek. Ez annyira felzaklatott minden alkalommal, hogy rendszeresen halálfélelemben ébredtem föl. És a szervezetem pontosan úgy reagált, mintha ébren történt volna mindez.

– Akkor most hogyan is lehetnél biztos abban, hogy mindaz valós, ami most körülötted van? – szegezte a lánynak a kérdést a fiú – csak azért, mert kézzelfogható? Az előbb pont arról beszéltünk, hogy az álmaink is lehetnek teljesen valóságosnak tűnők. Honnan tudod, hogy amikor álmodsz, akkor nem éppen olyan valóságosnak fogod fel AZT a világot, mint most EZT? Csak azért, mert nem emlékszel most rá? – kérdezte a fiú.

– Álmodban meg pont arra nem emlékszel, hogy mit csinálsz most itt – folytatta. – De ettől még pont annyira valóságosnak ÉRZED. És pont ezen van a lényeg – mondta a fiú. – Mindent az érzékszerveinken keresztül fogunk fel!

– Persze, hogy az érzékszerveinken keresztül – mondta erre a lány -, de pont ettől valóságos, hogy érzem. Látom, meg tudom fogni, hallom. Tudom, hogy mit látok, hallok, minek érzem a szagát!

– Így van – értett egyet a fiú. – Érzed mindazt amit mondtál, sőt, még el is tudsz rajtuk gondolkodni. De ettől még lehetsz egy nagy tévedésben is – mosolyogta el magát.

– De miért is? – kérdezte a lány.

– Pontosan azért, amit mondtál. Mert mindent az érzékszerveiden KERESZTÜL fogsz fel a világról. De nem az érzékszerveiddel érzékelsz.

– Hát mivel? – kérdezte a lány

>- Hát az agyaddal, te kis butus – mosolygott a fiú. – Minden, amit érzel, az agyad egy bizonyos részében képeződik le. Minden egyes érzetnek, ingerületnek van egy megfelelő agyi területe. Nagyon egyszerű példát mondok: ha például az agyad egy bizonyos területe megsérül, nem látsz. Pedig a szemed teljesen ép is lehet még ettől. Vagy egy még látványosabb példa: láttál már kerekesszékes embereket…

– Persze, sajnos túl sokan is vannak – vágott közbe a lány.

– Egyetértünk! Jó lenne, ha nem kerülnének ennyien ennyire kiszolgáltatott helyzetbe – mondta a fiú – de, csak hogy szemléletesebb legyen a példa azért hoztam fel pont a kerekesszékeseket, sokan azért kerülnek tolószékbe, mert valami balesetet szenvednek, és mondjuk a gerincükkel, pontosabban a gerincvelővel történik probléma. Ilyenkor a gerincvelő nem viszi tovább az ingerületeket például a láb felől az agyba, de fordítva sem.

– Világos – jegyezte meg a lány.

– Tehát aki eddig járni tudott, annak ellenére, hogy a lábával semmi szervi probléma sincs, mégsem tud már járni, azért, mert a gerince, pontosabban az ingerületeket átvivő idegcsoport sérült meg. Ugye már érted az összefüggést? – Hiába van lábad, ha nem a lábad érez! – mondta a fiú. Vagy egy másik péla: sokan mondták, akiknek levágták valamelyik lábát, hogy érzik még a végtagjukat. – És ez igaz az összes többi érzékszervedre! – folytatta. – Minden érzet, minden érzés, érzelem csupán az agyadban létezik! Minden! Amit látsz, amit hallassz, ami illatot érzel, minden tárgynak a körvonala, amit megfogsz, mind mind csupán az agyadban létezik!

– Teljesen logikus amit mondasz – mondta a lány -, de attól még valóságosak!

– Igen, az agyad számára azok! – válaszolta a fiú – De gondold csak végig. Ha minden csak az agyadban létezik, akkor honnan a fenéből lehetsz abban biztos, hogy nem csak egy álom az egész? Vagy nem csak egy hallucináció káprázatába csöppentél bele?

– Hát, például Te is itt vagy, meg a többi ember – mondta már egy kicsit bizonytalanabbul a lány.

– Csak azért gondolod ezt, mert látsz engem, és beszélsz velem – mosolygott a fiú – de épp az imént beszéltük meg, hogy mindez, csak az agyadban létezik… Hogyan lennék én, vagy akárki más picivel is jobban létező, mint az a gondolat, ami akkor jár a fejedben, ha épp valamivel komolyabban foglalkozol. Csak azért, mert engem meg tudsz fogni? – vigyorgott a fiú – de biztos vagy abban, hogy tényleg engem fogsz meg? Vagy a kávéscsészét? És honnan vagy egyáltalán abban biztos, hogy kinyújtod a kezed a kávéscsésze felé? Azért, mert látod a kezed, ahogy megmozdul?

– Hát… – bizonytalanodott el a lány – ebben a megvilágításban tényleg egészen máshogy fest a dolog… De tudod, nem is nagyon akarok ebbe belegondolni, mert csak belehülyülök – nevetett a lány.

– Na ja. Igen, sokáig nem is érdemes belemélyedni, mert tényleg eléggé felfoghatatlan. – De azért néha elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen amikor valakivel beszélgetek, akkor ki, kinek a fejében létezik? Én a tiédben, vagy épp pont fordítva? Ki, kinek a világának a része… Sőt, ha emlékszel még a Mátrix c. filmre… – gondolkodott el egy pillanatra a fiú -, talán még az is lehet, hogy tényleg duracell nyuszik vagyunk… És az egész világunk csak egy jól felépített álomvilág, miközben magatehetetlenül fekszünk valahol… talán nem is emberi formában… – Szóval az is lehet, hogy egyáltalán nem is vagyunk itt… Vagy, ha igaz, hogy minden, az egész világunk az agyunkban létezik, akkor vajon ki teremti ezt a világot? Talán mi magunk? Na, ez megint egy izgalmas kérdés… Ha én teremtem ezt a világot, akkor milyenre is teremtem? És akkor ki az oka az örömömnek, vagy épp a szenvedéseimnek? És ki tud rajtuk változtani?…
– …

Aztán témát váltottak. A lány elmesélte, hogy nagyon jól érzi magát az új munkahelyén. Végre kapott lehetőséget arra, hogy bizonyítson, és arra is, hogy – előző munkahelyi problémáiból okulva – mivel itt ő van magasabb pozícióban megadhatja a lehetőséget másoknak is a kibontakozáshoz. Pont ez az, ami miatt nem érezte jól magát eddig. Neki sosem adtak lehetőséget. De őt más fából faragták. És élvezte ezt az új helyzetet. Látszott is rajta. Futottak még néhány udvariassági kört, de lejárt az idejük, és a lánynak mennie kellett. A fiú hivta a felszolgálót, és fizetett. Felállt, majd miután felvette a kabátját, a lányra is rásegítette az övét. Kisétáltak a kávéházból és a sarokig még együtt mentek. A forgalom cseppet sem csökkent a körúton, és közben az idő is egy picit szürkébbre váltott. A sarkon elbúcsúztak, és mindenki folytatta az útját a dolgai felé. A fiú átvágott a múzeum mögötti utcán, és elsétált a rádió épülete előtt a szomszéd keresztutcáig. Közben az járt a fejében, hogy végülis jó dolog, hogy érzi a lábait, ahogy megy, az arcába csapó szelet, a város zajait, a szagokat, a fényeket. Mégha az is lehet, hogy nincs is itt….